(Tudománykövető N^o61)

A sorozat nyolc részből áll: N^o1 – Ötlet; N^o2 – Leltár és átvilágítás; N^o3 – Megbízás; N^o4 – Szorgalmas dilettánsok; N^o5 – Marionettek; N^o6 – Céges csapatépítés; N^o7 – Kikérdezések; N^o8 – Az alku.

A személyes történetem, amely az ebben a többrészes írásban említett kutatóhelyekhez kötött, viszonylag távoli, hiszen nyugdíjazásom óta közel öt év telt el. Nem kapkodtam el, hogy írjak róla, nem hirtelen felindultság vezet az áttekintésben. Ennél is szomorúbb, hogy előlem senki sem írta meg ezt a történetet. Nincs kérdező, és nincs válaszadó sem a színesre hangolt médiában. Az érintett és sorban félreállított vezetők ma is hallgatnak, szólni nem mernek. A mezőgazdasági tárcához tartozó Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ (NAIK) megalakulásáról és megszűnéséről fogok írni nyolc részben, mert úgy gondolom történelmi léptékű esemény szemlélője voltam. Közvetett érintettségem nem vitatom, sőt el is mesélem. A történet pontosan mutatja a 2010 után következő Orbán-kormányok agresszív központosítási szemléletét, dilettáns minisztériumi irányítóit, akik a saját tehetségtelenségük okán szívből gyűlölték azokat, akik náluk tehetségesebben kutatásra adták a fejüket. A tárca önjelölt kutatásszervezői végül is rendesen elbarmolták ezt a kutatóhálózatot, amihez életképes működési elvet nem tudtak kiizzadni, de a fenntartáshoz pénzt sem szereztek. A magyar mezőgazdaság számtalan területe mára így kutatóintézet nélkül maradt. Indulhat hát az alternatív jövőnek szóló egyszemélyes békemenetem. Azt remélem, hogy ebben a konkrét történetben és részleteiben megmutatkozik az a kisajátító és ellentmondást nem tűrő pártszerű személet, amit a Kádár-rendszerben az idősebbek már megtapasztalhattak. Így igazgattok ti – mondom a Fidesz-KDNP kínálta kizárólagos alternatívára.

2010-ben, Ángyán József államtitkárságának kezdetén MTA kutatóintézetben (MTA Növényvédelmi Kutatóintézet) dolgoztam. A növényi géntechnológiával kapcsolatos aktivitásom (lásd GMO-Kerekasztal, ami megalapozta hazánkban a MON 810 kukoricával kapcsolatos vetési tilalmat) miatt több akadémikussal kerültem abszurd módon személyes ellentétbe. A martonvásári Balázs Ervin, Bedő Zoltán (ma a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem, MATE kuratóriumában találjuk), valamint a szegedi Dudits Dénes (vele átmenetileg a kapcsolatunk is megjavult) és Venetianer Pál (őt éppen én váltottam a géntechnológiai bizottság elnöki székében), akiket kiemelhetek. Számukra az MTA-nál dolgozó akkori ökotoxikológiai és környezetanalitikai osztályunk maga volt Pazuzu, a sáskadémon, aki megkísértette a közgondolkodást, és eredményeivel útjába állt a szerintük érinthetetlen géntechnológiai haladásnak. A Monsanto-val nem eredeti GM-fajtafejlesztésre, hanem a hazai fajtaválasztéknak a multinacionális cég által birtokolt fajtákba (MON 810, MON 88017) vonására szerződő Bedő Zoltán munkahelyi vezetőimnél próbált eljárni velem szemben. Nem vette észre, hogy az Európai Unió tagországaiban azonos kritikai hangvételről volt szó, amely a mellékhatás-területeken a közös tudásunkat kevesellte az első-generációs fajtacsoportok (Monsanto, Pioneer, Bayer stb.) részéről. Nagyon lassan fogták fel ezek az urak a generális európai vereséget, amit főként a nemzeti fajták védelme motivált. A szabadalmak által védett fajtákkal az európai növénytermesztés kiszolgáltatottá vált volna a multiknak. Szerintem nem kell feltétlenül akadémikusnak lenni ennek a nemzetgazdasági megértéséhez.

Mikor Ángyán Józsefhez (152. kép) került a mezőgazdasági tárca alá tartozó kutatóintézetek felügyelete, döntöttem úgy, hogy meghívására bemegyek hozzá a minisztériumba dolgozni, és ezeknek az intézeteknek a vezetését elvállalom. Ennek oka a körülöttem sűrűsödő akadémiai ellenszenv volt, amely közvetlen munkahelyi vezetőmön keresztül is elért. Igaz, ő koránt sem osztotta ezt a megítélést, csak továbbította a rá nehezedő nyomást. Persze Heszky László, Vida Gábor és Papp László személyében támogatóim is akadtak. Az üggyel Vizi E. Szilveszter is foglalkozott, és saját elhatározásból a cégeknek levelet is írt, amiben együttműködésre kérte őket (tanácsadója Teplán József, az MTA egykori párttitkára ezt előttem is hangosan ellenezte), sőt MTA-elnöki minőségében Hámori Józsefet azzal bízta meg, hogy hozza létre az MTA Agráretikai Bizottságát. Az első ülésre valóban sor is került, de folytatására már nem. Venetianer Pál és Dudits Dénes a helyszínen is szükségtelennek tartották ennek működtetését. A Szegedi Biológiai Kutatóközpont (SzBK) pályázati csoportérdeke felülírta az ebbéli etikai érzéküket.

Már 2008-ban felvetődött, hogy az önállóan működő, egyre szegényedő és állományában fogyó, a mezőgazdasági tárca alá tartozó kutatóintézetek központi irányítás alá kerüljenek. Az összevont szervezet neve Darányi Ignác Agrártudományi Kutatóintézeti Hálózat (DIAK) lett volna. Ángyán József – aki nem mellesleg Czene Zsolttal a 2012-2020 évekre szóló – azóta a tárca honlapjáról is eltüntetett – Nemzeti Vidékstratégia, valamint annak leegyszerűsített végrehajtási programja, a Darányi Ignác Terv kidolgozását irányította – távozása után Fazekas Sándor azt kérdezte tőlem írásban, hogy ki az a Darányi Ignác. Mon Dieu! Nem értettem ezt a lényegi kérdést. Kivált annak fényében, hogy a minisztérium érvényes programját akkoriban alkotó stratégiai terv – amit később az érdeklődő Fazekas a saját nevére is vett – első oldalain az alábbi alcím volt olvasható „Darányi Ignác agrárpolitikusi életműve”. Agrárpolitikus, jogász – írtam neki.

A kutatóközpont neve ezt követően, hullámokat sem vetve megváltozott. Személytelenedett és belekerült a nemzeti szó, ami minden Fidesz-KDNP által akkor létrehozott intézményben előkerült, és Darányi Ignácról inkább a minisztérium nagy tanácstermét nevezték el.

De ne szaladjunk ennyire előre! Az én 2011-es minisztériumi karrierem igazán tiszavirág-életűre sikeredett. Habár egy kalandos hétre szerencsét próbáltam, nem maradtam végül Ángyán József külön kérésére sem a minisztériumban, mert úgy gondoltam, hogy a kutatóintézeti munka irányításához nincsenek megfelelően képzett munkatársaim (címkép), és a minisztériumi közeg nagyon bizalmatlan és idegen, így egyheti munka után (ezt szabadságként vettem ki utólag) visszatértem az MTA intézetébe. Az igazgatóm szó nélkül visszavett. A személyes sorsom és törekvéseim így az én kezemben maradtak, s nem váltam ennek az ellenőrzött és ellenmondást nem tűrő minisztériumi rendszernek az irányító részévé. Bevallom nagyon meglepett, hogy olyan személyzetis anyagot kellett volna aláírnom, amiben a lehallgatásomhoz és a magánéletemben való nyomozáshoz kellett volna hozzájárulnom. A minisztérium kitűnő éttermében egy hét alatt számtalan történetet hallgattam végig, hogy miként jelentek meg civil-ruhás nyomozók a szomszédoknál, és érdeklődtek az életvitelről és kapcsolatokról. Ehhez az eljáráshoz nem kívántam hozzájárulni. Önként nem egyezem bele, hogy lehallgassanak, bár tisztában vagyok azzal, hogy ma ez enélkül is megvalósulhat (lásd Pegazus botrány és sokkal kevésbé szofisztikált elődjei).

152.kép: Ángyán József 2011-ben (Fotó: Horváth Ernő)

Központosítások a mezőgazdasági kutatásban

A minisztériumi törekvésekkel párhuzamosan az MTA kutatóintézeteinek központosítása is elkezdődött (2006-ban Vizi elnök úr alatt indult, de akkor az intézetigazgatók ezt még meg tudták akadályozni), és végül 2012-ben martonvásári székhellyel létrejött az MTA Agrártudományi Kutatóközpontja, amelynek Növényvédelmi Intézetévé fokozták le a hajdani kutatóintézetemet. Ezt a fejleményt a kutatóosztályunk nem várta meg, hiszen Bedő Zoltánt nevezték ki a főigazgatónak (tanítója és elődje Balla László személyes barátom volt, akivel akkor már bíróságokon perelték egymást), és helyettese Balázs Ervin lett, aki az MTA Növényvédelmi Kutatóintézetében kezdte a pályafutását, tehát papíron egykori kollégám volt, bár sohasem beszéltem vele. Utóbbi a mezőgazdasági tárcához tartozó Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóintézetből (MBK, Gödöllő) igazolt át az MTA martonvásári intézetébe. Az integráció előtt tehát kutatóosztályunk felállt az MTA irányítása alól (éppen Pálinkás József volt az MTA elnöke, akivel ma igen jó a kapcsolatom), és a Központi Élelmiszer-tudományi Kutatóintézetbe (KÉKI) települtünk át, ahol Székács Andrással hamarosan új tematikájú kutatóintézetet alapítottunk (lásd Agrár-környezettudományi Kutatóintézet).

A tárcához kapcsolható kutatóhálózat hajdanán elég élesen elkülönült az MTA kutatóbázisától. A vidéki rokon, ha röviden kellene jellemeznem. Az ipari és a mezőgazdasági tárcákhoz tartozott efféle intézethálózat. Kétségtelenül körül lengte valamiféle alaptalan akadémiai gőg az MTA intézeteiben dolgozókat, amely már az ottani, még bizonyítás előtt álló PhD-hallgatókra is kiterjedt. Az MTA kutatóhálózata szélsebesen távolodott a gyakorlat napi problémáitól, és arccal az angol nyelv és az impakt faktor (IF, magyarul hatástényező– a tudományos lapok cikkeinek idézettségéből eredő fontossági mutatója, ma helyét a Q-besorolás vette át) felé fordult. Alapkutatást végzünk – mondta nekünk a hajdani vezető, aki egyenesen Teplán Józseftől szállította az écát. Az már egy másik dolog, hogy alkalmazott tudományos területen, mint amilyen a mezőgazdaság, mi számít alaptudománynak? Vagyis, ha itt biológiai alapkutatást végeznek, akkor annak helye miért nem az MTA szakági kutatóintézetei, amelyek Szegeden (SzBK) és Vácrátótón (Ökológiai Kutatóközpont) voltak? Ennek idejekorán való tisztázatlansága igen nagy szerepet játszott abban, hogy a kutatóhálózat MTA-hoz tartozó, és mezőgazdaságinak titulált intézetei lassan eltűntek a gyakorlatban hasznosítható tudást szállító intézetek sorából, így a szaktárca joggal fanyalogni kezdett. Volt szerencsém az utolsó OTKA Bizottság tárca által kinevezett tagjaként ezt személyesen is megtapasztalni.

Az alapkutatási hevületből lassan kiszorult minden, ami napi termelési célt szolgált, és abszurd módon kiszorultak a mezőgazdászok is. A lónak mindkét oldalán könnyű leesni. A tárca sarkalatos problémáinak megoldására a maga által irányított kutatóhálózata volt hivatott. Intézetet persze a tárca sem duplázhatott. A két kutatóhálózat között a párbeszéd esetleges, az átjárás viszont szinte lehetetlen volt. A kasztrendszeri berendezkedés tökéletesen megvalósult.

Az ipari kutatóhálózat a rendszerváltás után az önálló iparügyi tárca megszűnése miatt gyorsan széthullott. 2013-ban beszámoltam erről. Káeftésedett, majd kutatási értelemben megszűnt. A mezőgazdaságiak azonban, keservesen ugyan, de túléltek. Ezt 2014-ben már megírtam. Egészen Gyuricza Csabáig, aki szerintem politikai megrendelésre úgy söpört végig ezen tájon, akár a színpadi tájfun. A pártkatona útját rombolás jellemezte, lásd pl. Ángyán József intézetének lerombolása Gödöllőn. Ma ő a MATE rektora, jól irányítható személyiséggel a jövő vezetői ígérete. Ne előzzük le azért magunkat, járjuk be lassan ezt a korszakot, amit a Fidesz-KDNP (liberálisból konzervatívba forduló) kétharmados többsége tett lehetővé. Az a politikai kurzus, ami megrengette az emberek hitét a tesze-tosza MTA-ban, elcsatolva kutatóhálózatát, jelentéktelenségbe sodorva annak Duna-parton álmodozó székházát és egy kicsit beljebb adminisztráló irodaházát. Az, amely megroppantotta a hazai egyetemi szerkezetet úgy, hogy kegyeltjeinek átjátszotta 21 állami egyetem/főiskola vagyona fölötti rendelkezési jogát, miközben az állami finanszírozás kötelezettségét nem adta fel. Ennek végén szinte észrevétlenül szántotta be a tárca kutatóintézeteinek összevonásával a pár évvel azelőtt létrehozott Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ (NAIK) nevezetű mezőgazdasági tárcához tartozó kutatóhálózatot. Igen, ez a sorozat végső látlelete (időben most a történet végére ugrottunk), amely formálódását látjuk majd. Gyuricza megragadta a mezőgazdasági kutatóhálózatot, és odadobta a MATE Fidesz-KNDP-pártkatonák által vezetett kuratóriumának. Persze ehhez Nagy István bátor együttműködése is kellett, meg persze Csányi Sándor lényegi befolyása, továbbá Lázár János ügyeskedése. Már, szerintem.

Hajdanán a mezőgazdasági területen az MTA magához emelte a gabonafélék nemesítését (Martonvásárt, de például Szegedet nem), és hagyta a kertészeti növények nemesítését és fajtagyűjteményeit a tárcához tartozó intézetekre. Itt jelent meg az Állatorvos-tudományi Kutatóintézet, amely inkább orvosi, mint mezőgazdasági diszciplína. Ide sorolt be a talajtan és agrokémia (Németh Tamás az akkori vezető, aki Pálinkás alatt MTA főtitkár is lett), ami a növényvédelmi kutatások önállósodása miatt hamar elveszítette a versenyképességét az agrokemizálást illetően. A növényvédelem a tárca kutatóintézeteinek sorából nőtte ki magát, és ritka kivételként vette át azt végül Király Zoltán idején az MTA. Az én időmben már Kőmíves Tamás vezette az intézetet, akivel a kapcsolatom máig jó.

153.kép: Jenes Barnabás főigazgató és Szépe Ferenc főosztályvezető koszorúkkal egy 2016-os szarvasi (Halászati Kutatóintézet) szoboravatáson (Fotó: Newjsag)

Ne szólj szám, nem fáj fejem – Öncenzúra

Szerettem volna ezt a részt úgy megírni, hogy megszólaltatom a hajdani vezetőket. A felkérésemre volt, aki nem válaszolt, volt, aki azonnal, és volt, aki két hét után mondta le az interjút. Nem szépítem, senki sem vállalkozott a rizikós emlékezésre. Jenes Barnabás kandidátus (a NAIK Gyuricza Csaba előtti főigazgatója, akit a minisztériumból a tudományos előélet nélküli főosztályvezetője, Szépe Ferenc kiskunkapitány instruált) azt írta, hogy lezárta életének ezt a szakaszát, és nem szándékozik ezzel foglalkozni (I. keretes írás). Hippodrom, jelenti be éppen Tóbiás Hyppolit urat. Ennyit a félvezetők emlékezéstehetségéről. A NAIK éléről egyébként Fazekas Sándor hirtelen bocsátotta el, de gyorsan az MTA adminisztrációjában landolt. Előtte azért Feldman Zsolt államtitkár még nyugdíjba küldetett vele. Jenes tehát – nem tudva, hogy ő is elbocsátásra kiszemelt – megtette, amivel megbízták velem kapcsolatban, de utóbb azt üzente nekem, hogy én még jobban jártam, mint ő. Micsoda kis csillagszóró. Elképzelésem sincs, hogy mire gondolt, hiszen kettőnk pályafutásának végében semmi hasonlóság nem volt. Én befejezett tudományos pályafutás ellenére sem szolgáltam ki senkit! Mondjuk a neki szóló nyílt levelem után Fazekas sértett önérzettel talán képtelen volt felülemelkedni az őt ért kritikán. Lényeges: Jenes Barnabás vezetővé választásának és elbocsátásának történetei máig nem váltak közismertté. Ő nem élt most sem a tisztázás lehetőségével, ami tőlem kapott. Én tőle semmit sem.

I. Levelezésem Jenes Barnabással ( 153. kép). Kedves Barnabás! Azt gondoltam, hogy a mezőgazdasági kutatóintézetek szervezésének időszaka, a NAIK tündöklése és bukása megérne egy cikksorozatot, amit riportként írok meg, és hozzá miniinterjúk (egyenként max. egy A/4 oldal 3-4 kérdéssel) csatlakoznának. 2010-2020 Ángyán József államtitkárságától Gyuricza Csaba tevékenységéig. Az első rész az átvilágítások története (2010-2011), amely Ángyán József időszaka […] A második rész a NAIK szervezésének és megindulásának korszaka (2012-2013). Ebben az első mb. főigazgatót kérdezném (Burgyán József [nem válaszolt a felkérésemre]). A szervezés, az elvárások és a problémák, amire fókuszálni szeretnék. Nem politikai cikket írok, hanem tényeket összegzek. A harmadik rész (2014-2016) a NAIK átvilágítása és a mentorrendszer megjelenése, a szervezett továbbképzések […] A negyedik rész (2017-2020) Gyuricza megjelenése, a MATE-ban való felolvadás […] Azt hiszem ezek az utolsó pillanatok, amikor hiteles nyomot hagyhatunk a NAIK-ról az Átlátszóban lévő vendégblogomban… […] …részt veszel-e ebben, vagyis számíthatok-e rád? A cikk november- január között készülne (addig egy konferenciával vagyok elfoglalva), és februárban folyamatosan jelenne meg szombatonként. Üdvözlettel Darvas Béla * Kedves Béla! Köszönöm a megkeresést. Szakmai pályafutásomnak az általad említett részét lezártnak tekintem, és nem szeretnék ezzel a későbbiekben foglalkozni. Kérem, hogy tekints el a velem készítendő riporttól (sic!). Megértésedet köszönöm. Üdvözlettel Barnabás * Kedves Barnabás! Itt azért egy kicsit többről van szó, mint a személyes sorsodról. Erről viszont magadnak kell majd elszámolni. Egyébként tudomásul vettem és nagyon másra nem is számítottam.

Nyugdíjas és a mezőgazdasági tárca hatáskörén már kívülre sodródó, hajdani kollégáim sem kívántak megszólalni (II. keretes írás). Nem mintha nem lett volt meglehetősen sötét tónusú mondanivalójuk, hanem a retorzióktól való félelmük miatt. Egyikük jelentéktelennek ítélte a szerepét (fontos beosztásban volt), másikuk a jelenlegi vezetőjének vonalas véleménye miatt rettegett, harmadikuk talán azért, hogy mi lesz, ha mégis megbocsátanak majd neki egykori megtiprói. Tudjuk, lecsillapodva pártvezető is gyakorol néha kegyelmet. Vágyálmaink rabságából nem igazán van kiút.

II. Három hajdani NAIK-vezető válasza. (i) „Köszönöm szépen, hogy gondoltál rám, a NAIK-tól sok szépet és jót kaptam, úgy érzem, én is tudtam a NAIK-nak adni valamit. Viszont a rövid átmeneti időszakot leszámítva nekem nem volt meghatározó szerepem a történésekben, így nem érzem magam sem kompetensnek, sem késznek arra, hogy interjúalany legyek.” (ii) „Köszönöm a megkeresésedet. Gondolom, már az is jelzés értékű, hogy a magáncímemről válaszolok. Konkrétan tudom, a [főnökömnek] – akivel kifejezetten jó kapcsolatom van – is elég lesújtó véleménye van erről a történetről, viszont te is tudod, mennyire elkötelezett a jelenlegi érában. Éppen ezért nem szereti (és ezzel finoman fogalmaztam, valójában nem tűri), ha az ember kifelé beszél ebből a körből. Én pedig az egyik legnagyobb [egységnek] vagyok a vezetője. Bármennyire tárgyszerű lennék, érzelem mentesen nem nyilatkozhatnék a történtekről, rohadt nagy disznóság volt az egész, és még nincs is befejezve. Gyuricza már burkoltan bejelentette, mi mindent akarnak átjátszani (»amit központosítani lehet, az központosítjuk«), és ebben [a volt intézetem helyszíne] vastagon benne van. Itt nem lehetne úgy beszélni, hogy ne foglaljon állást az ember. Szakmai életem legnehezebb pár éve volt, szeretném elfelejteni.”     (iii) „Még egyszer nagyon szépen köszönöm a megtisztelő megkeresést és felkérést! Mindazonáltal úgy döntöttem, hogy ezúttal [?; sohasem jelent meg korábban az írásaimban] nem veszek részt a tervezett cikksorozatban.”     A szövegekben szögletes zárójelben helyettesített szavak találhatók, hogy személytelenítsem az írást.

Az öncenzúra állapota honol ma nálunk, vagyis még nem kényszerítenek, de az ember már megelőzi őket, töröl (felejt) és hallgat. Ez persze aztán kiváltja a kényszerítést később, hiszen csak ez az Egy háborog, talán elgurult a gyógyszere. A diktatórikus állapotokat a félelmeinkkel mi építjük magunknak. Mindez nem mentesíti az egyszervolt diktátort, aki ezt az állapotot előidézi, celebrálja, később el is várja. Diktátornak lenni lelkialkat kérdése, amiben a saját véleményhez való makacs ragaszkodás, a könnyed ítélkezési hajlam és a túlkompenzáló önbizalom a jellemző. Szóval megpróbálkoztam a közös visszatekintéssel, de velem az emlékezésre megnevezhető tanú nem akadt, viszont az általam összegyűjtött anyagok/dokumentumok nem is teszik szükségessé, hogy külső segítséget várjak ahhoz, hogy leírjam a mezőgazdasági kutatóhálózat felszámolásának igaz históriáját.

154.kép: Ángyán József 2012-ben Fazekas Sándornak magyaráz (forrás)

(folytatása következik)

Darvas Béla

Ps. A sorozat megjelenése után nincs akadálya annak, hogy Fazekas Sándor, Gyuricza Csaba vagy Nagy István interjú keretében itt megszólaljon. Ehhez kezdeményezniük kell az együttműködést, és az alábbiakban feltett kérdéseimre kell válaszolniuk. Én türelmesen várok. Németh Imre korábban például megtette ezt, és elégedett volt a végeredménnyel.

III. Kérdések     1./ A második Orbán-kormánynak a 2010-es kezdésekor miért az volt a legsürgősebb mezőgazdasági feladata, hogy a tárca alá tartozó kutatóintézeteket kutatóközpontba szervezze?     2./ Az MTA agrár-kutatóintézeteit, amelyek az állatorvoslás, növényvédelem, talajtan és a gabonafélék nemesítését művelik, miként lehet központosítani, hogy együtt legyen, ami egybe tartozó?