(K+F+I N^o83)

A sensu stricto kutatás teljesítményének megjelenése foglalkoztat most, vagyis a tudományos ismereteket közre adó nemzetközi folyóirat- és -könyvkiadók ügye. Vannak olyanok – mondjuk, egyes politikusok és alulképzett szakértőik –, akik úgy vélik, hogy ezeknek az olvasottsága a zéróhoz közelít. Mennyire érdek-vezérelt (a politikai tanácsadóknak kell itt mozgástér) és téves (ez marad fenn ugyanis az utókornak és nem annak tévelygései) álláspont! Legutóbb közel egy évtizede írtam a kutatói teljesítmény méréséről. Nem szórakoztató kvízműsorok humánlex-ikonjaira utalok, nem közvélemény-kutatók tevékenységére gondolok, sem kutatókáefték sertepertélésére, sőt még napilapi ismeretterjesztő tevékenységére sem, nevezzék bár azt tudományos rovatnak is. Mindegyiknek van persze helye a Nap alatt (lám, ismeretterjesztést én is végzek, nem tudok nem végezni), csak ezek nem a szorosan vett kutatói teljesítményhez tartoznak. A tudományos igényességű, és ezáltal a szakmaiság megítélésére alkalmas közlemények csakis olyanok lehetnek, amelyeknek megjelenésére alapos és előzetes tudományos értékelést és bírálatot követően kerülhet sor. Az ilyen közlemények túlnyomó többsége mára, a kutatások összetett, gyakran interdiszciplináris jellegére való tekintettel csapatmunka, többszerzős szakcikk. De továbbra is léteznek egyszerzős közlemények, amelyeknek többnyire valamilyen személyes rálátást tükröznek, így a presztízsük nagy. Az ilyen, egy szerzőtől származó cikkek minősége természetesen hullámzó. Jó esetben a mestermunkák (ezek kutatói rutinszintű tudásra épülnek) vannak többségben, de a végső és őszinte elszámoláskor egy kezünkön megszámlálhatók a kiválók, vagyis eredeti tudást közlők. Ez utóbbiakat – mondanom sem kell – a mestermunkák készítik elő, amelyek csiszolják a jó kérdések megtalálását, ehhez a szükséges módszerek kiválasztását (sok pénz is kell, hogy ezt meg is tudjuk valósítani a műszeres tudományokban), és e kérdéseknek a kor tudása szerinti megválaszolását. Szóval – ez számomra nem is kétséges – relatív tudásunk van, ami legjobb esetben meghaladja a korábbi ismeretanyagunkat, de amit a jövő tudósai az esetek többségében pontosítanak majd. Nincs ebben semmi lehangoló: szerepeltünk a válogatottban, a teljesítményük megsüvegelhető. Törekszünk a történések megértése felé. A tudósok teljesítményei, akár a lánc szemei, egymásba fűződnek. Ezt példázza a jó cikkek szakirodalomlistája. Jó jel tehát, ha a szakirodalomban idézik a személyes eredményeinket. Mindannyian megmérettetünk, ami az összképet illeti (lásd a címképen Charon ladikja a Styx vizén: Joachim Patinir – El paso de la laguna Estigia).

A tudományos kiadók üzlete

A tudományos periodikák száma folyamatosan nő: egy felmérés szerint napjainkra 357 tudományos kiadó 37190 folyóiratot jelentet meg. A hajdani nagyok (a Big Four: Springer, Elsevier, Wiley-Blackwell és Taylor & Francis, valamint továbbiak, pl. Routledge, Sage) ugyanúgy működnek, mint az új törökök (PLoS, Hindawi, MDPI, Frontiers stb.). A különbség az, hogy az újak az elektronikus kiadásban nyomulnak, gyorsak, és a kiadásuk szabad elérésű (open access). Az eredmények olvasását tehát ingyenesen – pontosabban a szerzők által megfizetett közleménykezelési díj fejében – biztosítják. A hajdani nagyok siránkoznak, mert életképes ellenfeleik akadtak az e-publikáció területén. A változás mindig ellentéteket szül. A kiadói tevékenység nem tudományos (a bírálati rendszerének kivételével), hanem kereskedelmi tevékenység. Ma kiadói háborúról beszélhetünk. A piac átrendeződéséről, melynek a végén aligha a mostani állapot várható (1. melléklet). A tudományos kiadók nem vámolhatják meg többé egyidejűleg a szerzőket és olvasókat is. Közéjük ékelődő kereskedelmi tevékenységgel nem tehetnek szert megkülönböztetett haszonra. Emellett – a feltörekvők által diktált ütem miatt – minden bizonnyal gyorsítaniuk kell az elbírálási folyamatuk sebességén is.

1.melléklet: Larivière et al. (2015) – A szaklapkiadók oligopóliuma a digitális korban   A tudományos folyóiratok 350 évvel ezelőtti létrehozása óta a nagy kereskedelmi kiadók növelték a tudományos rendszer ellenőrzését. A tulajdonukban lévő folyóiratokban publikált tudományos eredmények aránya az elmúlt 40 évben, a digitális korszak megjelenése óta pedig még inkább nőtt […] Mi az, amit nyújtanak, ami annyira lényeges a tudományos közösség számára, hogy kollektíven megállapodunk abban, hogy egyetemeink költségvetésének egyre nagyobb részét fordítjuk rájuk? Természetesen a legtöbb folyóirat a kiadók rendszereiben munkát végez a kéziratok kezelésében és a tartalom áttekinthetőségében. Ezekben a rendszerekben is a tudományos közösség részét képező kutatók végzik a szakértői értékelést (anonim peer review eljárás). Ezért a minőség-ellenőrzés alapvető lépése nem a kiadók, hanem a tudományos közösség által hozzáadott értékként jelenik meg. Így a tudományos közösség feladata, hogy a szabad hozzáférésű (open access) és nyitottságot hangsúlyozó tudományos mozgalmakkal párhuzamosan megváltoztassa a kiadói rendszert. A tudományos közösség reagált és tiltakozni kezdett a nagy profitorientált kiadók kizsákmányoló magatartása ellen. 2012-ben a cambridge-i matematikus és Fields-érmes Timothy Gowers által indított A tudás költsége kampány arra kérte a kutatókat, hogy tiltakozzanak az Elsevier üzleti modellje ellen a folyóiratok bojkottjával azáltal, hogy benyújtják, szerkesztik és referálják az általuk kezelt kéziratokat.

Stefanie Haustein (2. kép) és munkatársainak (1-2. mellékletek) számításai szerint a Springer vezeti ezt a kiadói piacot (hozzájuk tartozik a Nature lapcsalád), ezt követi az Elsevier, a Wiley (Blackwell Publ.), a Taylor & Francis és a Sage (2. melléklet). A cikkek kezeléséért a szerzőknek átlagosan 2500 dollárt kell fizetniük. Haustein és munkatársainak tanulmányaiból kiderül, hogy két tudományos folyóirat, a Scientific Reports és a Nature Communications tette ki ennek a bevételnek a legjelentősebb részét, 105 millió és 71 millió dollárral. Mindkettő a Springer kiadó szaklapja, amelynek a Holtzbrinck Group az 53%-át ellenőrzi. A kiadó tulajdonában áll a tekintélyes Nature hetilap, valamint 4600 másik. A Scientific Reports az a folyóirat, amely a legtöbb tanulmányt teszi közzé a világon, amely tavaly közel 22.000 cikket jelentetett meg, és darabonként 2490 dollárt (880 ezer HUF) számított fel. A Nature Communications évente mintegy 7500 cikket tesz közzé, és mindegyikért 6490 dollárt (2 millió 300 ezer HUF) követel. A Nature-ben, a tudományos publikációk ára 11.690 dollár (4 millió 100 ezer HUF). Stefanie Haustein obszcénnek tartja, hogy a fő kiadók haszonkulcsa eléri a 30-40%-ot, ami jóval meghaladja a legtöbb iparág hasznát. A kutató a holland vezetésű multinacionális cég, az Elsevier példáját hozza fel, amely tavaly 600 ezer tanulmányt publikált, amelyek negyede nyílt hozzáférésű volt. Az Elsevier éves bevétele 3,5 milliárd dollár volt, a 2022-es beszámolója szerint 1,3 milliárd dolláros nyereséggel.

2.kép: Stefanie Haustein informatikus (Univ. Ottawa, Kanada).

2.melléklet: Butler et al. (2023) – Hogyan profitál a korábban vezető, öt nagy szaklapkiadó a beszedett díjakból   Az öt nagy kereskedelmi kiadó az Elsevier, Sage, Springer-Nature, Taylor & Francis és Wiley által ellenőrzött folyóiratokban a nyílt hozzáférésért (open access, OA) 2015 és 2018 között fizetett cikkfeldolgozási díjainak (article processing charge, APC) összegei meghökkentő képet mutatnak. A WoS (Web of Science) publikációs adatai, az Unpaywall OA státusza, valamint a nyílt adatkészletekből származó éves APC-árak és az Internet Archive Wayback Machine segítségével lekért előzménydíjak felhasználásával becsléseink szerint a szerzők világszerte 1,06 milliárd dollár publikációs díjat fizettek ezeknek a kiadóknak 2015 és 2018 között. Az OA-ból származó bevétel 612,5 millió dollár volt, míg 448,3 millió dollárt szereztek az OA hibrid folyóiratokban való közzétételéért. Az öt kiadó közül a Springer-Nature érte el a legtöbb bevételt az OA-tól (589,7 millió dollár), ezt követi az Elsevier (221,4 millió dollár), a Wiley (114,3 millió dollár), a Taylor & Francis (76,8 millió dollár) és a Sage (31,6 millió dollár) […] 2017-ben az Elsevier 1,8 millió dollár folyóirat-bevételt ért el évi 37%-os haszonkulccsal, míg a Springer-Nature 1,3 millió dollárt keresett 23%-os éves haszonkulccsal. Ez a nagy profitú modell olyan vezető kutatók munkáján alapul, akik önként ajánlják fel az idejüket szerzőként és bírálóként, és ingyenesen állítják elő ezt a műveiket a kiadóknak, amelyet összegét évente ~1,9 milliárd fizetetlen munkára becsültek.

A korábbi nagyok mellett más szereplők (PLoS, Hindawi, MDPI, Frontiers stb.) is beléptek a kiadói piacra. Ezek egyike az MDPI (Multidisciplinary Digital Publishing Institute) kiadó, amely által kezelt cikkek száma mára meghaladta a Springer szintjét (1. ábra). Ők szabad hozzáférést biztosítanak és a bírálók számára bónuszokat osztogatnak, amit az érintett lapjaikban lehet csak publikációs kedvezményként felhasználni. Szerintem még ez sem elégséges! Lassan gyakorlat a cikkszerkesztő nevének feltüntetése (MDPI), sőt a bírálóké is (Frontiers), ami a bírálói anonimitásból való kilépést jelentheti.

1.ábra: 2013-2022 között a nagy tudományos lapkiadók által kezelt szakcikkek száma (Ansede, M./El País, 2023 nyomán)

A 1. ábrán világosan követhető a MDPI-lapcsalád teljesítménye, amely 2017-ben léptéket váltott és növekedési üteme jóval meghaladta az átlagost. Hasonló felfutás 2019-től a Frontiers-lapcsaládot is jellemzi.

Fizetni a szerzőknek mindig is kellett a jelentős olvasottságú szaklapokban való publikálásért. Ma a hazai egyetemek ezt az első vagy a levelező (általában az utolsó) szerzőnek honorálják is. Ez utóbbi jó esetben a kutatás aktív vezetője, rossz esetben – főként egészségügyi területen – a nagyra becsült, előjogaival élő intézetvezető. A szaklap nem kereskedelmi termék (tudományos lapokat kevesen fizetnek elő – érte elmentünk a könyvtárba, és passz), míg maga a kiadás kereskedelmi tevékenység. Ha nincs támogató, akkor a szerzőkre hárul a fenntartási teher, akik helyett ezt a pályázataik/munkahelyeik (ez utóbbiakat is minősíti) átvállalják. Nyugdíjasok esetében következik a felismerés, hogy akkor már nincs ehhez pályázati fedezet, vagyis közülük az publikál, aki témaszerkesztőként, bírálóként munkát vállal komoly tudományos lapban. Ezért tehát nyugdíjas kutatónak angol nyelvű szerkesztőségi munkát kell végezni. Nem múlik el hét, hogy ne kapnék ilyen munkát. Nem valami kívánatos helyzet, de a professzionális tudománnyal foglalkozók a pályafutásuk során megszokták az iramot, és a szakmai ambíció hajtja őket. Persze ez kihasználható. A bakon ülők tudják, hogy mindig a jól húzó lovat kell ütni, a többi majd követi.

Hatástényező (impaktfaktor)

Ilyen jellemzője a szaklapnak van (ma is; ezen nem változtat, hogy már nem alapítjuk erre az egyéni teljesítmények megítélését), és évente változik, ahogy a benne megjelenő tartalom az idézettség miatt azt számszerűsíti. Az impaktfaktort (IF) a Clarivate Analytics által indexelt folyóiratok adataiból úgy számítják ki, hogy a szóban forgó lapban előző két évben publikált cikkekre a tárgyévben kapott idézetek számát elosztják a folyóiratban az előző két évben publikált cikkek számával. Nem az egyes közlemények szakmai értékelése történt meg tehát, hanem a lapban korábban megjelent cikkek időegység alatti átlagos hasznosulásával (idézésével) a lap, mint tudományos fórum kap egy évre számszerű minősítést.

Könnyen belátható a teljes adatsor  általános természete: (i) az IF-értékek évente változnak, összességüket viszont időben a folyamatos emelkedés jellemzi, ahogyan kutatók száma emelkedik, és ahogyan munkahelyeik erre alapítják a megítélésüket; (ii) a nemzetközileg jegyzett szaklapok kétharmadának IF-értéke 2 alatt van; (iii) 250 fölötti IF érték is létezik, ami származhat igen alacsony kibocsátott cikkszámból is; (iv) az IF-érték megoszlása (2. ábra) az IF-érték emelkedésével folyamatosan, de lassuló ütemben csökken; (v) A Q-besorolás (lásd alább) eltér az IF-értékek iránymutatásától, amennyiben szakterületek alapján rendezi a folyóiratok (információs csatorna) fontosságát. Szakterületen belül azonban követi az IF-értékek iránymutatását.

2.ábra: ~22 ezer szaklap IF-értékének megoszlása 2018-2019-ben (a külső szám az IF-érték)

A 10 fölötti IF-értékű szaklapok száma csekély. Ezek az elitnek tűnő szaklapok az orvostudományok területére esnek, s téma szerint az onkológia kiemelhető. Főként a Nature (Springer) és Lancet (Elsevier) lapcsaládba tartozó szaklapok jelennek meg itt. Alatta következnek a kémiai, fizikai, genetikai és mikrobiológiai lapok. A mezőgazdasági, mérnöki és társadalomtudományi lapok ezen felső szinten (legmagasabb 100 IF-érték) nem jelennek meg.

Az évente változó IF, amely ráadásul az előző két év adatairól szól, helyett vezették be a szakterületenként fontos lapok jelzését. Ez is a folyóiratok hivatkozási szintjeire épül, de szakterületi értékelésben, és persze itt is évenként változó értékkel: a szaklapokat szakterületenként kvartilisek (Q) vagyis negyedek szerint négy csoportba (Q1–Q4) sorolja. Persze a Q4 minősítés alatt is van publikáció, így a tudományosan nem jegyzett, nem besorolt lapok sorjáznak itt, közöttük parazita kiadókkal. A Q1 a szakterületi hivatkozások szerint a lapok felső 25%-ába került szaklapot jelent. Ez már megoldja az egyes szakterületek nagyon eltérő idézettségét, ami az orvosi szaklapokban a legjelentősebb (3. ábra). A rendszer egyszersmind a gyors és lassú tudományok problematikáját is feloldja így. A rendszer további előnye, hogy nyilvános, s így használata ingyenes, míg az IF-besorolás a Clarivate szellemi tulajdona, s így használatáért fizetniük kell a felhasználóknak. A Q1–Q4 mintájára meg szokás különböztetni a felső dekádot (D1), vagyis a szakterület vezető 10%-ába tartozó szaklapokat is, amit elitnek is nevezhetünk. Elvileg nem a megjelenés helye minősíti a publikációt, hanem a rá érkező független hivatkozások száma. A megjelenés helye azonban a nemzetközi nyilvánosság nagyságát mutatja.

3.ábra: Az 50 impakt faktor fölötti elit szaklapok 2022-ben

A kínai tulajdonú, svájci székhelyű MDPI-lapcsalád a kiadói piacra nem a szuper-magas reputációjú területeken lépett be. Most még megmaradt az 1-10 IF-szintjén (4. ábra). Ezt a pozíciót azonban rendkívül gyorsan érte el és sok lapjával egyidejűleg. Ezt gyorsaságának köszönheti, mert igen sebes munkára kényszeríti az általa foglalkoztatott szakmai szerkesztőket és bírálókat. A szerkesztőségtől három nap aktivitás vagy válasz elmaradása esetén megérkezik az első udvarias és automatikus felszólítás. Így a szerkesztőségi idő jelentősen lerövidül a Big Four ráérősen haladó lapjaihoz képest. Nem feküdhet el a kézirat hónapokig. A bíráló, amennyiben munkáját egy héten belül végzi el, publikációs bónuszt kap, amit szerzősége esetén az érintett lapban meghatározott ideig felhasználható. Nem állítom, hogy ez nagyvonalú ajánlat lenne, ami méltó az elvárt szakmunkához, mégis kísérlet a bírálók és szakmai szerkesztők munkájának honorálására. A témaszerkesztők évi egy ingyenes publikációval élhetnek, amik azonban nem mentesülnek a szigorú bírálói vizsgálat alól.

Az MDPI jelenleg azokon a szakterületeken tarol, amelyeken az eddigi nagy kiadók nem értek el hatalmas fölényt, de a megjelenés gyorsasága fontos tényező, vagyis nagy a verseny. Magyarországon az MDPI-lapok reputációja magas (a nyomdai kiadáshoz mérve olcsóbb is, ha ennek a minősítésnek egyáltalán értelme van), megelőzi például a Taylor & Francis-t, vagy az Oxford University Press-t. A szintén erőteljesen hajrázó Frontiers lapok stratégiája is hasonló, bár ezt a kiadót kevesebb kritika éri.

4.ábra: Az MDPI Q1-es lapok 2022-ben

Az egyetemi oktatók és kutatók felé támasztott követelmények

Mióta nyugdíjas vagyok, érzékelem, hogy mennyi időmet rabolták el tőlem fölöslegesen a munkahelyem felettes szervei. Mindez hatványozott a vezetői beosztásban lévők esetében. Ez tartott vissza mindig attól, hogy ilyen pozíciót vállaljak. Egy képzésben résztvevő főállású kutatót sokféle teher húz. Oktatnia kell, amire minden évben aktualizálni kell a leadott tantárgyát, ha az oktatást komolyan veszi. Hogyan tehetne másként? Az egyetemi életben való szinte ingyenes részvétel a doktori iskolák kiszolgálását is jelenti, ami tantárgy meghirdetését és PhD-hallgató vállalását is jelenti. Az egyetemek szeretik azt hinni, hogy címzetes rang vagy a habilitáció megér annyit, hogy főállású kutató ingyen oktasson. Sőt, hogy doktori iskoláik munkájában is részt vegyen és PhD-hallgatóval foglalkozzon. Ez elvileg a legmagasabb szintű oktatási tevékenység, amit ugyan létrehoztak nálunk, de finanszírozására az én időmben nem volt megoldás. A mára felszívódott Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ (NAIK) rendszerében létrehozott mentori rendszer tett erre kísérletet, de dilettáns megoldásai több mint nevetségesek voltak, hiszen tudományos területen sohasem járt minisztériumi figurák döntöttek erről. Az intézeteim nagyvonalúan elnézték nekem, hogy Debrecenben, a Budapesten és Gödöllőn oktassak, hogy részt vegyek a Szent István Egyetem és az ELTE Környezettudományi Doktori Iskoláinak munkájában törzstagként, bár ez utóbbi (ELTE) volt a legkevésbé megterhelő. Ezt a fajta kutatói vergődést simán elnézte minden rendszerváltás utáni kormány, az egyetemek pedig úgy gondolták, hogy különös kegyben részesítik a nekik ingyen dolgozó kutatókat. Fel nem foghatom, hogy részükről hogyan válhatott ez működőképes gyakorlattá.

Lendüljünk azonban ezen túl, és ízlelgessünk egy előre bocsájtott állítást: a különféle kutatói írott teljesítmény azonos számokkal nem hasonlítható össze. Teljesen megtagadni a mérőszámok rendszerét azonban szintén ostobaság lenne. A számok alapján elkülöníthető a kiváló, jó, átlagos, elégséges és az elfogadhatatlan kutatói teljesítmény. Ehhez a számok (nálunk a Magyar Tudományos Művek Tára, becenevén MTMT, ami most éppen a norvég modellt vizsgálgatja) böngészése segít (többre nem jogosít fel!), de etikus állásfoglaláshoz a bírált cikkeket kell elolvasni! Máshogy nem megy. Persze senki sem akar ma olvasni (politikusoknak el kellene magyarázni), s pláne nem nyilvánosan kritizálni. A tudományos közösség hozzászokott az anonimitáshoz, ha valami gyönge, akkor azt nem nyilvánosan kritizáljuk, hanem úgy teszünk, mintha sohasem létezett volna a cikk, vagyis nem idézzük. Szörnyen bátortalan álláspont, igaz? Igen, de a kutató általában nem harcos fajta, csak a vélt elhivatottságának területén. Ahogy tudjuk, gyorsan lyukat fúr a saját szakterületén, s a gödörből hamarosan ki sem lát. Horizontális tájékozottságát elveszíti. Azt hiszi, hogy kutatói létének általános vetületei nem is tartoznak rá, és megkésve csodálkozik, hogy simán leírják és cinikusan kihasználják a lapkiadók és nálunk a hazai egyetemek is.

Egyébként mondjuk, mindenki a saját lovát/kutyáját/fehér egerét dicséri. Nem szeretjük azokat a minősítő rendszereket, amiben előnytelen színben tűnünk fel. Nem létezik általánosan elfogadott tudósmérés. Minimálisan tudományáganként eltér ennek módszere, és azon belül a gyors és lassú tudományterületek is elkülönülnek, és akkor még nem is említem az alapvetően eredeti gondolatokat, amelyek megelőzik a kor tudományát, s amelyek előtt a tudóstársadalom jó darabig billeg. Különösen a haza társadalomtudományok képviselőit jellemzi a magyar mérce, ami tudományhoz méltatlan. Minden tudománynak van nemzetközi fóruma, amelyen meg kell méretkezni! Nem lehet kifogás, hogy azt állítjuk a munkásságunk Magyarországra speciális tudásrészlet, hiszen azt is lehet nemzetközi összehasonlításban tárgyalni. Meglepetésemre éppen a sikerszakmának minősülő jogi és közgazdasági területek teljesítenek nemzetközi szinten alacsonyan, és persze a testnevelés, amely magáról azt gondolja, hogy cirkuszi kivétel.

Idézettség (citáció)

Általában személyek kapcsán beszélünk erről, de egy szaklap esetén ezen alapul annak minősítése. Az idézésnek függetlennek kell lennie, és nemzetközi lapban kell megjelennie (nem származhat kéziratból), vagyis nem általunk összeszedegetett diplomamunkákból és egyetemi időszaki periodikákból, továbbá intézeti annales-ekből, amelyekkel társadalomtudományok sztárolt képviselői szívesen élnek. Nem egy sokat foglalkoztató, napilapokban író politológusnak nincs nemzetközi teljesítménye. Társszerzői idézés figyelembevétele is kizárt. A mostani figyelmünk középpontjában álló Frontiers minősített lapjainak idézettsége a kiemelkedő kategóriába esik (1. ábra), míg az MDPI egy szinten van a Spinger (Nature) kiadóval, veri az Oxford University Press-t.

5.ábra: A különféle lapkiadók szaklapjainak átlagos citáltsága 2022-ben

Kína minden bajok forrása?

A kínai tulajdonú Svájcba kihelyezett tudományos fórumra vonatkozó terv működik; az MDPI már elfoglalta az open access tudományos kiadásban az egyik vezető szerepet. Számtalan lapja közül sok Q1-es minősítésű, és ezek impaktfaktorai gyorsan emelkednek. A célhoz vezető utat fölöttébb jól szervezték meg. A kínai menedzserek sokat tanultak az Egyesült Államoktól és Japántól. A nemzetközi kutatói társadalom széles körben részt vesz a kínai igényes publikációs háttér kiépítésében, miközben ez az indiaiaknak igazából nem sikerült. Ugyanakkor e folyóiratok egy részét súlyos kritika éri a nyomdai tevékenységre épülő kiadók (Big Four) felől. A kínai irányítással szemben valamiféle előítélet működne? Nem hiszem. A megkülönböztetett figyelem annak köszönhető, hogy ezek az új folyóiratok a közölt cikkek területén a régi kiadóknak fájdalmas mértékben léptek be a piacra (6. ábra). A publikált tudomány minőségét kétségkívül nem a kiadó szabja meg (ha valaki ezt gondolná), hanem a szigorú bírálati rendszerén átjutó, megjelent publikációinak minősége. Ez az MDPI esetében működik, lebontani már nem lehet. A korábbi elkényelmesedett és a kutatókat teljesen kisemmiző multik most szorulnak és vádaskodnak. Ehhez azt terjesztik, hogy a kitörés színvonalcsökkentéssel járt (pedig az open access miatt az elérés lehetősége lényegileg változott meg), azonban ezt mintha leginkább az kínai tulajdonú MDPI-re (Svájc) vetítenék ki, mintha a PLoS (Egyesült Államok) vagy a Frontiers (Svájc) nem ugyanezt a stratégiát követne a szabad elérésű kiadás piacán. Pontos mérlegeléshez a benyújtott cikkek elfogadási arányát kellene ismernünk, ami komoly lapoknál átlagosan 20-50% között mozog. Az MDPI által megjelentetett tudományos cikkek száma (1. ábra), sem azok idézettsége (5. ábra) – tehát utólagos minősítése – nem támasztja alá gyanúsító előítéletet. Ha viszont ez mégis így lenne, akkor általánosabb szintű (az MTA szerint rendszerszintű – lásd 3. melléklet) a baj, ami nem csak az új open access lapokat jellemzi. Tessék végiggondolni, kellő szakmai tartalom nélkül vajon hogyan emelkedhetett volna ilyen gyorsan az MDPI lapok idézettsége és így akkor az impaktfaktora? A sensu stricto kutatóforma egyébként sohasem adja alább, és saját hitelességének megőrzése miatt mindig a maximumot nyújtja és nem gyárt smoncát. A tudomány területén futóbolondok mindig is szaladgáltak, akik mindenféle értékmérés ellen voltak, mert mindegyikből rosszul jöttek ki. Általában ők keringenek a kurzuspolitika körül. A nulla ennek ellenére nem tupírozható! Az MTMT adatbázisában számtalan politikai ágens teljesítményénél ilyen, levegővel telt összegző táblázatokat tetszenek látni. Aki keres, az talál.

Ki az, aki képes bizonyítani, hogy a korábbi lassúság és könyvtárba zártság volt a normális és a minőségnek kedvező? Ki az, aki bizonyítani tudja, hogy a mostani publikációs gyorsaság és idézési gazdagság nem korunk fejlettségi szintjének (internet – open access lapok) megfelelően bővült? Lehet jelentkezni bizonyító erejű írásokkal, akár ebben az Átlátszó blogban is.

Parazita tudományos lapkiadók

A Magyar Tudományos Akadémia októberben kibocsájtott egy meglehetősen dodonai állásfoglalást (3. melléklet), ami homályosságával szerintem célt nem érhet. Konkrét mondanivaló nélkül mindenki gondol majd valamit (ami számára kedvező), esetleg társaságban ki is mondja, majd terjed a rémhír. Az MDPI esetében ezt a kérdést Paolo Crosetto (French National Research Institute for Agriculture, Food and Environment) elég részletesen körbejárta. A parazita viselkedés mintázatát a teljes tudományos lapkiadás területén felfedezhetjük, amennyiben a kiadók teljes mértékben kihasználják a kutatók ambícióit munkáik bemutatásával kapcsolatban és ingyenes munkáikból gyűlik össze a saját hasznuk. Igen, döbbenetes! A parazita viselkedési mintázat a régi kiadókat (nyomdai kiadás) ugyanúgy jellemzi, mint az elektronikus kiadás területén megjelent az olvasói haszonról lemondó kiadókat. A régi kiadók az elmaradó olvasói haszon értékét is ráterhelik a szerzői kollektívára, ha azt akarják, hogy cikkünk nyílt hozzáférésű legyen. E tekintetben sokkal mohóbbak, mint az újak.

6.ábra: A 2023-ban publikált összes és abból szabad hozzáférésű (open access) szakcikkek száma

3.melléklet: Az MTA ajánlásai az új típusú publikációs visszaélésekkel kapcsolatban (2023. október 16.)   „A digitalizáció, az online megjelenés, a gyors kommunikáció és az elérhető open access-modellek [értsd Frontiers, MDPI, Hindawi, PLoS stb.] sok szempontból forradalmasították a tudományos eredmények megjelenítését és a publikációk elfogadásának kritériumrendszerére is hatással voltak […] A változások árnyoldala viszont, hogy jó néhány új etikátlan viselkedési forma is megjelent, amelyek jelentősen torzíthatják az egészséges kutatási körülményeket, a döntően peer-review-ra, azaz szakértői értékelésre alapozott tudományművelést. Az újonnan megjelent torzulások egyike az úgynevezett predátor (vagy inkább parazita) folyóiratok megjelenése és rohamos elterjedése […] Az efféle etikátlan gyakorlatok feltárását az InterAcademy Partnership [IAP] 2020-ban nemzetközi felméréssel célozta meg, amelynek eredményét 2022-ben adta közre […] A Doktori Tanács elnökének beszámolója, valamint az IAP-tanulmány ajánlásait figyelembe véve az Elnökség 2023. április 18-i ülésén – a Magyar Tudományos Művek Tára (MTMT) Tudományos Tanácsának (TT) elnöke kezdeményezésére – egy bizottság felállításáról döntött… […] A bizottság részletes elemző munkája során egyértelművé vált, hogy a predátor jelenség mögött – nemzetközi szinten – rendszerszintű okok húzódnak meg, és az is, hogy ezen okoknak csak az egyik, de nem egyedüli következménye a predátor jelenség […] A bizottság javaslatokat fogalmazott meg jelentésében, amelyek a predátor jelenség visszaszorítását célozzák. A jelenség elleni fellépésnek alapvetően három, egyformán fontos módja van: (i) megfigyelés, ellenőrzés, szankcionálás; (ii) szcientometriai méréseink felülvizsgálata és finomítása; (iii) a rendszerszintű okok megszüntetése […] A bizottság egyhangúlag támogatta, hogy a nem magyar kiadású folyóiratok esetében a kétséges gyakorlatot folytató folyóiratokban megjelent cikkek azonosítására a Norvégiában használt nyilvántartás folyóirat-besorolását használják a jövőben. Pontosabban a listán ’0’ besorolású folyóiratokban megjelent cikkeket javasolja figyelmen kívül hagyni a különböző minősítésekben […] A magyar nyelvű és hazai kiadású publikációk és folyóiratok esetében a bizottság nem támogatta a norvég lista használatát, itt a jelenleg is az MTMT-ben elérhető besorolás használatát támogatják, amely az MTA tudományos osztályainak javaslatára épít.”

3.kép: MTA székház (forrás)

Minden értékmérést leromboltunk eddig, de helyére megfelelőt állítani nem tudtunk. Mindig az lenne ugyanis a kedvező, ami a véleményt mondónak kedvez. Alapkutatók az elit szaklapokat, mérnökök a szabadalmakat, nemesítők a fajtát polírozzák. A véleménymondók változnak. Az efféle vitához általában nem adjuk az arcunk (mindig van valami, ami miatt szoronghatunk), s ezért marad nekem annyi írnivalóm. Az anonimitáshoz szokott kutatói vezetőrétegünk kerüli a személyes érvelést és értékítéletet, vagyis a személyes konfliktusokat. Konformista. Hatástalanul lassú bizottságokban bujkál inkább, és steril javaslatokat fogalmaz meg. Ha valami nagyon nem tetszik ebben az MTA állásfoglalásban, akkor az az anonimitása. A tartalma sejttet, de nem konkretizál. Beszél predátor lapokról, de nem mondja meg, melyek azok és miért. Tovább passzolja a döntést/megoldást a norvég rendszer felé. Mindeközben a hazai szaklapok számára kedvezményes, egyedi megítélést javasol, ami indokolhatatlan. Merre ladikázunk hát kedves Patinir (címkép)? Merre fordulunk a végén?

A magyar szaklapok (igen esendőek) miért lennének kivételek a norvég besorolásból? Miféle hamis nemzeti smonca ez? A kádári időkben a magyar lapoknak – láss csodát – virtuális impaktfaktora is keletkezett. Valamely titkos pártbizottság döntött erről? A nálunk nyomtatott (le)folyóiratok az értéküktől függetlenül államilag kapták a dolgozó nép vezetőitől a fontosságjelzetüket. A lúvári kihirdetésekor párás szemű vegyes-kórus zengheti majd ismét a már elfelejtett kutatóőr-indulókat. Ugye, nem ez az idő tér vissza? Ugye, nem az MTA vagy vezető pártra feszített nemzeti konzultáció mondja majd meg, hogy mi a nemzetközileg elismert cikkteljesítmény? Akkor ugyanis a világ és a benne ballagó magyar kutató ismét úgy járna. Eggyel több dolog lehetne ez, ahol toporzékoló, dacoló kivételek lehetünk a nemzetközi értékmérésből. Nem honorálja a bolygó kutatóközössége!

A tudomány nemzetközi, nem nemzeti. Minden bizonnyal ennek megemésztése a nemzeti kérdésből pártpolitikát kreált Fidesz-KDNP tagjainak nem fog könnyen menni. A tudomány művelői nekik akkor számukra megvetendő globalisták és így gyanús ágensek. Talán a készülő integritási törvényt is ki kellene ránk terjeszteni, és megbélyegezni bennünket, mint egyébként hasznosítatlan nemzeti titkaik kifecsegőit. Az igaz, hogy a kutatókat régóta a ’Publikálj vagy pusztulj!’ (Publish or perish!) szemlélete sújtja. Érdekes, hogy az élsport területén a kormánypártnak ez a szemlélet tetszik, és bőkezűen honorálja is a cirkusznak ezt a területét. A tudomány területe viszont sohasem volt a szórakoztató-ipar része.

Az idomítás alanyai

A magyar tudománypolitika bakján szerintem most pártpolitikus ül. Ha egyáltalán. A lovak (értsd kutatók) mennek, amerre gondolják. Jó esetben hazahúzzák az istállóhoz a kocsit, hiszen azt tudják, merre van.

Az előírt, publikációs követelményekben – ma, mikorra felfedeztük a kutatóegyetemeket (a MATE itt a berepülő zászlóalj – nincs különbség egy főállású oktató és egy főállású kutató között. Aligha van olyan, aki vitatja, hogy a két csoportnak nagyon mások a lehetőségeik. A hazai oktatóktól és kutatóktól azonos teljesítményt vár a párt ideiglenes kinevezett hajjakendje. Jó darabig a kormányban Palkovics László játsz’ta ezt a figurát, aztán jobbra el a győri kekvába. Már az ügyekért nem felelős, sem ő, sem más. A magyar oktató küzdje fel az egyetemét Európa legjobbjai közé. Ez a dolga! Az alapítványi egyetemek (kekvák) az állami pénzeik nagy részét a publikációkra kapják. Kérdés, hogy erre költik-e? Az állam egyébként az ún. rendszerváltás óta nem hozott létre olyan valamirevaló pályázati rendszert, amiből európai színvonalú műszerparkot tudott volna kiépíteni a hazai K+F; és a szektor átlagos jövedelme alacsonyabb, mint egy jó szakmunkásé (aki persze már nem Magyarországon szerel). Szóval tégy csodát – de azonnal –, magyar kutató/oktató! Mire vársz?

A témavezető sokszor a nagy vesztes, hiszen a PhD-hallgatójának legalább egy első szerzős cikket át kell engednie. Persze lehet ilyenkor levelező szerző, ha intézetvezetője arra nem tart igényt.

A teljesíthetetlen parancsokat az öreg bakák általában meghekkelik. Tíz főt meghaladó szerzői számmal írnak nyúlfarknyi tartalmú cikkeket. Ma neked, holnap nekem – mondta egy ma már akadémikus fölöttébb cinikus kollégám. Ő volt az, aki arra tanítgatott volna, hogy a pályázati rendszerben nem úgy kell megbuktatni pályázatot, hogy felsoroljuk a hibákat, hanem az égig kell dicsérni, aztán eggyel kevesebb pontot adni, mint amennyi a nyeréshez kellene. Így közkedveltek maradunk. Kinyomozzák – hunyorgott jól értesülten. (Képzeletben akkor bevettem tengeri betegség ellen egy pirulát.) Szóval fényezzük magunkat, a főnökünket, annak a főnökét azzal, hogy társszerzőnkké tesszük (7. ábra). Ez különösen tetten érhető Merkely Béla (és számos egészségügyi vezető) esetében, akinek nemzetközi lapokban 756 [!] cikke jelent meg, azonban ebből csak 15-öt jegyez első szerzőként. Elgondolkodtató. Beosztott kutatónak lenni Magyarországon karitatív tevékenységet jelent? Rektorok közül egyedül Borhy László (ELTE) ennek a szerzőtársi picsi-pacsinak az ellentéte), aki az összes nemzetközi cikkét egyedül jegyzi.

Másik véglet a rektorok felét érinti, akiknek első szerzős nemzetközi cikkei száma öt alatti. Van kettő olyan is, akinek semmilyen tetten érhető nemzetközi cikkteljesítménye nincs (7. ábra). Szóval milyen egyetem is a kecskeméti és a sárospataki, ha nemzetközi tudományos teljesítmény nélküli rektora lehet? Nem olyan régen még három volt ez a szám: Mocsai Lajos kézilabda edzőnek, még tudományos minősítése sincs, de ő már így is kuratóriumi elnök lehetett. Utódjának (Sterbenz Tamás) már van egy első szerzős cikke 2014-ből, ami egy darab független idézést kapott. Sapienti sat.

Nagyon nehéz ezek után elképzelnem azt, hogy a rektorok fele hogyan buzdíthat az egyetemek ranglétráján való előrehaladásra; mire alapozva követelhet teljesítményt, miközben ő maga is súlyos hiányossággal küzd a publikációs területen. A kekvák esetében a rektori szerep is a politika irányítása alá került volna? Tartok tőle, hogy igen, hiszen a rektornak is a kuratórium a munkáltatója. A jó nemzetközi lapokban (Q1) való közlés azonban nem politikai termék, hanem a nemzetközi tudományban való megméretés bizonyítéka. Ma nálunk ez sokféle előjoggal (intézetvezetők társzerzősége) és elvtelen megegyezéssel párosul (a területen munkát nem végző kollégák társszerzősége). Társszerző – mondta nekem Brightonban az első angol mentorom – az lehet, aki harmadik fél számára magas szinten kommentálni képes az érintett cikket. Ezért kerülnek köszönetnyilvánításba a vásárolt eredmények, részmunkák és asszisztensi teljesítmények.

Csak nálunk lenne ez így? Nem úgy tűnik az El País cikkei nyomán, hiszen a versenyben a gazdag országok egyetemei megveszik az előrehaladáshoz szükséges oktatókat/kutatókat. Működésbe lép az elitpiac, amely lassan már a látszatra sem ad (4. melléklet). Az Egyesült Államok feltörekvő egyetemein ez régi gyakorlat.

7.ábra: Magyar rektorok publikációs száma nemzetközi lapokban és abból első szerzős az MTMT adatbázisa szerint

4.melléklet: Pálinkás József – Egyetemi rangsörök   „Egy kis adalék az egyetemi rangsorokhoz, és sajnos a kutatással foglalkozók egy részének morális tartásához: »A szaúd-arábiai egyetemekhez kötődő vezető kutatók száma meredeken csökkent, hónapokkal azután, hogy kiderült, hogy az intézmények külföldön élő kiváló tudósokat csábítanak arra, hogy – gyakran készpénzért cserébe – szaúdi kötődést is vállaljanak, hogy ezzel előkelőbb helyt érjenek el az egyetemi rangsorokban.« Európai egyetemek és kutatóintézetek aggodalmukat fejezték ki azzal kapcsolatban, hogy a tudósok fizetésért – viszonylag kisebb tanácsadási kötelezettséget vállalva – cserébe felsorolják a szaúdi intézményeket is affiliációként (saját intézményként), azaz mintha a kutatást ott végeznék. Úgy tűnik, hogy a Clarivate, a magasan idézett kutatók éves listáját összeállító kiadói elemző cég szigorúbb ellenőrzése is szerepet játszott az ilyen esetek csökkentésében. »Most, hogy az átverést felfedezték, egyre kevésbé lesz hatékony« – mondja Domingo Docampo, az Universidade de Vigo matematikusa. A gyakorlatnak hosszú története van. A Science 2011-ben arról számolt be, hogy egyes szaúdi egyetemek világszerte fizetnek a legjobb tudósoknak azért, hogy egy minimális tudományos elkötelezettségért cserébe – például évi néhány napos látogatásért – nyilatkozzanak arról, hogy egy szaúdi intézetnél van második tagságuk. Az ilyen kapcsolatok hozzájárultak ahhoz, hogy ezek az intézmények előkelőbb helyre kerüljenek a nemzetközi rangsorokban, például a befolyásos Shanghai Ranking-ben, amely figyelembe veszi az egyetemeken dolgozó tudományos kutatók számát. 2014-ben a sanghaji rangsor nem vette figyelembe az oktatók másodlagos kötődéseit. Ez azonban nem oldotta meg a problémát. A külföldi kutatók elkezdték bejelenteni, hogy elsődleges affiliációjuk egy szaúdi intézethez tartozik, és a másodlagos pozícióba helyezték át a hazai intézményüket. A gyakorlatra idén derült fény, miután az El País vizsgálata feltárta, hogy több spanyol tudós szaúdi kötődést jelentett be annak ellenére, hogy valójában Spanyolországban dolgozott. A Siris (Smithsonian Institution Research Information System) egy ezt követő jelentése kimutatta, hogy a szaúd-arábiai intézményekben aránytalanul sok volt a külföldi egyetemhez másodlagos kötődéssel rendelkező tudományos munkatárs.”   A szaúdiak tehát veszik a sokat idézett kutatókat, akik eladják magukat. Furcsa világ. A MI (mesterséges intelligencia) teljesen áttekinthetetlenné teszi majd a publikálást, tartok tőle, hogy a kutatást magát is. A kutatási eredmények döntő többsége olyasmi lehet majd, amit a MI a meglévő adatok alapján elő fog tudni állítani. Még jobban nőhet majd az átlagos (valójában fölösleges) tudományos publikációk száma. Szóval pesszimista vagyok.

Optimista ember vagyok, így 75 évesen is. Nem fejezhetem be a jelennel ezt a cikket, de akkor hogyan tegyem? Jós sem vagyok, sem népvezér. Mikorra várható, hogy a valóságos minőségre érzéketlen, illetve azt lekezelő vezetőink ismét megfontolják, hogy a jövő az értők közelében (a kezükben sohasem volt!) van jó helyen, s nem az eleresztett első-generációs vállalkozókéban, akiknek gazdasági étvágya végtelen, és akik számára a jövőt csak a rokonságuk és barátaik jelentik. Nekik épül Hatvanpuszta, a magyar Malevil. Szóval ébresztő Magyarország, ebbe a rendszerváltásba teljesen belealudtunk! Ez, ami most folyik nem a magyarok jövőbeni K+F+I sikereiről szól, vagyis a Hajrá Magyarország teljesen hamisan cseng, akár a Húzzunk bele. Sokkal professzionálisabb és hitelesebb politikusokra lenne szükség (tisztelet a kivételnek), ez még innen Téglásbodzásról is látszik.

Köszönetnyilvánítás. A szerző ezúttal mond köszönetet négy előbírálójának, akik ötleteikkel segítették a kézirat tartalmának közvetítését.