Egyetemi háttérháborúk – Beszélgetés Ángyán Józseffel

Ángyán József a 2005-ös gazdatüntetés idején (Fotó: Ács É.)
Ángyán József a 2005-ös gazdatüntetés idején (Fotó: Ács É.)

(K+F+I pillanatképek: No27)

 

A kutatás alapjait képező oktatás elemzésére nem tettem eddig kísérletet. Több egyetemen is előadok, de általános problémák helyett inkább helyieket látok. Az egyik egyetem professzorán keresztül pillantsunk be ebbe a közegbe. Ángyán József sokak számára a 2005. februári/márciusi gazdatüntetéseken vált ismertté, mint a Magoszt képviselő kitűnő szónok, s a tárgyalódelegáció tagja. A televízióban én is láttam, ahogyan egy teherautó platóján szóltál, s a háttér az akkor Németh Imre által vezetett FVM épülete volt. A korabeli képeken mások mellett Bagi Béla – akivel együtt a HírTV műsorában elmagyaráztátok az okokat is – Jakab István, Budai Gyula, Ács Éva és Kajner Péter láthatók. A Jakab István által vezetett Magosz ezt követően – a Fidesz mezőgazdasági tagozatát erősítve – aktív politikai szerepet vállalt. 2006-tól így képviselő lettél, és ezt követően az Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottságában hallhattam a hozzászólásaidat, ahová környezet- és élelmiszerbiztonsági ügyekben hívtak meg szakértőként. Évfolyamtársad, a kishantosi Ács Éva és a közgazdász Kajner Péter viszont Lányi András filozófussal együtt az Élőlánc Magyarországért párt alapításába fogtak. Mindeközben számomra te a Szent István Egyetem (SzIE) professzora maradtál, akit a fenntartható mezőgazdasági termelés, a minőségi élelmiszerek (így élelmiszerbiztonság) és ezzel kapcsolatosan a gazdatársadalom, a vidék problémái foglalkoztattak.

Pályaválasztásomat és későbbi tevékenységeimet is jelentősen befolyásolta, hogy őseim anyai ágon falusi tanítók, illetve hivatalnokok, apai ágon Siófok parasztgazdái voltak. Gödöllői egyetemi hallgatóként, majd 1977-től oktatóként azt tapasztaltam, hogy a mezőgazdaság, a vidék társadalma sokkal összetettebb, mint amit nekünk az egyetemen tanítottak. Egyre világosabban láttam, hogy a kizárólag technológiai és természettudományos területekre koncentráló, csőlátó képzésünket meg kell haladnunk. A technológusképzésről továbblépő – a mezőgazdálkodást a természeti rendszerekkel és a vidéki közösségekkel, valamint a földhöz kötődő kultúránkkal, az agrikultúrával ismét egyesítő – új szakértelmiségi képzési irányra van szükség.

Ennek – a fenntartható mezőgazdaság- és vidékfejlesztés, a környezet- és tájgazdálkodás programjának – megvalósítását és az ehhez nélkülözhetetlen kutatási, oktatási és nevelési infrastruktúra fejlesztését tekintette élethivatásának az 1990-ben, zömében fiatal oktatói/kutatói közösség által alapított szakmai műhely. 1992-ben környezetgazdálkodási agrármérnöki szakot alapítottunk, majd a természetvédelmi mérnök szak gondozását is magunkra vállaltuk. Tíz tanszéket hoztunk létre (32. ábra), ami később ugyan hatra csökkent (33. ábra), de 2000-ben megalapítottuk a Környezettudományi Doktori Iskolát is (SzIE KTDI). Ez az egész, amit 24 éven keresztül Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetnek (KTI) neveztünk. Az első 9-10 év felemelő időszak volt.

Ki gondolta volna akkor, hogy az 1990-es évek közepétől magát zöld egyetemként meghatározó GATE/SzIE-n éppen ez a program lesz az, amit egy hónap alatt felszámolnak. Az iparszerű nagybirtokot kedvelő, ennek ismereteit oktató körben ez a veszély persze a kezdetektől fennállt. Nem véletlen, hogy a program – különösen a 2000-es, csaknem sikeres karalapítási kezdeményezésünket követően – növekvő belső ellenállásba ütközött, ami végül politikai megerősítést is kapott. Mindez törvényszerűen vezetett a KTI 2014-es felszámolásához.

32abra

32. ábra: A SzIE KTI tanszékei 1999-2008 között

(Az azonos színűek 2008-ban összevonásra kerültek)

33abra

33. ábra: A SzIE KTI tanszékei 2008-2014 között

(Jelölések a törzstagoknál: + külsős; * a ciklusban lejárt megbízás; o megbízott iskolavezető)

A KTI-vel, amelyet sokan a te személyeddel azonosítanak, szemben állt tehát egy iparszerű mezőgazdaságot előtérbe helyező társaság és azok a tanszékek, amelyek tevékenysége ezt az utat szolgálta? A géntechnológiai úton módosított (GM) növényekkel kapcsolatos sarkított véleményed hozzájárult ehhez a szembenálláshoz?

2006-ban a törvényhozásba kerülve, a GMO-problémakört valóban fokozott figyelemmel kísértem, és szerencsémre nemcsak a Fidesz-KDNP frakciószövetség, hanem az akkori kormányoldal is elfogadott. Így történhetett meg, hogy ellenzéki képviselőségem ellenére koordináló szerephez jutottam a géntechnológiai törvény módosításában és az első generációs GM-fajtákat elutasító országgyűlési határozat elfogadásában. Ezzel sikerült feltartóztatni a GM-fajtatulajdonos cégek átgázolását agrárgazdaságunk értékein, és ez bizony komoly okot adhatott a velem kapcsolatos ellenszenvre. Hornok László például, aki a Mezőgazdasági Biotechnológiai Központból került a SzIE-re kifejezetten rossznéven vette ezt a tevékenységemet.

 

Az akadémiai doktori védésed máig emlékezetes a számomra. A 2003-ban írt értekezésed Magyarország integrált földhasználati zónarendszerének kialakításáról szól. Vagyis te azon kevés professzor egyike vagy, akinek nemcsak szaktudása és a jövőre vonatkozó víziója van, hanem tesz is annak gyakorlati megvalósításáért, és aki ennek jegyében máig birkózik a hazai földkérdéssel. Én ott első és utolsó alkalommal láttam ekkora, valóságosan érdeklődő tömeget akadémiai doktori védésen, és hallottam vastapsot, sőt egyetértő lábdobogást. Erre a védésre azonban csak 2006 februárjában, a doktori cím odaítélésére pedig csak 2007 júniusában került sor.

Ugyanazokkal az egyetemi és akadémiai körökkel, vagyis a Hornok László vezette csoport aknamunkájával találtam szemben magam, akik az agrár-felsőoktatás megújítására, a környezet- és tájgazdálkodás irányú átalakítására tett kísérleteinket, az új intézet- majd karalapítási erőfeszítéseinket is igyekeztek minden lehetséges eszközzel megakadályozni. Az történt, hogy – miután az általunk megalapított és Menyhért Zoltán által vezetett KTDI akkreditációja ezt megkívánta – 2003 novemberében MTA doktori dolgozatot nyújtottam be. A kérelmem nyomán lefolytatott eljárás lezárásaképpen, 2006. február 28-án, az MTA Nagytermében 90% közeli eredménnyel védtem meg a dolgozatomat. Az MTA Doktori Tanácsa (MTA DT) a védés jegyzőkönyvét és a Bíráló Bizottság támogató állásfoglalását már a védést követő héten megküldte az Agrártudományok Osztályának, melynek akkor Horn Péter volt az elnöke. Az osztály a cím odaítélésével kapcsolatos vitát némi késéssel lefolytatta, és 21 szavazó tag közül 11-en maximális 3 ponttal, 10-en viszont 0 ponttal értékelték. Az MTA Agrártudományok Osztálya a szavazás eredményéről csak két hónappal később tájékoztatta az MTA Doktori Tanácsát. Dobozy Attila, a tanács elnöke az érthetetlen szavazási eredmény láttán annak részletes indoklását kérte. Többszöri sürgetése ellenére kilenc hónap alatt sem kapott az MTA Agrártudományok Osztályától választ, ezért az ügyet az MTA Doktori Tanácsa 2007. februári ülésének napirendjére tűzte. Ezen a fejleményeket és több írásos támogató véleményt – köztük Heszky László elnökhöz írt tájékoztató levelét – is ismertette, és a cím odaítélését a témafelelős Várallyay Györggyel együtt támogatta. Az MTA DT az MTA doktora címet nagy többséggel ítélte meg számomra. Időközben a Környezettudományi Doktori Iskolánk (SzIE KTDI) vezetésére beadott pályázatomat a rektor (Solti László) és helyettese (Hornok László) megpuccsolták.

 

Jól értem, hogy a részleteket ismerő opponensek és a támogató bíráló bizottság után következő akadémiai bizottság fele indoklás nélkül nulla pontot adott? De hiszen ez jogában sem állt, számára ugyanis ekkorra csak annak vizsgálata maradt, hogy a védés formailag szabályos volt vagy sem! Tíz nullás szavazat nem lehet a véletlen műve.

Az osztály szereptévesztése nyilvánvaló. A szavazást minden bizonnyal szervezkedés előzte meg, hiszen ugyanazt a teljesítményt nem lehet egyidejűleg nulla és maximális ponttal is értékelni. Ennél is tanulságosabb azonban a nullás szavazatot adók etikailag aggályos hallgatása.

 

Visszatérve még az előzőekre, az egyetemi doktori iskola rendszere nem autonóm módon működik? Belenyúlhat ebbe saját elképzeléssel a rektor és helyettese? Kérdezem ezt azzal az álnaivsággal, hogy személyesen éltem meg azt a szánalmas színjátékot, amelyben Hornok László 2008. december 10-én, majd Solti Lászlóval 2009. február 3-án nyomatékosítva győzködték a SzIE KTDI törzstagjait – köztük engem is –, hogy ne rád szavazzunk. Én azok közé tartoztam, akik külsős törzstagként nemet mondtak a befolyásolásra. Szóbeli indoklásom közben Solti László folyamatosan a „…hallatlan, hallatlan…” szöveget mantrázta. Így utólag bánom, hogy nem kérdeztem meg tőle, hogy beszéljek-e hangosabban? De, ne feledjem nekem is volt személyes konfliktusom Hornok Lászlóval, amely bíróságon végződött. Visszatérve rád, kétszer választottunk meg törvényesen a KTDI vezetőjének, és az Egyetemi Doktori és Habilitációs Tanács (EDHT) kétszer törölte a választás eredményét. Mikor aztán a megbízott iskolavezető, Barczi Attila frissen kinevezett helyettese, Füleky György a harmadik választás első tíz percében – részben vitatható tudományos produkciójú – új törzstagokat épített be közénk (33. ábra), és azok a következő tíz percben egyöntetűen szavaztak az egyetem vezetőinek jelöltjére, lemondtam ennek az iskolának a törzstagságáról, mert olyasmi történt, ami számomra elfogadhatatlan. Hogy élted meg ezt? Úgy látom egyébként, hogy mára az akkor beemelt törzstagok közül három már nem törzstag.

Hornok László szerepe meghatározó volt ebben az esetben is. Pályám során folyamatosan igyekezett akadályozni a törekvéseimet. Azért pályáztam folyamatosan a KTDI vezetői posztjára, mert nem akartam tudomásul venni, hogy valaki felülírhatja egy tudományos közösség akaratát. Nem akartam elhinni, hogy az EDHT elnöke (Hornok László) azon az alapon megakaszthatja az iskolavezető-választás folyamatát, hogy a KTDI által megválasztott személy nem az ő jelöltje. Az EDHT ugyanis csak véleményezheti a doktori iskola által javasolt személyt, akit a véleményével és a választási eredménnyel együtt fel kell terjesztenie a MAB-nak. Két ízben sem ez történt, így a valóságos döntéshozó, a MAB nem is kerülhetett döntési helyzetbe. Mégis az volt számomra a legnehezebben elviselhető, hogy az egyetemi kollégáim egy része asszisztált, vagy egyenesen szerepet vállalt ebben az ügyben.

 

Furcsa a helyzet, mert te jobboldali képviselő voltál, míg Hornok László magáról is ezt hirdette. Akkortájt mindketten a Professzorok Batthyány Körének tagjai voltatok, míg végül ő meglehetősen furcsa körülmények között távozott. Politikai színezete így elvileg nem lehetett a dolognak.

Nem gondolom, hogy politikai háttere lett volna Hornok László ellenem folytatott hadjáratának. Sokkal inkább azt az alkatából fakadó tulajdonságát látom az akciói mögött, hogy azt, aki nem veti alá magát az ő akaratának, azt egy bulldog szívósságával a végsőkig üldözi.

 

Az akadémikus (alapkutatás) és hasznosítható (alkalmazott tudomány) tudás között hazánkban mesterségesen emelt fal húzódik. Nem véletlen, hogy a technológiatranszfer nem működik.

Az agrár K+F – legyen az alap vagy alkalmazott kutatás – nálunk zömében állami fenntartású kutatóhelyeken valósul meg. Ebből az következne, hogy e kutatóhelyeket az állam a közösség számára fontos problémák megoldására használja. E kutatóhelyek állami fenntartók – a mezőgazdasági tárca, az egyetemek és az MTA – közötti megosztása azonban odavezetett, hogy ma olyan csoportot alkotnak, amelyben a tagokat egyre távolodó cél- és értékrend jellemezi. Míg az MTA intézetek alapkutatási témák felé igyekezve a gyakorlat problémáitól egyre távolodnak, addig a VM/FM kutatóintézetei a gyakorlat és az alkalmazott kutatás között rekedtek. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy a K+F+I sajátságaihoz alig értő, kurzusról kurzusra változó minisztériumi adminisztráció a tárca kutatóhelyeit – saját feladatait áthárítva – háttérintézeti feladatok felé tereli. Az egyetemi kutatóhelyeket pedig – az éppen pályázható források jellegétől függően – hol egyik, hol másik törekvés jellemzi. Ha tényleg meg akarnánk valósítani az agrár- és vidékstratégia elképzeléseit, akkor ehhez az agrár K+F+I alapvető tartalmi, finanszírozási és végül intézményi átalakítására lenne szükség. A vidékfejlesztésbe ágyazott, többfunkciós mezőgazdaság-felfogásnak megfelelően helyet kellene kapnia a polikultúrákkal, a diverz termelési rendszerekkel kapcsolatos munkáknak. Olyan tudásrendszerek kidolgozását kellene támogatni, amelyek biztosítják a minőségi és biztonságos élelmiszerellátást, a környezet egyensúlyát és nem utolsó sorban a vidéki emberek foglalkoztatását. Az ilyen típusú kutatások azonban az iparszerű agrár K+F+I szereplői számára nem vonzóak. Az akadémia által tévesen favorizált tudománymetriai értékelés, a gyakorlati eredményhasznosítás ignoranciája ez utóbbi ellehetetlenüléséhez és képviselőik perifériára szorításához vezetett. A finanszírozást illetően alapelvként kellene rögzíteni, hogy az állami fenntartású kutatóhelyek alapműködését közpénzekből kell biztosítani, míg programfinanszírozásukat olyan mértékben kell a közös kasszából megoldani, amilyen mértékben a társadalom céljainak megvalósításához járulnak hozzá. Ehhez persze világos stratégiai célok és ezekhez rendelt költségvetési források szükségesek. Az agrárterületen e célokat összegző Nemzeti Vidékstratégiához kellene tehát a fejlesztési forrásokat rendelni. Mindehhez a tudománypolitika egészében alapvető változásra, a közérdeket szolgáló kutatásirányításra és forrásallokációra volna szükség.

 

Első képviselői ciklusodban a Mezőgazdasági Bizottság mellett az Országgyűlés – 2007 nyarán létrehozott, Magda Sándor által vezetett – Kutatási és Innovációs Eseti Bizottságának (a KIEB-nek) is tagja lettél. A bizottság 2010 májusáig működött, és társelnökeként ott látom a kezdetekben Pálinkás Józsefet, majd a végén Magyar Bálintot is. A KIEB-nek tizennyolc ülése volt, és négy indítványa született.

A KIEB-et az 56/2007. (VI. 20.) OGY határozat hozta létre azzal az indokkal, hogy „az Országgyűlés kutatás- és innováció-politikában játszott szerepe nagyobb mértékben igazodjék a tudásalapú társadalom növekvő követelményeihez.”Ez az alapítási indok valójában azt a szándékot takarta, hogy a törvényhozás is jobban rálásson az egyre kaotikusabbá váló tudományfinanszírozásra. A 15 országgyűlési képviselőből álló Bizottság (MSZP: 7; Fidesz: 5; KDNP, SZDSZ, MDF: 1-1 fő) munkájában tanácskozási jogú állandó meghívottak (18 fő: az MTA, egyetemek, kutatóintézetek, továbbá a Magyar Innovációs Szövetség és az Ipari Parkok Egyesületének képviselői) is részt vettek. Bár a KIEB-nek három éves időszakában 18 ülése volt, ám ezek közül 1,5 órát meghaladó, érdemi vitát is lehetővé tevő ülés csupán nyolc akadt. Ma már az ülések jegyzőkönyvei sem érhetők el az Országgyűlés honlapján. Tevékenységére jellemző módon a törvényhozás elé beterjesztett anyagokat nem tárgyalt, és bár négy irományt az Országgyűlésnek benyújtott, de ezek igazából a KIEB munkájáról szóló éves beszámolók voltak. A harmadik év munkájáról már ilyen beszámoló sem készült. Nem csoda hát, ha a tudománypolitikai folyamatokra, a törvényhozás, a költségvetés-tervezés, a tudomány-finanszírozás és forráselosztás ezeket érintő reálfolyamataira nem tudott érdemi hatást kifejteni. Lényegében konzultatív testületté váltunk. Ennek ellenére a KIEB-ben néhány emlékezetes vita azért lezajlott. Ilyen kérdések merültek fel: Ki és milyen szempontok szerint határozza meg Magyarországon a kutatási főirányokat? Mik a kutatásra rendelkezésre álló források elosztásának szempontjai, és ki dönti el ezeket? Van-e egyáltalán és ha van, milyen a kapcsolat a nemzeti fejlesztési célkitűzések, stratégiai irányok és a K+F+I prioritások, támogatási területek között? Hogyan biztosítható, hogy a közpénzeket a piac által nem finanszírozott, ám a közösség számára múlhatatlanul szükséges, fontos és hasznos teljesítményeket adó kutatásokra fordítsuk? Azt hiszem, hogy ezek a kérdések ma is érvényesek.

 

Ez az időszak annak a – Rakusz Lajos (MSzP, IPE), majd Várkonyi Attila (Fast Ventures) által vezetett – KuTIT-nak a kora volt, amelynek az NKTH-val volt szorosabb kapcsolata. E tudománypolitikai szervezet stratégiája, de dokumentumai sem találhatók meg a világhálón. Talán korábban soha nem volt még a K+F +I irányítására szerveződött tanács körül ekkora homály. Milyennek láttad te ezt a szervezetet, ahol mintha a gazdaságpolitikát először kezdte volna komolyan érdekelni a K+F+I területén megjelenő pénz és így a pályázatok? A mellbevágó kérdésed, amire nem született válasz, akkor úgy hangzott, hogy ki irányítja a tudománypolitikát?

A KIEB ugyan a KuTIT tevékenységét nem vizsgálta, ám tájékoztatót hallgatott meg a vele szoros kapcsolatban álló Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH) tevékenységéről, és a pályázati rendszer tervezett átalakításáról. A napirendi pont előadója Pártos Ferenc, az NKTH akkori elnöke volt. A tájékoztatót követően igen élénk vita bontakozott ki a kutatási főirányok meghatározásáról, a források elosztásáról, azok szempontjairól, a nemzeti fejlesztési célkitűzések, stratégiai irányok és a K+F prioritások, támogatási területek közötti kapcsolatról. Ehhez a vitához én is hozzászóltam. Azt, hogy a kutatásra szánt közpénzek elköltésének néha semmiféle kapcsolata nincs a nemzeti fejlesztési célkitűzéseinkhez, egy aktuális példával szemléltettem. Azt a példát hoztam, hogy miközben 2006-ban ötpárti egyetértés rögzítette a GMO-mentes státuszunk fenntartását, és a környezettudományi és humán-egészségügyi kockázatok feltárásának támogatását vártuk el a kutatástól, azonközben a közpénzekből származó K+F források jelentős hányadát GM-konstrukciók létrehozására, és az e körben működő nemzetközi tőkeérdekeltségekkel való együttműködés finanszírozására fordították. A felvetett kérdésekre az NKTH elnöke – aki akkor nem kevesebb, mint évi 50 milliárd Ft, közpénzekből származó K+F forrás fölött rendelkezett – úgy válaszolt, hogy ezek eldöntése a tudománypolitika feladata, ő erre nem vállalkozik. Az ebből fakadó kérdésre – hogy tudniillik ha ő nem, akkor ki határozza meg Magyarországon a kutatási stratégiai főirányokat, ki is irányítja a tudománypolitikát – nem érkezett válasz.

 

Darvas Béla

 

A folytatás címe: Tervek és taszítások – Beszélgetés Ángyán Józseffel (K+F+I pillanatképek: No28)