(Fapados agrokemizálás N^o8)

1996-ban Ansham és Harbin között történt az, amiről az Élet és Irodalomnak beküldött első írásom kézirati változatában hagytam nyomot: „Ez a vonat most elementárisan lepusztult; koszossága és közönsége reménytelen. Pillanatok alatt megvacsoráznak az ágyadon, ráteszik a lábukat a párnádra és teleköpködik a cipődet, ha nem vagy benne. A vonatból rizskalitkák seregét látjuk, aztán furcsa halmokat is. A vasút mentén bárki temetkezhet. Néhány sírhalom alját víz borítja, azok már a rizskalitka részét képezik. Álmodom talán? A patakok/folyók vörösek vagy sárgásbarnák; a gyárkémények ontják a füstöt; a vasút mentén helyenként irdatlan szemétkupacok sorakoznak. A környező erdősávok fáira nylonzacskókat aggat a szél. Elképesztő környezet-felélés. Mi marad itt a következő generációknak?”

Közel húsz év elteltével tavaly jártam újra Kínában. Pekingben új koreai/japán autók mellett „spécizett” robogók és elektromos biciklik. Új városrészek, felhőkarcolók, amelyek teteje szmogba vész. A nagy élelmiszerboltokban ugyanaz a gyümölcs – látszólag semmi különbség – háromféle áron. A legalacsonyabb a hagyományos, amelynek előélete/belbecse ismeretlen, külön a durván drága biotermék és a kettő között a Hainan szigetéről érkező cucc, ahol még tiszta a levegő és a felszíni vizek. A feldolgozott termékek szinte egyike sem az, amit a csomagolás alapján sejthetnénk. El kellene tudni olvasni, ami az összetételről szól. A legdrágább az talán valódi, a többi hazudik. Az éttermekben ráknak hirdetett rákaromával halból/sertésből készült ételek, amelyek lehetséges összetételről is csak az ár tájékoztat. Viszont határozottan nő az igény a jól kereső rétegben az önazonos élelmiszerek iránt. Mindez e sorozat első részének címképe alapján jut eszembe, ahol a virágait – méhek hiányában – maga porozza be a szorgalmas gazda. Lesz itt közmunkára hamarosan komoly igény – olvasom egy bejegyzésben.

Sihou-ban (Liaodong) – tíz évvel ezelőtt – a doktoranduszom húga volt a családi kertész. Ő vitt fel bennünket a pár kilométerre található gyümölcsösükbe. Süt a Nap, csönd van. Az előző nap permetezett, de hogy mivel azt nem tudja megmondani. Madarat sem látni. Semmit, ami megmoccanna. A szert – barna, felirat nélküli zacskóban – a szomszédtól kapta, öklömnyi fejes káposztákat adott érte. A tutit a szomszédja is szerezte valakitől, annyit tud róla, hogy gyümölcsfákra fáin. A zacskóban szürkéskékes por szaglik.

Az utóbbi években szembesültem a kínai méz minőségével, illetve minősíthetetlenségével. Különösen a Nosema ellen engedély nélkül alkalmazott antibiotikum és szulfonamid gyógyszer-maradékokkal tűnt ki ez a fajta méz a RASFF méréseiből (16. ábra), míg 2009-től, behozatalától az EU tagországai lassan eltekintettek.

16.ábra: Kínából származó, antibiotikum és szulfonamid gyógyszereket tartalmazó mézminták a RASFF jelzései szerint

A világ méhészetei többféle súlyos bajjal küzdenek. Ezek közül az újabban gombáknak tartott mikrosporidiumok (Nosema spp.), a Varroa atka és az általa terjesztett vírusok kiemelkedő méh-egészségügyi problémák. Egyes baktériumos betegségek és a Nosema ellen – bár tilos – a méhészek egyike-másika humán-gyógyszerekkel próbál védekezni, amíg az ellenőrzések ki nem terjedtek ezekre is. Annak ellenére, hogy alternatív módszerek is rendelkezésre állnak, a Varroa atka ellen aktaölő szert juttatnak be tartós hordozóval, vagy füstölővel a kaptárakba, amely vegyületek a méhviaszba oldódnak be, de jut belőle a virágporba és a mézbe is. Ekkor még egy szót sem szóltunk azokról a permetező szerekről, amelyeket a mézelő méh a testén, vízzel, nektárral és pollennel hurcolhat be oda.

17.ábra: Növényvédőszer-maradékok előfordulása méhviaszban (Johnson és mtsai szerint)

A legnagyobb meglepetés a méhviasz vizsgálatakor érte a környezetanalitikusokat, mivel piperonylbutoxide (PBO), piretrinek és fluvalinate^* kiemelkedő előfordulását tapasztalták (17. ábra). A PBO magas előfordulása a gyűjtési területen piretroidok alkalmazására utal (szúnyogirtás?), amennyiben azok egy részét ezzel szinergizálják. A PBO gátolja az egyik legjelentősebb detoxifikáló enzimrendszert, a citokróm P-450-et. Nagy mennyiségben találtak azonban a méhviaszban bromopropylate^*, coumaphos^*, p-dichlorobenzene^* (PCB), chlorothalonyl és amitraz^* hatóanyagokat is. A PCB^*-t az IARC 2B jelzetű lehetséges humán rákkeltőnek minősítette. Állatokon bizonyosan rákkeltő. Az amitraz^* atkaölő hosszú kitettség esetén nőstény egerekben különféle daganatok (tüdő, nyirokmirigy és máj) előfordulását okozta. Az EPA is számon tartja, mint lehetséges rákkeltőt. Az a méhviasz, amelyben nem a legtoxikusabb, de lassan bomló anyagok halmozódnak fel korántsem természetes környezete a mézelő méh lárváinak. A Varroa atka ellen használt hatóanyagok megjelennek szinte minden méhészeti termékben. A velük szennyezett és újrafelhasznált méhviasz már a gyártósorról szermaradékkal együtt érkezik, vagyis további szermaradék-halmozódás várható. (A*-val jelölt hatóanyagok a magyarországi növényvédelemben nem használhatók.)

Eljött az idő, hogy a kaptár elnéptelenedési szindrómával (colony collapse disorder – CCD), itthon kaptárelhagyásnak hívott kórképpel megismerkedjünk. A történet lényege az, hogy a dolgozó méh gyűjtőútra indul, de nem tér vissza. Eltéved. Nem talál vissza a kaptárhoz, így ott nem gyűjthetők nagy számban az érintettek hullái. Multifaktoriális betegségnek tartják. Több súlyosbító okot most nem említek, pl. a növényi diverzitás csökkenésével járó minőségi éhezést, amely egyúttal az immunállapot romlását eredményezi.

Minden említett okban a stressz a közös, ilyenek a méh betegségei, vírusok, paraziták (Nosema spp., Varroa sp.), különféle növényvédő szerek hatásai, amelyek közül a rutinszerűen, sokféle kultúrában alkalmazott felszívódó tulajdonságú neonikotinoidokat emeli ki a tudományos szakirodalom. Szubletális hatásuk a méhek tanulására, memóriájára (tunel teszt) és táplálkozására (szipókanyújtási reflex) kísérletekben igazolt. Méreganyag jelenlétére utal, hogy a CCD-től szenvedő kaptárok fajtársak általi kirablása, vagy viaszmollyal való fertőződése lassabb folyamat, mint általában (17. ábra).

Miközben 2013-ban az EFSA alapos indoklással három neonikotinoid esetében szigorú lépésre szánta el magát, aközben Fazekas Sándor szavait az MTI így foglalta össze: „Fazekas Sándor szerint ugyanakkor nehezen lennének pótolhatóak ezek a vegyszerek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy biztonságosan lehessen vetőmagot termelni. A miniszter elmondta: főleg nyugat-európai méhészek állítják, hogy ezek a szerek veszélyesek a méhállományra, de »nekünk ilyen tapasztalatunk nincsen« – tette hozzá. Szerinte a termelés biztonsága érdekében fontos lenne, hogy ezek a vegyszerek továbbra is felhasználhatóak legyenek. »Ellenezzük a betiltást, hiszen nem pótolhatóak ezek a vegyszerek« – tette egyértelművé a magyar álláspontot…”. A jogászvégzettségű miniszter természettudományokkal ütköző véleményének máshol is hangot adott. Kell tehát ez a hatóanyagcsoport a magyar gazdaságnak. A vetőmagüzemeknek? Jó ideje – minisztertől függetlenül – ugyanezt a környezet-egészségügyi szempontból Európától elmaradt növényvédelmi álláspont képviseletét tapasztalhatjuk minden súlyos gyanúba keveredett hatóanyagcsoporttal (pl. triazin-típusú herbicidek, glyphosate, neonikotinoidok) kapcsolatban. A magyar embernek toxikológiailag rossz tapasztalata nincs? És honnan meríti a köztisztviselő ezt a tudását, mert a tudományos területen dolgozóktól aligha?

Úgy látom, hogy bár ma 250 körüli hatóanyag áll a rendelkezésünkre, de mindegyik európai kivonásra esélyes miatt igen éles hangon tiltakozik a NÉBIH vezetése. (Tényleg attól tartanak, hogy különben a gazdálkodók majd rájuk gyújtják az irodát, ahogy Jordán úr szemléletesen említette volt?) Mindeközben láthatatlanná vált a miniszteriális természet- és környezetvédelem, amely megalapozott érvekkel jogszerűen felléphetne. Eszembe jut, hogy mikor én végeztem – ahogy akkor mondták a minisztériumban, a növényvédelem hőskorában – a szakmérnökit, talán 150 körüli hatóanyagból választhattunk a gyakorlatban és a hazai mezőgazdaság teljesítőképessége európai értelemben a csúcson volt. Messze elől attól, amivé mára lett.

Fentiek után nyilatkozott az Agárszektornak Czerván György államtitkár: „… Magyarország méznagyhatalomnak számít az unióban, vagyis óriási érdeke fűződik ahhoz, hogy a méhkolóniák biztonságban legyenek, ugyanakkor rámutatott, hogy a neonikotinoid szerekkel kapcsolatban az Országos Magyar Méhészeti Egyesület sem talált problémát.” A közgazdász államtitkár megjegyzésének gyöngesége azonban, hogy az OMME nem kutatóintézet; nincs tudományosan elismert szaktekintélye növényvédőszer-hatóanyagok környezetanalitikája vagy ökotoxikológiája tekintetében, vagyis itt is a tanácsadókkal lehet a valóságos probléma, illetve – ne szépítsük – azokkal is, akik alapképzettség hiányában nem tudnak még a szakértők között sem eligazodni.

2012-ben Kádár András (a Növényvédelmi Bizottságban akkor a Növényvédőszer-gyártók és Importőrök Szövetsége delegáltja volt, ma ennek a szervezetnek a titkára, aki a BASF Hungária Kft-től ment nyugdíjba) az alábbiakat írja a nemzetközi tudományos szakirodalom neonikotinoidokkal kapcsolatos állításairól: „A cikkek alapjául szolgáló laboratóriumi vizsgálatok nem reprezentálták a szabadföldi viszonyokat – sem a megporzó rovarok expozíciója, sem táplálkozási viselkedésük szempontjából nem modellezték a valóságos helyzetet.” Nem gondolnám ezt nemzetközileg mérvadó tudományos véleménynek, de idehaza működésbe hozott szempontnak már igen. Megjegyzése később visszaköszön a NÉBIH munkatársaktól, vagyis vezető adminisztrátorok állítják például a Science-ben és Nature-ben megjelent cikkekről, hogy tartalmukban fogyatékosak. Lehet persze ilyet is állítani, bár igen kockázatos, mert akkor az ott publikált eredmények helyére pontosabbat kell illeszteni és lehetőleg ugyanott. Természetesen semmi ilyen szintű nem történt az elmúlt négy évben. Nemzetközi tudományos lapokban nincs helye a puszta vélekedéseknek.

Masszív probléma, hogy egyik oldalon a saját parciális érdekeiket szem előtt tartó magabiztos véleményezőket látok, gondolatkísérletekkel, termelési megfontolásokkal, míg a másik oldalon tudományosan megméretett, nemzetközi szintű állításokat, ahol a szerzők nem szokták a lokális piaci alkut. Helyettük érvel Simon Gergely kémikus (az NB-ben a Greenpeace delegáltja), akiről a köztisztviselők azt feltételezik, hogy ellenük mesterkedik. Nem ez a feladata a hozzá hasonló szakértőknek, hanem egy-egy konkrét ügy világos kommunikálása. Ha ilyenkor mégsem tetszik az, amit képviselnek, akkor a köztisztviselőknek is türelmesen érvelni és bizonyítani kell. Számukra sincs kerülő út.

Nézzük akkor, hogy miből és milyen következtetést vont le az OMME növényvédő mérnök-méhész szakértője (az NB-ben a méhészek képviselője), akinek meglátásaira – úgy tűnik – a hazai miniszteriális döntési sor támaszkodott, vagy agrárpolitikai célokból célszerűnek tartotta, hogy mögé álljon. Van persze ennek a megkülönböztető pozíciónak komoly veszélye, mert ha mégis a tudományos világ állításai a helytállóak (én erre fogadnék), akkor majd az OMME szakértője viszi el balhét. A 2012-2013-as OMME jelentésben (32-36 old.) én egyetlen, jó színvonalú, biológiai kísérlet leírását sem találom. Viszont különböző laboratóriumokban kémiai mérések történtek, amelyekről itt számomra szakszerűtlen elemzés található – persze csak, ha ezt a nemzetközi színvonalhoz viszonyítom.

Tipikusnak találom az alábbi véleményt: „Látható, hogy a lépekben egyáltalán nem, a növények-növényi részek 10%-ában, a virágporminták 25%-ában fordult elő szennyezőanyagként a tiametoxam és a klotianidin. Imidaklopridot mindösszesen egy virágpormintában tudtunk detektálni (mennyisége 2 ppb). A virágporokban talált neonikotinoid szennyeződések eredetére (permetszer-csávázó szer) nehéz egyértelmű választ kapni, ugyanis az egyes röpkörzetekben található virágzó kultúrák növényvédelmi technológiájáról nem biztos, hogy minden információ a rendelkezésünkre áll.”

Nem látok a csávázott magokra vonatkozó méréseket, amelyek szemekre vetített változatossága a dózist illetően – a mi méréseink szerint – nagyon is jelentős lehet. Az OMME szakértője által leírt környezetelemzés bevallottan hiányos – pontos következtetések levonására alkalmatlan –, de leginkább a helyi kaptárok állapotára, a családok teljesítőképességére nem mutat be adatokat. Méhésznek szerintem a környezetanalitikát környezetanalitikusokra kellene hagyni, és neki a méhekkel foglalkoznia? Miért nem ez utóbbival győz meg Tóth Péter, akinek méhészeti szakértelmére a NÉBIH hivatkozik?

Tudományos értelemben a 2013-2014-es OMME jelentés (46-50 old.) sem bizonyító erejű. Megítélését nem teszi könnyűvé, hogy ilyen mondatokat olvashatunk benne: „Azt viszont egy esetben sem vontuk kétségbe, hogy amennyiben a szövetek szermaradék-tartalma pozitív, akkor a guttációs vízcseppekben való megjelenésnek nincsen jelentősége”. Mit akarnak a szerzők mondani? Azt, hogy ha egy felszívódó hatóanyag a növény edénynyalábjaiba bekerül, annak esélye van arra, hogy megjelenhet a guttációs cseppjeiben? A fogalmazásból úgy tűnik, mintha ezt tagadnák a szerzők, vagy nem tulajdonítanak annak jelentőséget. A méhfélék egészsége szempontjából éppen a kiválasztott termékek (guttációs folyadék, nektár) és persze a virágpor beltartalma a lényeges. A növény beltartalma, az abban mérhető szermaradék a növényevő kártevők oldaláról lényeges, amelyek éppen azt fogyasztják. Ez utóbbit persze senki sem vitatja, hiszen szisztemikus (felszívódó) rovarölő szerekről van szó, és a csoport növényvédelmi sikere éppen abban keresendő, mint ami környezetvédelmi bukdácsolását okozza.

Viszont Tóth úr 2013-2014-es elemzésében az alábbi is leírásra került: „A problémával kapcsolatosan még csak annyit: az OMME vezetése minden híresztelés ellenére nem állítja azt, hogy ezek a vegyületek nem veszélyesek a méhek számára, erről szó sincs…”. Ki híresztel? A NÉBIH? A Greenpeace? Ez lenne az OMME (értsd méhészek) kisebbségi véleménye, hogy a jelenlegi, a döntéshozókat befolyásoló szerepéből kikerülhessen? Én vettem, de vajon a NÉBIH is? A kísérletes tényeket nélkülöző magyarázkodás szerintem ugyanis nem elégséges ahhoz, hogy az EFSA megalapozott gyanúját/állításait bárki kétségbe vonja. A 2014-2015-ös elemzésben már annyit sem találok, mint korábban. Miként támaszkodhat, akkor erre a teljesen elbizonytalanodott méhészeti álláspontra még ma is az FM/NÉBIH vezetése? A hivatkozott véleménytulajdonos már nem képviseli maradéktalanul azt az álláspontot, amit korábban képviselt, s amire az államtitkár és miniszter szövege épült. A mai vélemény tehát már kizárólagosan a NÉBIH vezetői álláspontja, nekik kell magyarázni és megvédeni azt. Meg lehet tudni a hazai döntés valóságos gazdasági okát, mert ez Szalkai Gábornak (FM) a Fenntartható Fejlődés Bizottsági (FFB) meghallgatásán sem derült ki?

Tóth úr dilemmájának talán az alábbi az alapja: „…az a kérdés tisztázandó, hogy a laboratóriumokban beállított kísérleti körülmények között nevelt növények és az üzemi méretekben általunk mért és tapasztalt adatok közötti különbségeknek mi az alapjuk.” Én úgy gondolom, hogy például a megfigyelések nagyfokú pontatlansága (szabadföldi kísérletekben ez ismerten magasabb szintű), amely miatt megfelelő kísérlettervezés hiányában „játszik velünk a véletlen” – mondaná, akit a biometria szele valaha is megcsapott. Hasonló kijelentést korában már az ipar képviselője is tett és ezzel az indoklással találkozhattunk a miniszternél is: „Fazekas kiemelten fontosnak tartja, hogy a laboratóriumi körülmények között végzett vizsgálatok mellett szabadföldi kísérletek is bizonyítsák a neonikotinoidok használatának valós kockázatát” (39. kép). Miért is? Senki nem tájékoztatta a minisztert arról, hogy a laboratóriumi mérések mindig pontosabbak, mert a körülmények ellenőrizhetően kézben tarthatók? Szabadföldön a vizsgált hatásokat sokfajta nem kontrollálható külső tényező torzítja. Mi is a helyzet az FM adminisztrátorainak mai tudományszemléletével, amiről miniszterségének kezdetén Fazekas Sándor sem volt a velem való beszélgetéskor nagy véleménnyel?

Szalkai Gábor az FFB előtti május 30-ai meghallgatásán az alábbi kijelentést tette: „A Földművelésügyi Minisztérium és a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal mint a növényvédő szer engedélyezésért felelős nemzeti hatóság továbbra is csak megalapozott tudományos vizsgálatok és ellenőrzések – beleértve a saját központi laboratóriumi ellenőrzéseket is – alapján dönt a növényvédő szerek engedélyezéséről, betiltásáról felfüggesztéséről, így biztosítva a felhasználók, a környezet és a fogyasztók biztonságát.” Szerintem nem így van. Neonikotinoidok esetében a nemzetközi tudománnyal szemben egy gyakorló méhész megfigyelését használta az FM, amit a mai napig nem sikerült neki kísérletesen igazolnia és mérvadó tudományos lapban közölnie. Az FM/NÉBIH neonikotinoidokkal kapcsolatos döntéséhez a mérvadó tudománynak bizony semmi köze sincs.

Azt gondolnám, hogy egy gyakorló méhész tisztában lehet a méhek fiziológiájával (itt főként etológia és reprodukciós biológia) és toxikológiájával és a termesztési technológiát, a kukoricabogár elleni védekezés problematikáját arra hagyja, akire az tartozik. Minden gyakorló méhész tudja, hogy a méh válogat. Nem feltétlenül onnan gyűjt, ahonnan mi szeretnénk. Egy korai kísérletünkben kaptárt telepítettünk címerhányás időszakában MON 810-es GM-kukoricasorok közötti kis térbe, azonban egyetlen méh sem gyűjtött a címerekről, mert másfél kilométeres sugarú körben magas aranyvessző virágzott kiterjedt foltokban.

39.kép: Szóbeszéd (Fotó: forrás)

Nem igazán írnak le közlemények rovartoxikológiai alapvetéseket, de azért a kísérletes területen dolgozók számára világos: (i) a magas akut toxicitású készítményektől (knockdown hatású piretroidok) a helyszínen elpusztulnak a méhek és nem gyűjthető méhhulla a kaptároknál; (ii) a tájékozódási képességet rontó hatóanyagoknál (ilyenek a neonikotinoidok) eltévednek és a területen pusztulnak el az állatok; (iii) a lassan kifejeződő hatású, kevésbé mérgező hatóanyagoknál visszajönnek a mérgezett állatok és a kaptárban/kaptárnál pusztulnak el; (iv) az adott dózisban hatástalan hatóanyagok felhalmozódnak a mézben, a virágport tartalmazó rekeszekben és a viaszban. Ez utóbbira jó példa az önmagában hatástalan, piretroidszinergista, a PBO nagymértékű előfordulása a méhviaszban (17. ábra).

Vajon miért gondolta akkor és milyen OMME anyagra támaszkodva az FM vezetése, hogy a hazai méhészek aggálytalanok a neonikotinoidokkal kapcsolatban? Hol vannak ennek a széleskörűen bemutatott kísérletes bizonyítékai immáron négy év után? Szerintem nem halasztható tovább ezek bemutatása. Hol marad a hazai hivatalos természetvédelem ebbéli érdeklődése és tényfeltárása? Senkinek nem hiányzik? Az OMME együttműködik a NÉBIH kémiai laboratóriumaival. Lehet, hogy náluk kereshető a szakértői indoklás?

2013-ban a NÉBIH által végzett kémiai méréseket Jordán László (az NB-ben a NÉBIH egyik képviselője) foglalta össze, aki nem kémikus, a méréseket sem ő végezte, így nem is meglepő a szakértői elemzés hiánya a közreadott anyagot illetően és annak a nemzetközi méréseknek való megfeleltetése. 2015-ben a Növényvédelem-ben találjuk meg a kapcsolatos magyar cikket a tényleges szerzőkkel, de a szerzők saját véleménye szerint sem olyan anyag ez, ahol bármi is bizonyításra/cáfolásra került volna.

Viszont Tőkés Gábor kémikus (az NSz-ben a NÉBIH másik képviselője) 2013-ban az alábbiakat jegyzi le: „A vita során amellett voltunk, hogy a tagállami hatóságoknak nagyobb hatáskört kellene biztosítani a korlátozásokban. Egyik érvünk arról szólt, hogy mióta a neonikotionidokat bevezették, nem hogy csökkent volna a méhek száma, hanem jelentősen nőtt. Ugyanakkor Magyarországon a kukoricabogár óriási problémát okoz és ez a korlátozás nagyon meg fogja nehezíteni az ellene való védekezést. A helyette használható készítmények semmivel sem kedvezőbbek, sőt esetenként kedvezőtlenebbek is a méhészetek szempontjából”.

A fentebbi egyértelműen védekezési gyakorlat szerinti indoklási próbálkozás (kémikus szerencsésebb lenne, ha ilyesmit technológusra hagyna), amelyhez foghatót találhatunk a kémiai növényvédelemmel foglalkozó gyakorlati szakemberek indoklásaiban is. Viszont nem meggyőző. A hazai méhcsaládszám növekedése csupán statisztikai adat, nem árul el semmit a méhcsaládok egészségi állapotáról, így a vitában nem toxikológiai bizonyíték. Vannak, akik úgy gondolják, hogy ezek az adatok nem is pontosak, mert a támogatási feltételekhez beadott bevallások azt erősen felfelé torzítják.

Hovatovább a kukoricabogár elleni védekezést Európa más országai sikeresen megoldják, csak nekünk nem sikerül? Ne feledjem, ez a kukoricakártevő nem indokolja a repcében és napraforgóban való csávázást, hiszen ezeken nem károsít a nevesített. Végül, és ez nagyon fontos, nemcsak a mézelő méhről van szó, hanem más, vadon élő beporzókról is, például a poszméhekről. Ki az, aki ezeket a hasznos megporzókat képviseli? Miért nem olvashatom az FM természetvédelmi szakértőjének körültekintő és szakszerű elemzését a neonikotinoid vs. poszméhek kérdésben?

2015-ben az európai akadémiák képviselői (tőlünk Kovács-Hostyánszki Anikó és Samu Ferenc) az alábbiakat fogalmazták meg: „Halmozottan és hosszú időn át hatnak az uniós moratórium alá helyezett neonikotinoid rovarirtók, és előfordul, hogy erősebben pusztítják a hasznos beporzó rovarokat, például a poszméheket, mint magukat a kártevőket.” Tudomásom szerint nincs a hazai egyetemeken (pl. SzIE, Kaposvári Egyetem) és kutatásban dolgozó érintett, aki a neonikotinoidok méh-veszélytelenségét alátámasztotta volna. Békési László Szabolcs – aki évtizedek óta meghatározó kutató a hazai méhészet területén – például a kezdetektől nagyon egyértelmű a kérdésben. 2015-ben a Méhészet-ben ezt olvasom tőle: „Szilárd tudományos bizonyítékok alapján az EU növényvédőszer-engedélyezési irányelveiben figyelembe kell venni, hogy a neonikotinoidok alacsony dózisú, szubletális toxikus hatásaik révén hosszú távon károsítanak számos hasznos, nem célszervezetet, közöttük a méheket.”

Nem mellesleg, korábban az Országos Állategészségügyi Intézet Kémiai Osztálya – ahol Békési doktor dolgozott – végezte a méhmérgezések kivizsgálását. Megfelelő műszer hiányára hivatkozva került azután át a vizsgálat a velencei és a miskolci növényvédelmi laborba. A vizsgálatokhoz ma már a méhésznek gyakorlatilag semmi köze sincs, az eredményközlés sem kötelező, legfeljebb kikérhető.

Kedves hazai köztisztviselők nem kellene mégis a nemzetközi tudományban dolgozókra, a megalapozottan és termék érdekeltség nélkül véleményt formálókra figyelniük? Az OMME eddigi elég különleges, vagy rosszul kommunikált álláspontja a neonikotinoidok ügyében már csöppet sem olyanféle, amire támaszkodni tudnak. A gazdasági és kereskedelmi álláspont, ami a vetőmag-csávázást illeti, s ami eseti engedéllyel az európai moratórium alatt is folyt hazánkban már más dimenzió, amelynek a természettudományokhoz nincs köze. Nem erről a speciális kereskedelemről, a nemzetközi vetőmagüzemek igényeiről és érdekérvényesítéséről kellene beszélni inkább ködösítés helyett?

A következő rész címe: Neonikotinoid kábulatban (2) – Összeesküvés teóriák (Fapados agrokemizálás N^o8)

Darvas Béla