(K+F+I pillanatképek: N^o25)

Az előző fejezetben – e rész bevezetőjében – az olvashattuk, hogy az OTKA elhantolása/más formában való feltámadásához vezető elveket nemhogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere nem tanácskozta meg előzetes nemzeti konzultációk után, de még az OTKA Bizottság sem. Ez utóbbi tagjait a miniszterelnök nevezte ki (az utolsó turnust még 2014 áprilisában) a szóban forgó pályázati rendszer irányítására. Illetve talán pont azért nem kérdezte őket, mert tőle és még páraktól függő – csak azon túlmenően független – viszonyra gondolt? Persze az ezt meghirdető plakáton az aláíró – ma éppen a Nemzeti Erőforrások Minisztériumának földszinti liftajtaja mellett olvashattam – Schmitt Pál már inkább a nemzet sportolója, aki azért doktornak is érzi magát, de semmiképpen nem hivatalban lévő köztársasági elnök.

Kanyarodjuk vissza azért a tényekhez, ne adjuk ennyire olcsón. A hazai tudományos pályázati rendszer a rendszerváltás után jött létre. Kétféle cél is vezérelte: egyrészt, hogy a hazai kutatást aktivizálja, vagyis tudassa a szereplőivel, hogy pénzt úgy kap, ha azért teljesít is, másrészt, hogy a vezetői pozíciókba beágyazódott „káderek” szakmai újraértékelését elvégezze. Ennek a mondatomnak minden pontjával van valami súlyos tartalmi egyensúlytalanság. A rendszerváltás ugyanis utólag szemlélve mintha többnyire csak tulajdonosváltás lett volna. Az új formátumú régi „tulajdonosok”, illetve inkább 4-8 évre bérlők a nemzeti tulajdon értékesítésével, a részben működő, részben vesztességet termelő gazdaság leállításával tudtak csak szolgálni. Mára eltűnt a hazai ipar (lásd például az ipari K+F+I intézetek felszámolása), bár talán most állmából – külföldi befektetésekre néha – csilingel picit. Leépült úgy a mezőgazdaság, hogy máig sem helyettesítette működőképes új szerkezet. Vajúdik a rendszer; kínlódik a kis- és nagyüzem állóháborújában és sokféle ellentmondásában. Az általános széthullásból származó „közjóból” páran nagyon meggazdagodtak – vannak kegyvesztettek, akik meg is nevezték őket – és sokan elszegényedtek. Milliárdos szocialisták tanították közben az elszegényedőket önmérsékletre, és hajdani liberálisok hirdették a nemzeti konzervatív eszméket.

A hazai kutatás-fejlesztés a múlt évszázadban, nemzetközi viszonylatban sokkal jelentősebb volt, mint ma, még ha jelenlegi teljesítőképessége abszolút vonatkozásban növekedhetett is. Az iparilag fejlett országok ugyanis más sebességre kapcsolva elrobogtak mellettünk, miközben nálunk a szürkeállományról, annak szerepéről a nemzet felemelkedésében címmel dünnyögtek valamennyi pártfórumon, s közben hagyták az intézetek infrastruktúráját lepusztulni. A regnáló kormányokat bizony sohasem hatották meg eddig az MTA elnökeinek „víziói”, így a hozzájuk kapcsolódó OTKA pályázati rendszer is csak a paralimpia-szerű megméretésekben hasonlítható nemzetközi szinten. Több mint kínos már, sőt imamalomra emlékeztető a hazai K+F+I pénzügyi alulfinanszírozottságáról szót ejteni, bármennyire igaz is.

A rendszerváltás táján még el sem tudtuk képzelni, hogy a kutatás-fejlesztés szerencsétlenebb helyzetbe kerülhet a Kádár-kormány után. Minden későbbi kormány ígért, aztán mégsem teljesített vagy „adományuk” nagysága csupán gesztusértékű volt. A pártok általában azt üzenték, hogy a tudományban dolgozóknak kell példát mutatni az önmérsékletben. Még néhány évecske, addig tartsák még melegen a szamovárt – üzente a költségvetés. Később ígéretek sem érkeztek, hiszen így is túléltek, ergo elégséges az ellátás, talán még idilli jólét is lehet arrafelé. A hazai K+F+I csotrogánya elkezdett tehát visszafelé görögni a kapaszkodón. Persze nem mindenki ült ebben a „járműben”, voltak másként közlekedők. Kiválósági központok jöttek létre, visszacsalogattunk pár főmunkatársat, akik már éppen beleöregedett abba a szerepbe, amit nem nagyon akartak ott a számukra finanszírozni, vagy pártfogójuk vonult vissza, tehát jönni kellett. Odakint általában fiatal, alacsony munkabérű rabszolgák kerestetnek. A fizetésük innen nézve 5-10-szeres, míg ottani viszonyok között fele a hasonló kvalitású bennszülöttekének.

A hazai tudományszervezés a lejtőn való visszafelé görgést folyamatos átszervezésekkel menedzselte, vagyis fitten kicseréltük az üléshuzatot, új vezetőkesztyűt szereztünk be. Ilyesféle. Most is ez történne; az alapkutatás Jónás parádés szerepében? Járjuk körül a helyet, már most sokkal gyanakvóbban, mint bármikor korábban. Szinte minden megoldásnak van már valamiféle előélete. Mindenről mondott már valaki valamit. Igen, a mai szervező is, akivel még akadémiai elnökként beszéltem egyszer egy órát, s más benyomást (kedvezőbbet) hagyott bennem, mint amit ismeretlenül feltételeztem róla.

Pálinkás József Szegeden végzett fizikus. A Debreceni Atommagkutató Intézet ösztöndíjasa, majd kutatója (ebből az időből éveket az Egyesült Államokban és Svédországban töltött), később vezetője (Berényi Dénestől vette át), illetve tudományos tanácsadója, aztán a KLTE tanszékvezető egyetemi tanára (31. ábra). Saját kutatómunkája elég rövidnek tűnik; első szerzős publikációi évtizedekkel ezelőtt jelentek meg, bár a mai napig találjuk szerzői felhőben jegyzett „írásait”, ami statisztikáját impozánsnak mutatja. 1989-ben lett az MTA doktora, majd hat év múlva az MTA levelező tagja. 1997-1998-ban, mint levelező akadémikus kapott – más akadémikus társaival együtt és közfelháborodást kiváltva – Széchenyi professzori ösztöndíjat, hiszen ezt az ösztöndíjat nem az egyébként is tiszteletdíjas akadémikusoknak szánták a szervezőik. Hogyan is van akkor az önmérséklettel?

1991-ben lett MDF, majd MDNP, végül a Fidesz tagja. 1998-ban az első Orbán-kormány Oktatásügyi Minisztériumának volt politikai államtitkára, majd minisztere. 2008-2014 között az MTA elnöke. 2011-ben – emlékezhetünk rá – az MTA vezetőségét ellenjelöltek nélkül (senkit sem „ambicionált” az elnöki poszt?) választották újra. Elnöki megbízatásának idejére „kilépett” a Fideszből, de megválasztásának lejárta után Orbán Viktor azonnal kormánybiztosi megbízást adott a számára. Meglehetősen gyors politikai és tudományszervezői előremenetel. E tekintetben a rendszerváltás utáni egyedülálló teljesítmény és persze felelősség is.

31. ábra: Pálinkás József pályafutásának főbb állomásai

 

Pálinkás József, 1998-ban mint politikai államtitkár vált országosan ismertté, de a tudománypolitika területén 2006-ban, a Népszabadságban mondott igen karakterisztikus véleményt: „Mióta az MSzP megnyerte a választást, és az SzDSz nélkül nem tud kormányt alakítani, Kóka János újra támadja az Akadémiát. Nyilván szeretné tetszése szerint szétosztani a kutatási és fejlesztési pénzeket. Ebben útjában van az Akadémia, ahol ráadásul lenne mit privatizálni is, hiszen a kutatóintézetekben tömérdek érték van, nem is beszélve az Akadémia ingatlanjairól.” Tanulságos mondat, ami az akadémia önálló ingatlanvagyonára utal, s amit – ezek szerint – az aktuális hatalom újra számon tart. Sőt, az osztás eszközként való alkalmazásának gyakorlatára is kitűnően emlékezik. Mi is történt ebben az időben az akadémián belül? Az MTA két Herman Ottó úti intézete ingatlanjának ügye borzolta a kedélyeket, amely még Vizi E. Szilveszter elnökségének utolsó éveire esett. 2006 szeptemberében ezt az egyik igazgató (akivel a másik igazgató, aki később az MTA főtitkára lett is egyetértett) így ír erről: „Szeptember 11-én kaptuk kézhez az »Akadémiai reformmal összefüggő átalakítási javaslat az MTA agrárkutató hálózatában« című dokumentumot. Ez a tervezet igen magas készültségi állapotú, és a Reformterv októberi elfogadását követően 2007 márciusában megszüntetné az MTA három, budapesti székhelyű agrárkutató (Állatorvos-tudományi, Növényvédelmi, valamint Talajtani és Agrokémiai) intézetének jogi önállóságát, és a Martonvásáron kialakítandó, ún. Agrárkutató Központ részévé tenné őket. Az intézetek telephelyeit átadná az Államkincstárnak, és az intézeteket az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézete egyik szántóföldjére felépítendő épületekbe költöztetné.” Vagyis mi a különbség? Az, hogy ki rendelkezik az ingatlanügyben?

Mi az, amit még láthatunk: csöndes és gyors intézkedés, az érdekeltekkel való megbeszélés hiánya. Elég kézenfekvő a hasonlóság a mostani OTKA-üggyel. Végső soron az érintett intézetek vezetőinek sikerült megakadályozni ezt az átalakítást, s ebben szerepet játszott az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa (AKT) akkori jogosítványa is. Az AKT az elhíresült tervről mit sem tudott (sőt, nyilatkozata szerint az akadémiai elnöke sem), pedig kellett volna az előrehaladást/terveket látva, hiszen valaki finanszírozta. Újabb hétköznapi csoda történt tehát, még ha erről a korabeli sajtó nem is írt, amelyben a tervek magukat megrendelték és elkészítették – volt tehát ok a hitekre és elnémulásokra. Van Pálinkás József 2006-os írásában egy ezzel kapcsolatos nagyon is figyelemreméltó passzus: „Az MTA-ról szóló törvény megerősítette a köztestületi jogosítványokat, visszaadta az Akadémia tulajdonának jelentős részét, a doktorok 200 képviselőjének a közgyűlésbe választásával kiszélesítette a döntéshozatalt, az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának létrehozásával pedig jelentős mértékben átalakította a kutatóintézetek irányítását.” Meddig is tartott az AKT kiemelt jogosítványa, amelyről 2006-ban Pálinkás József még büszkén ír? Nos, 2009-ig, amikor Pálinkás József az MTA elnökeként (okulva elődje „hibájából”?) az Akadémiai Törvény módosításával az AKT létszámát csökkentette, jogkörét megcsonkította és egyszerűen maga alá rendelte. Vizi még nem, de Pálinkás tudta a megoldást: a szabályozást kell megváltoztatni, vagyis nem az intézetek kutatóit és a választott tanácsot meggyőzni. A tervezett kutatóközpontot létre is hozta, bár nem költöztetett. Azt kitolta a ködös jövőbe. Egyszerre csak egy trauma. Sokan úgy gondolják, hogy ami késik, az nem múlik, s 2017-re mutogatnak. Eközben a mezőgazdasági kutatást tekintve történelmi hátterű kutatótelep infrastrukturális állapota – felújítás hiányában – rendületlenül pusztul.

Mire is jó mindez? Egyértelműen az ún. akadémiai gördülő terv elképzelésének megvalósításához, amelyben drága telkeket eladunk, és olcsókat veszünk. Mindenki jól jár, vagy legalábbis páran. Nagy kérdés, hogy eközben mi történik a kutatóállománnyal; megoldható e számára a vidékre költözés, vagy mindeközben feladja.

A Magyar Nemzetben, 2010-ben Pálinkás a hazai – elsősorban F+I – pályázati rendszerről nagyon kritikusan így ír: „A legkülönbözőbb szakértők és tanácsadók írnak – jó pénzért – hangzatos, »EU-konform« halandzsákat, félrevezetve a tudomány belső működési mechanizmusát nem kellően ismerő, a választásokon a tudománypolitikai döntésekre is felhatalmazást adó embereket és magukat a döntéshozókat is”. De a tudományról (elsősorban K) itt azt olvashatjuk: „Minden hosszú távú növekedési stratégia alapja a tudomány és az innováció. A magyar tudomány még tudhat eredményeket felmutatni, a magyar tudomány intézményrendszere ma még újjáépíthető, ám az utolsó órában vagyunk. A magyar tudomány hajója az utóbbi évtizedekben súlyosan megrongálódott, és – mivel csak ez az egy hajónk van – vagy menet közben megjavítjuk, vagy elsüllyedünk.” A diagnózis helyes (bár korántsem egy hajó van, vagyis a „magyar tudomány” nem egységes egész), és a megnyilatkozást az újjáépítést tekintve elkötelezett hitvallásnak is olvasom. Pálinkás az alapellátás biztosításának megoldását követően arról ír: „A versenypályázati rendszert három, világos küldetésű, megfelelő finanszírozási arányú pályázati rendszeren keresztül lehet hatékonyan működtetni. A felfedező kutatások támogatásának kerete készen van, Országos tudományos kutatási alapprogramoknak hívják, csak a megfelelő forrásokat kell biztosítani. Az előttünk álló négy költségvetési évben évente másfél milliárd forint többletre van szükség. A másodikat a 2001-ben elindított Nemzeti kutatási és fejlesztési programok mintájára újra életre lehet hívni a célzott kutatások és fejlesztések, a nagy konzorciumi pályázatok támogatására. A versenypályázati rendszer harmadik pillére a gazdasági célkitűzéseket igen szigorú – csak a gazdasági eredményességet értékelő – elbírálási rend szerinti Technológiai fejlesztési programok pályázatai lehetnek.” Létrehozza majd ezt a pályázati rendszert és etikusan működteti-e csak ez a számomra a kérdés. Pálinkás József 2009-ben, majd 2011-ben tartott előadásainak diáin is láthattuk már a terveit. 2011-ben viszont még az OTKA önállóságáról ír, tehát az NKFIH ideája nem lehet régi keletű. A megadott arányokkal OTKA : NKFP : NTP – 20 : 35 : 45 is lehet problémánk, hiszen jelenleg Pálinkás József 74,1 MFt NKFIH költségvetési forrásról beszél (ebből meglehetősen magas, 6,9 MFt a hivatal költsége) és évi 107,1 MFt uniós strukturális alapokról beszél. Amennyiben az NKFIH által kezelt pénzeket Pálinkás korábbi elképzelései szerint nézem, úgy 13,4 : 23,5 : 30,2 MFt arány jön ki. Pálinkás azonban 8 MFt-ot ígér az alapkutatásra (igaz, ez a 2012-2014-es szint), ami viszont korántsem éri el a 20%-ot. Kétségtelen viszont, hogy Pálinkás József előzetesen fokozatos emelésről beszélt, vagyis eszerint 9,5 MFt-ról kellett volna most nyilatkoznia. Mi változtatta meg már mostanra az elképzelését?

Az OTKA önállóságát megszüntető törvényről és következményeiről sokféle udvarias, protokolláris nyilatkozatot olvashattunk. Nem kívánom ezeket elemezni csak a lényeget tényszerűen körüljárókra van helyem. Összehasonlító elemzéssel Körtvélyesi Zsolt próbálkozott. Négy lényegi meglátását vessük össze alább:

– Az OTKA rendszerében a pályázati kiírást az OTKA Bizottság, míg az NKFIH esetében az elnök a kormánystratégiája alapján teszi meg. A valóság azonban az, hogy mivel az OTKA által kiírt pályázatok kíváncsiságalapú kutatásokat finanszíroztak, ezért az OTKA Bizottság csak arról döntött, hogy mikor kerüljön sor a kiírásra, míg ehhez kutatási kulcsszavakat nem adott meg. Ezzel szerintem legfontosabb szerepét nem volt képes betölteni. Az új rendszer előrevetíti, hogy a kormány megbízásokat adhat a kutatásnak, amiben azért kételkedem csöppet, mert a K+F+I világában pillanatnyilag nagyon járatlan köztisztviselői karnak nincs mire alapoznia a megrendeléseit? Álmodozni és rögtönözni fog; ennél rosszabb, ha nem tudományos érvek mentén kedvezményezni is. Viszont a mérlegelés az NKFIH pártatlan (?) elnökére hárul majd, illetve arra a tanácsadói szervre, amelyet maga köré szervez. Remélhetőleg ez nem kerüli majd meg a lényegi feladatait, körültekintően mérlegel majd, és figyelmen kívül tudja hagyni a pártok vállalkozói tagozatainak igényeit.

– Az OTKA rendszerében a pályázatokról az OTKA Bizottság döntött, míg most az NKFIH elnöke. Papíron valóban így látszik, de ténylegesen az OTKA Bizottság helyett a bírálók, a zsűrik és a kollégiumok döntöttek, míg az OTKA Bizottság tagjai megszavazták ezeket a döntéseket. Nincs okom annak feltételezésre, hogy ez másként lehet az NKFIH elnöke által létrehozott – az OTKA Bizottságot helyettesítő – szakértői közösségben, hiszen óriási botrányt okozna az általuk is igénybevett szakértő/zsűri/kollégium rendszer döntéseinek – a tudományosság szempontjaitól eltérő – „átértékelése”. A kollégiumok elnökei és tagjai, a szakértői csoportok tagjai és az anonim szakértők egyébként munkájukért díjazásban részesülhetnek.

– A költségvetési hely korábban az MTA fejezetén belül volt, most önálló fejezetként jelenik meg. Nem tartom ezt rossz gondolatnak, hiszen a hazai K+F+I nem kiemelt – bár igen fontos – összetevője az akadémia, amelynek érdekérvényesítő képessége meglehetősen rossz volt eddig. Azt gondolom, hogy ebben a tárcák felé irányuló kommunikációja bizonyult nem is kevéssé öntörvényűnek.

– Az NKFIH elnökének kiterjesztett jogköre van, amelyben az MTA és a tárcák kutatási forrásainak felhasználását is véleményezi és koordinálja, valamint képviseli az országot nemzetközi szinten is. Ez egyértelműen az MTA elnökének jogkörét, az MTA autonómiáját csorbítja majd. Az MTA vezetésének K+F+I körre kiterjedő koordinációs tevékenysége persze aligha volt valaha is jelentős, és az is kérdés, hogy az akadémiai autonómia, miben más, mint például az egyetemi, illetve miért nem jellemzi az autonómia a tárcához tartozó kutatóintézeteket, amelyről sokan megfeledkeznek.

Az NKFIH céljait ma még komoly gyanakvás lengi körül. Külön kiemelhető ebből, hogy a K+F+I irányításának ügye politikafüggővé válhat, hiszen kormányhivatal alá rendelték. A létrejöttének körülményei is adtak ehhez okot. Sokan mutogatnak e térségről a Nature-ben megjelent elemző írásra, amely a filléres alapú kutatásokat összegzi. „Vannak ahol évekbe telt (vagy még mostanra sem sikerült) a kutatói bázis megváltoztatása, így kontraszelektált valódi teljesítményt felmutatni nem tudó emberek rendelkeznek az egyébként is szűkös források felett, amelyeket (nem túl meglepő módon) egyáltalán nem meritokratikusan osztanak el.” – olvasom és van olyan érzésem, hogy ez nálunk sem ismeretlen állapot. Nem gondolom azonban azt, hogy a hazai K+F+I megítélése, eddigi gyönge támogatottsága éppen a hatásképtelen MTA/OTKA-típusú szerveződést támogatná. Mintha éppen arról szólna a változtatás, hogy más szervezési formát kellett találni. Volt már korai elképzelés erre vonatkozóan, hiszen Pungor Ernő az OMFB elnökeként tárca nélküli miniszter volt az Antall-kormányban (MDF) és később kutatási minisztériumról is szóltak a folyosói hírek. Kroó Norbert fizikus nevét emlegették, aki az első Orbán-kormány alatt 1998-1999-ben az OM helyettes államtitkára (Pálinkás József ekkor államtitkár). Aztán valamiért ejtették ezt a tervet, bár Kroó ezt követően az MTA főtitkárává, majd Pálinkás alatt alelnökévé vált. Nem lehetséges, hogy Pálinkás József elégséges tapasztalatot gyűjtött négy év kormányzati, majd hat év MTA elnöki tisztségben, hogy kormánytámogatással ezt az átszervezést átgondoltan végrehajtsa?

A Nature-ben megjelent íráshoz két magyar kutató szólt hozzá: „2015. január 1-én egy nagy, új kormányhivatal veszi át az OTKA, az alapkutatásokat finanszírozó szervezet szerepét. Ez a hivatal fogja ellátni a kutatás, a fejlesztés és az innováció költségvetési támogatásának szervezését – lerombolva ezzel az Európai Tudományos Alap (European Science Foundation, ESF) által fontosnak tartott értéket, az OTKA »nagyfokú politikai függetlenségét«.” Kétségtelen, hogy az ESF átvilágította az OTKA tevékenységét és jó minősítést adott a számára. Talán kedvezőbbet is, mint tényleges gyakorlata szerint azt szerintem érdemelte. Nem kevés szkepszissel olvasok az OTKA (vö. MTA) politikai függetlenségről is, bár a rendszer formális szervezettsége erre utal. A gyakorlata – gondolok itt a finanszírozásra – azonban aligha. A zsebpénzért meg kellett szolgálni. Én például koronaékszernek aligha minősítenék egy pályázati szervezetet, valahogy ízléstelen képzavarnak gondolnám, merthogy kinek a fején van ez a korona, ha már politikai/hatalmi szempontból független? Lényegesebb azonban ennél, hogy nincs rombolásról szó. Pálinkás József arról nyilatkozott, hogy az OTKA követelményszintjét kívánja érvényesíteni a teljes K+F+I pályázati területen. Értelmezhetem ezt úgy, hogy a mindenki által kritizált F+I típusú pályázatok (f)osztogató rendszerét törli el és hozza a helyére ezt az érdemit, amely az OTKA által gyakorolt volt. Miért nem kell megvárni súlyos vádaskodás előtt azt, hogy a gyakorlatban bizonyítson egy új rendszer? Nem lenne elégséges az utólagos kritika, ha e területen az MTA mai elnöke is várakozóan optimista szemléletű?

„…kiegyensúlyozottan kell támogatni a felfedező (alap)kutatásokat, a célzott, vagyis alkalmazott kutatásokat és az innovációs tevékenységet. A rendszer nem működhet jól, ha bármelyik irányban nagy az eltolódás…” […] „Míg egy felfedező kutatást azért érdemes közpénzből finanszírozni, hogy folyamatosan valami újat tudjunk meg a világról, gyarapítsuk az emberiség tudását, innovációs programot kizárólag akkor támogatunk, ha annak van gazdasági eredménye” – mondja Pálinkás január közepén, az Infórádióban, és nem gondolom azt, hogy nincs ez rendben. Azon gondolkozom, hogy miért van vele, a terveivel kapcsolatban ez a nagy felzúdulás.

„Azt senki nem vonja kétségbe, hogy Pálinkás József ki fog állni az alapkutatások mellett. Korábban, 2001-ben még miniszterként, majd 2007-ben MTA-elnökként ő harcolt ki valamivel több pénzt (vö. zsebpénz) a súlyosan alulfinanszírozott OTKA számára. Most is arról szól az ígéret, hogy az új szisztéma több pénzt jelent – emiatt a konzervatív tudósokat tömörítő Professzorok Batthyány Köre lelkesen üdvözölte is az új felállást.” – olvashatjuk a Népszabadságban. Ne meditáljunk most azon, hogy mit jelent konzervatív tudósnak lenni. Érjük be azzal, hogy a PBK valamikori elnökének – a kapcsolatos Alapítvány létrehozása Antall József kezdeményezésére indult – megoldásait üdvözli hajdani szervezetének mai vezetője, aki az első Orbán-kormányban, Pálinkás minisztersége alatt helyettes államtitkár volt, míg talán más pártokkal szimpatizálók nem tesznek ilyet. A PBK befolyásáról viszont nagyon is lekicsinylően beszél (kérdés persze, hogy mi mindent sorolunk a kultúra alá) egyik professzora, Kulcsár Szabó Ernő, aki a Magyar Narancs-nak azt nyilatkozta: „A többnyire természettudósokból álló tagság kultúrával kapcsolatos állásfoglalásai nem mozognak mindig 20. századi térben, ami egyrészt érthető, másrészt én nem mernék megszólalni a magyar biológia képviseletében, mert félnék, hogy butaságokat beszélek. Mindenesetre nem látom, hogy ezeknek a megszólalásoknak komoly tétje lenne, ennek a klubnak viszonylag csekély a befolyása.” Túl azon, hogy ki miről beszélhet, nyílna itt valamiféle vita az élet- és társadalomtudományok között, ha konzervatív tudós valaki?

„Közös érdekünk, hogy ezt a torz pályázati rendszert egészségessé tegyük, kialakítva a transzparens kutatástámogatási rendszert” – nyilatkozta 2011-ben az MTA előző elnöke. Szeretném azt hinni, hogy Pálinkás József komolyan gondolta és beváltja eddigi nyilatkozatait. Szerintem sem volt megkerülhető a hazai K+F+I jelenlegi állapotának átértékelése és átstrukturálása. Nem biztos persze, hogy kormányhivatali irányítás az, ami a legjobb megoldás. Előzetesen egyik politikai oldal sem adott reménykedésre okot a máig elvergődött felépítményben. A végső vélemény kimondása előtt ezért várok és az elkövetkező történések alapján dobálom majd a kalapom, vagy taposom azt meg.

Darvas Béla

A folytatás címe: A magyar kutatás-finanszírozási rendszerről – beszélgetés Szelényi Ivánnal (K+F+I pillanatképek: N^o26)