(K+F+I pillanatképek: N^o18)

Mikor egy mai intézetvezető munkatársainak teljesítményét egymáshoz szeretné mérni, hamarosan eljut az MTA osztályainak doktori (DSc) követelményrendszeréhez. Azt gondolhatja, hogy talán a legfelső követelményszintből időarányosan levezethető az illető területen a PhD-hoz szükséges követelményszint is. Ugyanekkor a PhD követelményrendszerét az egyetemi doktori iskolák határozzák meg, amelyek néha köszönőviszonyban sincsenek ezekkel az elvárásokkal. Persze nemzetközileg is ismert, hogy az egyetemek PhD-minősítettjei között jelentős minőségi különbségek vannak, hiszen az anyaintézetek minősége is eltérő. Viszont a minősítési teljesítmény összhangja nélkül aligha tervezhető valamiféle kutatói életpályamodell, amiről pozitív értelemben beszélhetünk a végzős MSc-hallgatóknak, akik veszni látszó érdeklődését szeretnénk a kutatói pálya felé fordítani, ami pénzügyi értelemben egyértelműen nem vonzó számukra. Az egyetlen, amit elmondhatunk, hogy a személyes képesség kipróbálásának ez az útja; a díj önmagunk új minősége. Tehetséges diákjaim látom ettől a pályától elfordulni, s ez a legkeserűbb kritika, amit az utóbbi évtizedek teljesítménytagadó, csapnivaló tudománypolitikájáról leírhatok. A frissen végzett PhD-sek számára az egyetlen megoldás a tőlünk messze jobb munkahelyi és életfeltételeket biztosító országokba való kitelepülés, s erre vérszegény kormányzati ellenlépés a közülük sikeresek hazacsalogatása valamilyen speciális, de hamar lecsengő ösztöndíjjal. Egy, a korra jellemzően átgondolt, következetesen szervezett minősítés és bérezés elkerülhetetlen, ha nem akarjuk a K+F nevű bárka kormányát a rozsdatemető felé fordítani, ha nem azokra a tudományterületekre szavazunk, ahonnan a fejlett országok mai érdeklődése már kivonult. Persze lehetnek itt is kivételek.

A mai kutatókra alkalmazott közalkalmazotti besorolás csak az öregedést ösztönözi, de nem tud mit kezdeni a tehetségekkel. A munkaköri besorolást tervező adminisztrációt talán semmi sem ingerli jobban a valamilyen irányban erősen eltérőnél. Sok minden megbukott már a hazai tehetséggondozásban. Az önkontroll hiánya kompromittálta (bizonyára többen emlékeznek még az „ösztöndíjas akadémikusainkra”) a Széchenyi professzori ösztöndíj rendszerét, aminek helyére hasonlóan nagyszabású azóta sem lépett.

Egy harmonikus minősítési rendszerben az egyetemi szinten kellene megfogalmazni a követelményeket. Ez azonban mégsem történik így. Mi ennek oka? Nos, a legfőbb az, hogy az egyetemek különfélék, ennek megfelelően a PhD-képzésük színvonala is más.

Az ARWU minősítése szerint Harvard, Stanford, Berkeley és Massachusetts után az ötödik helyen találjuk az első nem észak-amerikai egyetemet, Cambridge-t. A következő európai 2013-ban (Oxford) már a tízedik. Ebben a rangsorban az első ötszázban két magyar egyemet találunk csupán. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem 2005 óta a 301-400 rangsorú egyetemek között van nyilvántartva. Képzései közül ezt meghaladóan kiemelkedő a fizikusok képzése, amely 2012-től a 101-150 sávba esett. A Szegedi Tudományegyetem – amely 2005-ig még a 201-300-as sávban tartottak nyílván – 2012-ben került át a 401-500-as rangsorú intézetek közé. A többi hazai egyetemet nem találjuk az első 500-as listán.

A Thomson Reuters minősítésben viszont a Caltech, Oxford, Stanford, Harvard és Massachusetts sorrendet találjuk, és Cambridge csak hetedik, Berkeley a kilencedik. Ezen a négyszázas listán nem találok magyar egyetemet rangsorolva.

A Quacquarelli Symonds minősítése szerint a magyar egyetemek közül a Szegedi Tudományegyetem az 501-550, az Eötvös Loránd Tudományegyetem az 551-600, a Debreceni Egyetem a 601-650, míg a Budapesti Corvinus Egyetem a 651-700 sávba lett besorolva. Kicsit jobbnak látszik a helyzet, ha nem egyetemek, hanem szakok rangsorolását nézzük. A legjobbnak tűnő eredményt a Közép-európai Egyetem (CEU) érte el, amelynek filozófiai, továbbá politikatudomány és nemzetközi kapcsolatok képzését az 51-100. helyre sorolták. A modern nyelvtudományi képzések rangsorában a Szegedi Tudományegyetem a 101-150, míg a Debreceni Egyetem a 151-200. sávba tartozónak minősítették, az Eötvös Loránd Tudományegyetem a matematikai képzésben a 151-200., a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem pedig az informatikai és építőmérnöki képzések rangsorában szerezte meg a 151-200. helyezést.

Mindezek jelzik, hogy elég ingatag ez a sorrend, hiszen a minősítőtől és annak módszereitől is függ az eredmény, de az egybehangzó vélemények szerint a magyar egyetemek nem tartoznak az ún. „elit” egyetemek kategóriájába. Ezeken túlmenően feltűnhet az is, hogy a hazai élettudományi egyetemi képzés nem szerzett nemzetközileg komoly érdemeket. A hazai képzés – amely mára minőségéből rendkívül sokat vesztett – kitűnő színvonaláról szóló nyilatkozatok tehát az önfényezés kategóriájába tartozók. Véleményem szerint a mára „diplomagyártó-művekké” lefokozott egyetemi képzésben tökéletesen elkallódott a tehetségnevelés képessége, a személyre irányítható megkülönböztetett figyelem. Az általánosságban jellemző túlterhelt tanárok, érdektelen hallgatók kettősségéből ki kellene valahogy törni.

A fentiekből logikusan következik, hogy a PhD-iskolák követelményszintje is rendkívül eltérő. Két egyetem hasonló profilú doktori iskoláját ismerem jobban, de ezek szervezettsége és követelményrendszere nagyon eltérő. Egységes viszont a hazai egyetemeken az a törekvés, hogy az állami ösztöndíjas PhD-hallgatókat bent tartsa az egyetemeken belül, vagyis Kincstár által finanszírozott ingyenes munkaerőként használja őket a képzés során. A legtöbb egyetem ma már nem pontosítja, hogy mennyi IF-értéket követel meg a PhD-szerzés időpontjáig, hiszen ennek relativitása is egyre világosabb. A PhD-kurzus alatti rövid időtartam 4-7 év – amelynek végén születnek a cikkek – viszont az idézettség vizsgálatát teszi lehetetlenné. Mindezekért alulról aligha épülhet fel következetes követelményrendszer.

Az MTA doktora címhez (DSc) viszont az MTA osztályainak (1. táblázat) ki kellett dolgozni az értékmérésre alkalmazott módszereket, amelyet illetően a követelményekben nagyfokú eltéréseket találunk.

A táblázatban megjelent alapadatok az alábbi helyeken érhetők el: I. Nyelv- és Irodalomtudományok; II. Filozófiai és Történettudományok;III. Matematikai tudományok; IV. Agrártudományok; V. Orvosi tudományok; VI. Műszaki tudományok; VII. Kémiai tudományok; VIII. Biológiai tudományok; IX. Gazdaság- és Jogtudományok; X. Földtudományok; XI. Fizikai tudományok

Az MTA osztályain belüli doktori bizottságok száma jelzi, hogy egy konkrét területet mennyire tekinthetünk homogénnek. Másként van ez a kémiai tudományok osztályán, ahol nincsenek külön doktori bizottságok, viszont mégis hét tudományterület kerül elkülönítésre, vagyis egységes alapelveket fogalmaz meg az osztály, majd az elvárásokat pontosítja szakterületekre. A tudományterületi (bizottsági) elkülönítés szerint a legösszetettebb tudományos területnek a műszaki és mezőgazdasági tudományok látszanak. Az osztályok adatai szerint homogén elvárások valósíthatók meg a matematikai és földtudományi területeken.

A DSc-fokozathoz köthető elvárások lehetnek számszerűsítve (IF és idézettség), vagy ahol a lapok IF-értéke alacsony, ott támaszkodhat a bizottságok által szerkesztett folyóiratlistákra, amelyben szereplő fórumokat valamiért „rangosnak” gondolják. Egyértelmű ez a megoldás a társadalom- és bölcsészettudományi területeken (I, II és IX osztályok), ahol az IF-fel jellemezhető lapok előfordulása alacsony. Kivételt képez ez alól a pszichológia területe, ahol viszont az élettudományokkal azonos szintű elvárások fogalmazhatók meg. Vajon jó helyre van besorolva ez a tudományterület? Nem is kevéssé „különös” a II. osztálynál a pedagógia területének elképzelése, amely szerint az idegen nyelvű hivatkozás duplán számít. Az alacsony tudománymetriai értékekkel jellemezhető kategóriában jelenik meg egyedüliként az élettudományokhoz tartozó agrártudomány (IV. osztály), ahol az elvárások nagyon eltérően fogalmazódnak meg. Míg az agrár-közgazdaságtani területen 40 PhD utáni idézettség és 10 IF-értékkel rendelkező folyóiratban megjelent cikk (ami összegezve lehet 1-5 IF-érték is) elégséges a DSc-fokozat megszerzéshez, addig a mezőgazdasági biotechnológiai területen a PhD utáni időszakban 20 IF-érték (összesen kb. 30 IF) és az egész életpályára vonatkozó idézettségnek legalább 150-nek kell lennie. Az értékelés fonáksága azonban nem e két agrárterület nagyfokú elvárás-különbsége, hiszen azt a két terület információforgalmának eltérése talán magyarázza is, hanem a mezőgazdasági biotechnológia és az általános biotechnológia között tetten érhető szakadék. Ez utóbbit a biológiai osztály gondozza (VIII. osztály), s az 30-cal szemben 80 IF-értéket, az idézettséget tekintve 150-nel szemben 300-at követel meg. E szerint kifejezetten kedvezményezett a mezőgazdasági biotechnológia/géntechnológia területén az agrárosztályon DSc-fokozat szerezni, mivel az sokkal alacsonyabb követelményszintet fogalmaz meg a biológiai osztályénál. Az osztályközi tudományterületeken az egyéni ügyeskedésnek tehát tág tere van. Viszont van valami további is, amin fennakadhat az olvasó figyelme az agrár-közgazdaságtudományi terület értékelésében, amely szerint a magyar nyelvű könyvfejezet 0,5 IF-értékű közleménnyel egyenértékű. Az agrárterületnek ez a fajta önkényes IF-értékelése komoly hagyományokra tekint vissza a mezőgazdasági osztályon. A Kádár-kori kandidátusi fokozatokhoz azt hírből sem ismerő, alacsony olvasottságú és idézettségű hazai lapoknak is adtak „IF-egyenértéket”, amit az általános tudományos közvélemény lekezelően megmosolygott. Az agrárterület egyébként a teljesítményt illetően külön igyekszik vizsgálni a PhD-szerzés előtti és utáni teljesítményt, amelyet nem látszanak indokolni ennek az alkalmazott tudománynak a sajátosságai.

A követelményeit illetően másik nagyon eltérő elvárásokat megfogalmazó osztály az orvostudományi (V. osztály). Náluk pl. a szemészet, fogászat, háziorvostan területén követelt 16 IF-érték és 75 idézettséggel a biokémiai, a molekuláris biológia és az immunológia területén 85 IF-érték és 350 idézettség áll szemben. Az orvostudományon belüli területek közötti a különbség tehát nagyon jelentős.

Az IF-érték személytelenségének felismerése a matematikai (III. osztály) és fizikai (XI. osztály) területen döntéshozóknál vezette el oda – persze a társadalomtudományi területek után, amelyet e lapok alacsony száma jellemez –, hogy nem számszerűsítik az IF-értékkel kapcsolatos elvárásaikat, hanem a hivatkozásminősítés rendszerét vezetik be. A fizikai osztályon ebben lényeges, hogy mekkora a cikk szerzőszáma. Az ún. effektív hivatkozás számításánál a maximum ötszerzős cikkek minden független hivatkozása teljes egészében számít, 5-10-szerzős cikk minden független hivatkozása ¾-es szorzóval, 10-20-szerzős cikk minden független hivatkozása ½-es szorzóval, 20-100-szerzős cikk minden független hivatkozása ¼-es szorzóval veendő figyelembe. A korrigált idézettségi érték tehát megjelenik az értékelésben, ami nagyon is hiányzik máshol az összevetésekben. A habitusvizsgálat használja az idézettség értékelésére szolgáló h-értéket is. Más kérdés, hogy itt kell-e megállni (vagyis önkényes nagyságú szerzői csoportokat képezni), vagy egyszerűen a szerzőszám szerint (kiemelve ebből az első és levelező szerzőt!) korrigált értékeket kellene inkább figyelembe venni.

A műszaki (VI. osztály), valamint gazdaság- és jogtudományok (IX. osztály) területei kísérleteznek pontrendszer bevezetésével, amellyel a legnagyobb baj, hogy teret enged a minősítés megfogalmazásában részt vevő pillanatnyi közösség „ízlésének”. Ilyen minősítésre akkor kerül általában sor, ha a puszta számokat valamiképpen manipulálni szeretnénk azért, hogy az nekünk kedvezzen.

A 21. ábra adatai szerint a társadalomtudományokkal (I., II. IX. osztályok) kapcsolatos DSc-szintű elvárások hazánkban alacsonynak tűnnek, amennyiben az idézettségi adatokat nézzük. A II. osztály adatait csak a pszichológiának – amelynek megítélésem szerint az élettudományok között a helye – az itteni átlagtól nagyon is eltérő adatai javítják fel. A nemzetközi mezőnyhöz viszonyítva meghökkentően alacsony a műszaki tudományok területének (VI. osztály) követelményszintjei. A nemzetközi átlagot meghaladó elvárásokat fogalmaznak meg az idézettség szintjén a kémiai (VII. osztály), a biológiai (VIII. osztály) és a fizikai (XI. osztály) területek, amely rendben is van, hiszen a DSc kapcsán egy kevés országban meghonosított, a PhD utáni tudományos minőségről van szó, vagyis e három osztály kivételével a többi osztály teljesítmény-előírásainak emelése logikus döntés lehetne. A követelményszint-emelés azonban a bérezés ehhez való igazítása nélkül csak kontra produktív lehet.

21. ábra: Az egyes osztályok által DSc minősítéshez elvárt hazai idézettség és a nemzetközi adatokból (TRESI) levezethető átlagos idézettség viszonya

Darvas Béla

A folytatás címe: Gondolatkísérletek a körfolyosón – K+F bulvár (K+F+I pillanatképek: N^o19)