Egyéb

Zergetoll a pörgekalapon – Nyílt levél Fazekas Sándornak

(K+F+I pillanatképek No32)

Ángyán József minisztériumból való távozása után váratlanul hívattál be, és a közigazgatási államtitkár (Farkas Imre geodéta) jelenlétében mondtad el: a minisztérium jelentős hiányosságaként éled meg, hogy kutatáshoz, oktatáshoz értő nem maradt a Házban. Azt kérdezted, hogy segítenék-e abban, hogy mint elnök összeszervezek egy kutatókból/oktatókból álló bizottságot, aki segédkezne az akörüli munkádban. Legfőképpen azért, mert a mezőgazdasági kutatóközpont létrehozásáról – amit a Nemzeti Vidékstratégia célrendszerének megfelelően még Ángyán József indított el, és amelyben az ő felkérésére Bardócz Zsuzsával együtt én is részt vettem – nem tettél le. Igent mondtam, és elkezdtem a szervezést. Megérintett – mondhatni rá: apróság –, hogy beszélgetésünk közben töltőtollal jegyzeteltél. Azt mondtad folyamatosan tanulsz, ami ott és akkor hihetőnek tűnt.

Hamarosan megküldtem a pár személyre vonatkozó javaslatom, de a jogi főosztályod vezetőjétől hamarosan azt a választ kaptam, hogy egy új törvény értelmében már nem áll jogodban ilyen tanácsadó testület működtetése, mert ez csak a miniszterelnök lehetősége. Mivel közben elindult a minisztériumodhoz tartozó kutatóintézetek kutatóközpontba (NAIK) való szervezése, ezért ezt követően – úgy éreztem, hogy ezt várod tőlem – felhívtam több dologra a figyelmed, hiszen a minisztériumi munkatársaid ebbéli dilettantizmusa ilyen módon már nemcsak a számodra vált érzékelhetővé. A különböző minisztériumi megbeszéléseken – amelyeken meghívottként vettem részt – csak a köztisztviselői kutatóellenességet találtam ennél karakterisztikusabbnak. Úgy gondolom, hogy ez a kinevezett „szakértők” valódiak felé irányuló mély ellenszenvén alapul. Az irányítással megbízott K+F+I osztály egyetlen tagjának sem volt kutatói minősítése, kutatóintézeti gyakorlata, tehát nem is érthetik azt, ami rájuk lett bízva. Egyetlen dolgot tudnak derék beosztottjaid: a Ház nevében „irányítani” (értsd valóságos stratégia hiányában konkrét iránymegjelölés nélkül), vagyis felmutatni a minisztérium zászlaját a kutatóintézeti közalkalmazottaknak.

Az FM K+F+I osztályának vezetése tehát tudományirányítási szempontból szerényen felkészült adminisztrátorok kezébe került, akik éves (itt ők általában a költségvetésre mutatnak) üzleti tervekben gondolkodnak. Ehhez létrehozták a rezsikeretből végzendő kutatási tevékenységet. Mindig is sejtettem, hogy fölöttébb találékonnyá tud tenni a sarokba szorított teljesítménykényszer. Személyes ok nélkül mondtam neked igent (igazából kutatótársaim segítése motivált), hogy rátekinthess a csetlő-botló ügyintézőid tevékenységére (Nagy Bálint óta tudom, hogy nincs katasztrofálisabb hatású annál, ha egy hozzá nem értő ember szorgalmas is), vagyis hogy az hol és miben veri ki a főbiztosítékot. Az egyes fogyasztói biztosítékok óvása persze az intézeti igazgatók feladata volt. Szólhattak ezért, ha akartak, vagy ha mertek. Úgy tűnik – nem feltétlenül őket hibáztatom –, hogy egyre kevésbé élnek ezzel a lehetőséggel. Sok minden történt az utóbbi évtizedekben ezekkel az intézetekkel. Sokan okkal féltik az egzisztenciájukat.

Térjünk vissza kettőnk történetéhez. Nemsoká újra találkoztunk, de már a kabinetfőnök (Bitay Márton jogász) ült melletted (Farkas Imre – akit később Kiss Szilárddal is kapcsolatba hoztak – más minisztériumba távozott), akit új kapcsolattartónak jelöltél ki, de a megbeszélésünkön ő inkább a mobiljával volt elfoglalva, mint velünk, úgyhogy egy idő után türelmesen rá is szóltál. Hamarosan Bitay államtitkárrá lépett elő, akire a meglehetősen zavarba ejtő földbérleti pályázatok és a kishantosi ügyek irányították figyelmet. Írt ekkor nekem, hogy azért küldjek neki is a neked szóló üzeneteimből, mert tanult belőlük, de a tértivevénnyel küldött mailjeim visszajelzéseiben azt láttam, hogy azokat olvasás nélkül törli, így nem éltem ezzel a lehetőséggel. Új kabinetfőnökkel kerültem mail-kapcsolatba; vele azonban már személyesen nem találkoztam.

Az első tanácsaim egyike az volt a számodra, hogy a szerveződő hálózathoz az intézetigazgatók tanácsát össze kell hívni, hiszen a kutatás – fejlesztés – túlélés háromszögében intézetenként eltérő stratégiák alakultak ki, amelyet az intézeti átvilágítások során elég világosan érzékeltem, s így az átmeneti időszak csak közös gondolkodással lehet konfliktusmentes. Javaslatom ellenére azonban a minisztériumi vezetés részéről tovább folytatódott az intézetigazgatók kiszorítása a döntéshozatalból, s vele a szakmai vezetők jogainak csorbítása. Az átszervezés egyszerűen elvette az igazgatók munkáltatói és gazdálkodási jogait. Most valóságos irányítói jog nélküli főadminisztrátoroknak látom őket, ami – lássuk be – abszurd fejlemény egy konkrét munkahelyen. A minisztériumod emberei tőlük kérnek azonnali határidejű statisztikákat.

A munkáltatói jog a főigazgatóhoz került, aki olyanok sorsáról kénytelen így dönteni, akivel az ország másik végén állapodott meg helyi osztályvezető és igazgató. A jogok további részét – magában foglalóan a főigazgató dresszírozását is – a minisztérium köztisztviselői rendelték magukhoz. Adminisztrátoraid megítélésre törekednek: igyekeznek dobozolni, minősítő pontrendszereket bevezetni a merőben eltérő tartalmú tudományos munkák és kutatói kvalitások összevetésére, bár ezt náluk hozzáértőbbek sem oldották meg. Példaként a folyamatosan változó ún. mentor programot ajánlom, ahol most külső megbízottként, tudományos minősítés nélküli HR-esek metakommunikációs jelek alapján következtetnek a mentorjelöltek személyiségi jegyeire ahelyett, hogy a minisztériumi vezetők személyesen ismerkednének a szakembereikkel és szakmai teljesítményeikkel. Mindeközben a PhD-fokozat hazánkban is a szakértelemről szól, és egyetemi akkreditált doktori iskolák felügyelik teljesítményrendszerét. Aligha hiszem, hogy van egyetemi témakiíró/témavezető és törzstag, aki ezt másként látja.

Neked szóló, rendszeressé váló figyelmeztetéseim után a közigazgatási államtitkár-helyettes (Simon Attila István jogász, ma már államtitkár) kért arra, hogy látogassam meg, s mint gyakorlott konfliktuskezelő arról kérdezett, hogy milyen megoldásokat látok. A beszélgetés közepén, a Jogi Főosztály vezetőjének jelenlétében megkérdezte, hogy vállalnám-e egy lehetséges Kutatási és Oktatási Főosztály vezetését a közigazgatási államtitkárságon, amire azt mondtam, hogy igen. Viszont hozzátettem, hogy a jelenleg ezen a területen dolgozó minisztériumi emberállomány erre a munkára többségében alkalmatlan. Megígértem, hogy az intézeti átvilágítási anyagokat – amelyeken talán én voltam az egyetlen, aki végig részt vett – megküldöm neki, sőt készítek egy összefoglalót a hazai K+F+I helyzetről. Megtettem, de ez utóbbival nem voltam elégedett, és ezért is kezdtem neki ennek a blognak/könyvnek, ami így már nyilvános.

Kis idővel később a Jogi Főosztály vezetője (ma már nem ő az) közölte velem, hogy az államtitkár úr (Poprády Géza agrármérnök, ma a Miniszterelnökség politikai főtanácsadója) nem kívánja az államtitkárságára áthelyeztetni a K+F+I területet, mert túlságosan problematikusnak tartja. Vagyis nem lettem minisztériumi főosztályvezető, ami egyáltalán nem keserített el, sőt még örültem is neki. Ahogyan a történetünkben látható kérészéletű karriert futnak be nálad a vezetők.

Maradt tehát az a megoldás, hogy ha komoly volt a feszültség, akkor levelet írtam neked (ezt az érintett államtitkáraid többnyire látták), ami után volt olyan, amire mobilról egy-egy mondatot küldtél, és volt olyan, amikor beosztottjaid tevékenységén érzékeltem, hogy ügyintézéssel bíztál meg valakit. Általában azt, akire a kritikám vonatkozott. Karácsony táján az illetékes főosztályvezetőd és kunszövetségi vezetőtársad (Szépe Ferenc másodállásban magyar tarka és akhal-teke tenyésztő, huszár és kun hagyományápoló) hívott be magához, és mesélt a lovaglással kapcsolatos sajgó megpróbáltatásairól. Később ugyancsak ő próbált az osztályvezetőjével arról meggyőzni, hogy amit neked írtam, az nem úgy van. Szépe úrra szoktak egyébként mutatni a K+F+I ügyek minisztériumi irányítását illetően, bár véleményem szerint ez irányú tapasztalata és koncepciója sincs. Megértést aligha várhattam tőle, sértődöttséget annál inkább. Egyre inkább úgy tűnt nekem, hogy csak javítgatnom kell az adminisztrációd nyilvánvaló bakugrásait. Engem viszont ez a csekélyke eredmény nem ambicionálhat.

Vártam, hogy behívj és e kivételes társadalmi munka alól felments. Szólj, hogy ne írjak neked kutatásszervezésről, mert téged az országjárás, a pódium, a megtekintés, a fáradhatatlan mosolygás, a célszalagok átvágása és a bográcsozás ambicionál inkább. Ilyeneket látok a facebook oldaladon (9. kép), ami személyes arculat szempontjából a választóidnak szóló teljesítmény inkább, mint miniszteri. Nem üzentél eddig, így most az idősebb jogán én teszem meg ezt a lépést, mert fiatalabb kollégáim azt gondolják, hogy befolyással bírok, ezért szeretnének velem ügyet intéztetni, idősebb részük viszont mindentudóan mosolyog azon, hogy ügyesen használsz. Persze, egyik változat sem helytálló. A valóságos szakértők sajátja, hogy ügyekben gondolkodnak (Sohasem valakit szolgálnak!), és a szakértelmükről nem lehet őket leváltani. Hovatovább ezek a szakértők a kinevezett szakértők szerencsétlenkedéseit korrigálandóan csak akkor dolgoznak effélén, ha nem látják a munkájukat hiábavalónak. Nos, mérleget kellett készítenem és a közel négy éven keresztül neked végzett munkát annak látom.

9kep

9. kép: Fazekas Sándor Túrkevén egy köztéri parkban, májusban – azóta kiszáradt – „magyar” akácot ültet (Forrás: FS facebook idővonala a „XVII. Kevi Juhászfesztivál és Kunkapitány választás” idején, 2015. Az eredeti facebook bejegyzés szerint: „Országos Akácnap – 2015. Fontos, hogy elhárítsuk az akác elleni támadásokat! Magyarország akácnagyhatalom és törekedni kell arra, hogy ez a jövőben is így legyen!”)

Összefoglalok pár dolgot azok közül, amelyre a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ (NAIK) szervezése közben figyelmeztettelek. A NAIK kutatóhálózatának teljesen fölöslegesen kettős (sőt hármas, ha az intézetigazgatók valóságos irányítási jogkörtől megfosztott tevékenységét nézem) vezetése van. A gödöllői székhelyű kutatóközpont főigazgatója még minősített kutató. Több levelem érintette azt a képtelenséget, ami arra a tervre vonatkozott, hogy a főigazgatónak nem is tudományos pályát kell befutnia, hanem lehetne ő a központot képviselő, mondjuk politikai Arc. Ez az ötlet akár szimbóluma is lehetne a mai köztisztviselői gondolkodásnak, ami mellőzhetőnek gondolja a bizonyított szakértelmet. Szeretném valahogy megértetni veled, sőt az efféle pozícióra jelentkező önkontroll alól felmentettekkel is, hogy a kutatók és a fejlesztők más típusú emberek, mint az átlag. Csöndben meghallgatnak mindenféle szövegszerűséget, de csak hozzáértőktől (a valóságos forrástól) fogadnak be gondolatokat. Hovatovább az Arc intézménye kísértetiesen emlékeztet engem a valamikori politikai (értsd ügyvezető) igazgatói jogkörre. Nekik megmondták, hogy miről mit gondoljanak.

A mai főigazgató (Jenes Barnabás) szorgalmasan konzultál az intézetvezetőkkel. Helyesen kompromisszumokat keres. Apropó, szerettem volna itt vele beszélgetni a NAIK-ról, de elállt ettől a lehetőségtől. Könnyen kitalálható, hogy miért. Ettől függetlenül megismételhetem, hogy nincs minisztériumi K+F+I osztályra szükség, hiszen a NAIK létrejöttével a főigazgató köré jelentős személyzeti/gazdasági háttér épült ki (ennek személyi bővülését a FM-től kell elvonni), vagyis a NAIK vezetése a realitások talaján álló K+F+I szakértelemmel láthatná el azt, amire a minisztérium köztisztviselői sohasem voltak és lesznek képesek. Véleményem szerint a NAIK mindenkori, tudományos minősítéssel rendelkező főigazgatóját kellene – nem politikai megbízottként – államtitkári pozícióba helyezned, hogy a jelenlegi irányítás kettőssége megszűnjön. Ez szerintem az intézetigazgatók egyidejű aktivizálását is jelentené.

Mivel a minisztériumi köztisztviselők számára átláthatatlan K+F+I terület az, amin dolgozni kényszerülnek, ezért szorgalmas adatgyűjtéssel szeretnék a hiányosságaikat pótolni. Éves kutatási terveket készítettnek, amelyekbe az éves vásárlási terv is bennfoglaltatik, és amihez esetleg ragaszkodnak. Nem régen három évre előre kérték a beszerzendő műszerek jegyzékét, sőt árajánlatot is. Eközben nincs olyan cég, amely egy-két hónapnál hosszabb időre garantálna árakat. Ilyesmi vonatkozik az intézetvezetőkkel terveztetett, témákra osztott éves szintű munkaerő órákra is. Minden kutató tudja, hogy egy kutatás irányát miként befolyásolja az első eredmény, s miként változik folyamatosan a terv, az ehhez szükséges anyagok, műszerek és szakértelem igénye. A futószalagszerű/pontosan előre tervezhető eredeti kutatás lehetősége – elárulom – csak a kinevezett szakértők kapacitására méretezett tündérmese. A céltalan adminisztrációval járó herce-hurca viszont sok időt von el a kutatómunkától, vagyis túl drága árat fizetünk azért, hogy az egyébként bizonyára tévedhetetlen köztisztviselők megismerjék a K+F+I ábécéjét, miközben kutatói életpályamodellt kellene felépíteniük, úgy hogy a közalkalmazotti bértáblázatból kivetetik a kutatókat, mert minőségében/elvárási rendszerében teljesen másról van szó. Ellenkező esetben ez a hivatás elveszíti (múlt időt kellene használnom) a társadalmi megbecsülését, és a tehetséges fiatalok más irányba fordulnak. Igen, elhagyják az országot. Kedves Sándor! Ha végzős hallgató lennél, jönnél két nyelvvizsgával, macerás doktorképzést vállalva, minimálbért alig meghaladó összegért nemzetközi minőségű mezőnyben nyomulni? Súlyos felelősség terhel ezért a helyzetért valamennyi rendszerváltás utáni döntéshozót, s így most téged is.

Ehhez hasonló súlyú, hogy a K+F+I osztályod azt hiszi, hogy a rezsi terhére K+F tevékenység valósítható meg. Véleményem szerint az állami tulajdonú intézet azt jelenti, hogy az állam garantálja a béreket, a közüzemi számlák kifizetését, továbbá a rendszeres felújítás költségeit. Kérlek, nézd meg – felújítások hiányában – hová jutott hazánk első mezőgazdasági kutatótelepe (Herman Ottó út 15), amely nem kisebb történelmi érték, mint a mostanában rehabilitált Ludovika Akadémia. Jó lenne, ha minderről nem az jutna eszedbe (mint minden eddigi kormánypárt vállalkozó tagozatának), hogy akkor be kell zárni, és más célra hasznosítani. Erre történnek éppen lépések a MTA itt helyet foglaló intézetrészeivel kapcsolatban, mert a telep csatornarendszerét széttördelték a valaha szakszerűtlenül létesített park fái és a kerítés melletti spontán magkelések. Az értékes telekre minden ciklusban megjelentek azt figyelmesen felmérő érdekcsoportok, vagyis a Herman Ottó úton dolgozó MTA és NAIK intézetek dolgozói évtizedek óta úgy gondolják, hogy hamarosan költöztetik őket, kiszervezik alóluk a kutatótelepet. Bizonyos egyébként, hogy a költözés drágább lesz (az MTA Közgyűlése elé került javaslat félmilliárdra becsüli a két MTA intézetrész költöztetési terveinek elkészítését és az előkészítési munkálatokat), mint a felújítás (ezt a telepi szóbeszéd szerint 1,2 milliárdra becsülte egy generálkivitelező). A költözés alkalmával négy mezőgazdasági kutatási intézet emberei szóródhatnak szét, vagyis nem tartanak az anyaintézetükhöz Martonvásárra/Gödöllőre, vagy ahová a folyamatosan változó érdek irányítaná őket. Súlyos bajban lesz az a miniszter – ez történetesen most te vagy –, akinek a neve mellé kerül majd bejegyzésre ez a mezőgazdasági kutatás szempontjából súlyos rengés. Négy tudományterület hazai jövője tűnhet el a keletkező idő/tér-hasadékban.

Térjünk vissza az adminisztrátoraid ötletére, hogy rezsiből kutassunk. Szeretném, ha világos lenne a tárca ebbéli ötletgazdája részére, hogy a természettudományos kutatásokhoz már közel félévszázada nem elég pár ív papír, egy ceruzacsonk és sok szabadidő. Jobbára matatás várható a rezsiből, vagyis látszat támogatásból látszat kutatás. Ez egyáltalán nem a szándékon múlik. Ha a köztisztviselőid úgy gondolják, hogy az állami intézeteknek a szánalmas magyar K+F+I piacon (amely ebbéli funkcióit már az Európai Unióra testálta) kell megszerezniük a rájuk kimért költségvetési hiányt, akkor súlyosan tévednek. A pályázati rendszerek – nagyon helyesen – csak korlátozott mennyiségű bérköltséget (ez általában új alkalmazásra vonatkozik) és rezsiköltséget fogadnak be. Az ezt illető kreatív könyvelés egy felülvizsgálatban komoly rizikót jelent a konkrét cégvezetésnek, vagyis minimum visszafizetési kötelezettséggel jár. Az a tudományirányítási rendszer, amely bérre és rezsire terhel kutatási aktivitást, abszurd feladat elé állítja a vezetőit. A pótköltségvetéssel aztán lehet úgy eljárni, hogy központilag kapunk és abból adunk, de közben nyilvántartjuk az intézetenkénti hiányt. Ezen az úton bármelyik kutatóintézetet rövid időn belül életképtelennek lehet nyilvánítani, csupán elhatározás kérdése.

Van persze az állami tulajdonlásnak egy másik vetülete is, s ez a feladatszabás. Aki a pénzt adja, az konkrét célt nevezhet meg. Az FM vezetőinek tehát – ha valóban stratégiai területnek gondolnák a K+F+I tevékenységet, s nem zergetollnak a pörge kalapjukon – szakmai megrendeléseket kellene adniuk, s ahhoz támogatást csatolniuk. Ilyen épkézláb megrendelést azonban nem láttam még eddig, s bizonyos vagyok benne – a jelenlegi köztisztviselői gondolkodásformákat megismerve –, hogy nem is fogok. A FM – jól láttad a felkérésemkor – szakértelmében a K+F+I területen kiürült, így abban is biztos vagyok, hogy a tevékenységre rálátásképtelen felső vezetés csak értetlenül szemlélheti ezt a területet. Adminisztrációd azzal sincs tisztában, hogy a technológiatranszfer szervezése lenne számára a kulcsfontosságú saját munka. Már az is megért egy misét, miként került évtizedek alatt abba a helyzetbe az agrárkutatás, hogy korábban a tárca kutatóintézeteinek leépítésébe és kiárusításába kezdett. Minisztériumi munkatársaid a mai helyzetben az intézetek konkrét szakmai működésében nem kívánnak részt venni. Nem kérnek/rendelnek munkát, mert nem tudják, hogy mit kellene. Van, ami ennél pontosabban mutatja az eligazító, iránymutató stratégia és a vezetési képességek hiányát?

A NAIK felépítése – elszomorítlak vele – nem egy mai kutatóközpont korszerű szerkezetét mutatja, csak szimplán sodródik a költségvetésének hiányával, amit a minisztériumi irányítás zavarai díszítenek. Pontosabban intézeteinek fele kutatóintézetnek sem nevezhető. A NAIK-ban rendkívül csekély a kutatók aránya, és nagyon magas a kisegítőké, akiket – mivel nem pályázatképesek – el kell a kutatóknak tartaniuk. A probléma ezen is túlér, mert a kutatói korfa nagyon szerencsétlen szerkezetű. Kevés a középidős és az idős kutató (őket érdemeikre tekintet nélkül gyorsan nyugdíjaztátok a második Orbán-kormány elején), akik eredményesen tudtak volna pályázni és igen sok a munkakezdő, akik valószínűsíthetően a PhD-szerzés után pályaelhagyók lesznek vagy külföldön folytatják a munkájukat. Én úgy látom, hogy állami vezetőink egyre hamisabban csengő ünnepi szólamokban becsülik meg csupán a hazai tehetségeinket, akik kiemelkedő egyéni teljesítményekkel jutnak el az egyetemi oktatás csúcsát jelentő tudományos fokozat (PhD) megszerzéséhez, ahol szembesülnek vele, hogy az ezzel kereshető fizetés családalapításra nem elégséges. Nem hiszem, hogy minisztertársaiddal tőlem olvassátok ezt először. Tettetek-e ez ellene? Szerintem semmit.

A NAIK, amely az FM elképzelésére villámgyorsan bővült törzsültetvényekkel, fajtafenntartó telepekkel, mára különös hibridvállalkozás képét mutatja. Az utólag érkező egységekben kutatók alig vannak, vagyis jelen állapotukban sokkal inkább a génbanki hálózatba kellett volna őket betagozni, mint azt állítani róluk, hogy kutatóintézetek. Nem azok, még fényévnyi távolságra vannak attól. Egy kutatóintézetnek kritikus minősített kutatói tömege kell legyen, amelyben beindulhat az egészséges versengés. Pár kutató még nem kutatóintézet. Nehezen álltam meg, hogy ne hahotázzak, amikor az FM-ösztöndíjasok témavezetőinek találkozóján (2. mentorprogram) egy pályakezdő minisztériumi adminisztrátor vonalasan köszöntött bennünket, majd elmondta, hogy mi leszünk azok, akik fél év alatt kitűnő kutatókat képezünk a jelentkezőkből. Hát nem igazán úgy történik a kutatóvá válás, mint a kolbásztöltés Kenderesen/Karcagon vagyis ballal tekerünk, jobbal csavarunk, majd lefektetjük és büszkén mosolygunk tovább a facebook-on.

Visszatérve a lényeghez, a génbanki jellegű intézetekben ültetvénykezelési és vetőmag-szaporítási munkák vannak. Tavaszi befektetés, őszi jövedelem. A K+F+I osztály tisztviselőinek öröme határtalan volt: nocsak, ők megtermelték a rezsit, vagyis kitűnő intézetek eladható termékkel. A szántóföldi csúcsmunkák viszont rendesen megterhelik a közös kasszát, és a likviditási zűrben a valóságos kutatók várakoznak. Nem hiszem, hogy a mai NAIK, a jelenlegi szerkezetében és az FM-ből végzett kézi irányítással ki tud lábolni abból a helyzetből, amibe navigálták. Gondold végig Sándor! Ez a sajátságos kiméra sohasem válik az INRA-hoz hasonló tudományos központtá.

És végül – mert rád tartozik – a mezőgazdasági kutatás megosztottsága az egyetemek, az MTA és a NAIK között a legelképesztőbb hiba, amit a rendszerváltás utáni döntéshozók kezelni sem próbáltak. Talán a társtulajdonosok egyikének sem érdeke a megoldás. Nem kétséges, hogy a mezőgazdasági kutatásnak egy tulajdonosi kézben van a helye. Amennyiben a mezőgazdaság írott (IF és citáció) tudományos teljesítménye a fontos, akkor az MTA alá kell rendelni az alkalmas intézeteket, és kivenni belőle a termék-előállításban érdekelteket. Ha ennek a területnek a fejlesztés és innováció a fő feladata, akkor a NAIK alá kell betagozódni. A biológiai alapkutatással foglalkozó intézeteknek ekkor a MTA biológiai alapkutatási részlegeihez kell tartozni és ott versengeni a legjobbakkal. A mostani szétszakítottságot semmi nem támasztja alá. Ebben a környezetben a kutatástól a sikeres kereskedelemi pozícióig tartó utat szinte senki sem járja be, az ötletek a köztes Halál Völgyében végzik.

A tudományos tevékenység irányítása nem illik a köztisztviselők kezébe. Az Alaptörvény X. cikke ezt jól leírja. Mint jogásznak tudnod kell erről, s erre intened a beosztottjaid. Úgy gondolom, hogy átmeneti – de felelősséggel tartozó – gazdája vagy a mezőgazdasági K+F+I-nek, mint minden volt és jövőbeli miniszter. Búcsúzom tehát, vagyis felmentve érzem magam a valamikori szóbeli megbízásod alól, amit visszamenőlegesen úgy ítélek meg, hogy csak én gondoltam komolyan. Igaz, ahogy tapasztalhattad ez is inspirált.

Darvas Béla

A folytatás címe: Horizon 2020 és az európai tudomány/innováció – Beszélgetés Nagy Gábor Mihállyal (K+F+I pillanatképek: No33)

Megosztás