(K+F+I N^o94)

Az ELTE, a HUBA (Magyar Akkumulátor Szövetség) és a MKE (Magyar Kémikusok Egyesülete) 2026. szeptember 3-án rendezte meg a 8. konferenciáját. A Bruckner-teremben közel ötven szakember hallgatta végig a programba került nyolc előadást (Kónya Dénes, Kun Róbert, Záray Gyula, Darvas Béla, Frankovits György, Gariscsák Erzsébet, Bátonyi Attila, Láng Győző), köztük jelentős számú, hivatalban lévő minisztériumi munkatárs. Ebben az írásban a szervező és moderátor előadása nyomán, de a saját véleményemet is tükrözően foglalom össze az elhangzott fontosabb információkat.

Bizalom és bizalmatlanság   A bizalom társadalmi tőke {1.ábra: Bizalom és bizalmatlanság [^©(db) → AI]}: lassan épül fel, de meglepően gyorsan elveszíthető. Nem azt jelenti, hogy az emberek elhisznek mindent, amit egy vállalat vagy hatóság állít, hanem azt, hogy megbízhatónak tartják azt az eljárást, amelyben az állítások ellenőrizhetők. A bizalom alapja ezért az átláthatóság, a kiszámíthatóság, a szakmai hozzáértés és a számonkérhetőség. A bizalmatlanság akkor kezd növekedni, amikor a tapasztalat és a hivatalos közlés között tartós ellentmondás keletkezik. Különösen romboló, ha a hibákat nem feltárják, hanem kisebbítik, magyarázzák vagy elhallgatják. A független ellenőrzés hiánya azért veszélyes, mert még a valós és kedvező mérési eredményeket is hiteltelenné teheti. A bizalom elvesztése után már nem elegendő több tájékoztatást adni, mert a közönség magának az információ forrásának a hitelességét kérdőjelezi meg. Ilyenkor egy újabb beruházás akkor is ellenállást válthat ki, ha műszakilag lényegesen biztonságosabb a korábbiaknál. A bizalmat tehát nem kommunikációval, hanem ellenőrizhető működéssel lehet visszaszerezni. Ehhez független mérés, nyilvános adatok, következetes hatósági fellépés és a döntésekben való érdemi társadalmi részvétel szükséges.

2.ábra: A hazai akkumulátorgyártás vázlata [^©(db) → AI]

A magyar akkumulátoriparról folyó vita látszólag két, egymással alig érintkező csoportra szakadt. Az egyikben az akkumulátorgyár az elektromobilitás, a munkahelyteremtés (szépséghibája, hogy ez magas kockázatú) és a magyar gazdaság jövőjének jelképe. A másikban vízfaló, veszélyes vegyi üzem, amelyet az Orbán-kormány a helyi lakosság akarata ellenére telepített az országba. Mintha csak két választásunk lenne: ünnepelni vagy bezárni. Pedig van harmadik lehetőség is: nem tönkre, hanem rendbe tenni. Ma éppen ez utóbbi a magyar akkumulátorpolitika Achilles-sarka. Magyarország – dél-koreai és kínai cégeknek köszönhetően – néhány év alatt az európai akkumulátoripar egyik helyszínévé vált. Az értéklánc számos eleme megjelent: cellagyártók, beszállítók, alkatrészgyártók, autógyártók és egyre inkább a hulladékkezelés, illetve újrafeldolgozás szereplői is. Az autóakkumulátor nem magyar termék attól, hogy Magyarországon szerelik össze. A lítiumion-akkumulátor mögött globális nyersanyag- és vegyipari lánc áll. Kongói, dél-amerikai, kínai és más források kapcsolódnak össze, miközben a feldolgozás jelentős része kínai érdekeltségű. Egy európai–kínai kereskedelmi konfliktus ezért nem elméleti geopolitikai tézis: a Magyarországra telepített üzemek nyersanyag-ellátását is érintheti. Magyarország gazdasága számára az autóakkumulátor-gyártás idegen! Külföldi tulajdonú gyárak (dél-koreai, kínai) által beszállított ritka anyagokból a német és kínai autóipar érdekében gyártanak – főként exportra – terméket. Ehhez nincs szükség a magyar K+F+I-re, csak az energiára, vízre és a környezetünkre. Ez akár hogyan is nézem gyarmati bérmunkára emlékeztető, még ha az energiatárolás (a fosszilis energia kimerülése miatt a nap- és szélenergia) kulcsszerepbe kerül már a következő évtizedekben (2. ábra).

Akad egy további magyar probléma is, az akkumulátoripar gyorsabban épült ki, mint az ellenőrzéséhez szükséges környezetanalitikai és hatósági infrastruktúra. Nem elég jogszabályt írni! Nem elég határértéket meghatározni! A hatóságnak tudnia kell, mit keressen, hol keresse, hogyan vegyen mintát, és mivel mérje meg. Az is kérdés, hogy hazánk technikailag képes-e arra, amit számonkérünk rajta. A mintavétel ebben nem technikai apróság. A környezetanalitikában van egy kellemetlen alapszabály: a világ legjobb műszere sem tudja kijavítani a rosszul vett ’átlagmintát’.

Az akkumulátorgyárak körül az elmúlt években civilszervezetek, hatóságok, vállalatok és laboratóriumok egymásnak ellentmondó mérési eredményei kerültek nyilvánosságra. Találtak valamit kontra nem találtak semmit; veszélyesnek minősítettek egy eredményt, majd egy újabb mérés nem igazolta; stb. A vita ilyenkor gyorsan politikai lesz.

A mintavételtől a minta kezelésén és a műszeres mérésen át az adatfeldolgozásig rekonstruálhatónak kell lenni. Ez a mai környezet-analitikai akkumulátorügyek egyik tanulsága. A mérés minőségét ugyanakkor nem a mérő személyének politikai vagy intézményi hovatartozása, hanem az ellenőrizhető módszer dönti el. Ehhez viszont termékfüggetlen szakmai kapacitás kell.

A közbeszédben az akkumulátorgyártás vegyi kockázatai szinte összenőttek az N-metil-2-pirrolidon (NMP) nevével. Az NMP valóban fontos levegő- és vízszennyező, de a konkrét akkumulátorkémiák ennél jóval összetettebbek (pl. nikkel, kobalt, mangán, lítium, nanoszén, fluor vegyületek toxikológiái sem hanyagolhatók el). Az elektrolitok, elektródanyagok, kötőanyagok, oldószerek és különféle adalékok technológiáról technológiára változnak. Közöttük rákkeltéssel (főként tüdő – nikkel, nanoszén), neurológiai betegségekkel (lítium és mangán) és magzat károsítással (NMP) vádolt vegyületek vannak. Ráadásul az akkumulátorban a beletöltött vegyületek működés, öregedés, hőhatás vagy meghibásodás közben egymással is reakcióba léphetnek. Vagyis nemcsak a kiindulási anyagokat kell ismernünk, hanem a reakció- és bomlástermékeket is. A szabályozás sokszor a felhasználási kategóriák felől közelít az akkumulátorokhoz, miközben környezetvédelmi szempontból a kémiai összetétel volna az egyik döntő kérdés. Egyazon felhasználási kategóriába eltérő kémiájú akkumulátorok kerülhetnek, miközben egy-egy kisebb szerkezeti módosítással megjelenő új vegyület környezeti vagy ökotoxikológiai tulajdonságairól kevés adat áll rendelkezésre. Ez különösen gyors technológiai változás mellett probléma. Mire egy hatóság megtanulja mérni a tegnapi akkumulátor környezetanalitikáját, a gyár esetleg már egy újabb változatot gyárt – mondta a kémikus előadó és ilyenkor a toxikológus udvariasan befogja a fülét. Pedig nem az a feladata! Tény, az akkumulátoripar környezeti ellenőrzése nem lehet pusztán rutin-hatósági feladat. Kutatási feladat is. A környezet-egészségügyi kockázat nem ér véget az üzem kerítésénél. A lítiumion-akkumulátor teljes életciklusát kell vizsgálni: nyersanyag-kitermelés, alapanyaggyártás, cellagyártás, felhasználás, utóélet, hulladékká válás, visszagyűjtés, újrafeldolgozás. Ez az előadás is hangsúlyozta, hogy a szennyező anyagok több ponton szökhetnek ki a környezetbe. A zártnak mondott technológia csak ábránd. A rosszul kezelt lítiumion-akkumulátor tűz- és környezetvédelmi kockázatot jelent és nyomában egy alternatív szennyezési profil jelenik meg. A visszagyűjtés, a betétdíjhoz vagy pénzügyi ösztönzőhöz hasonló rendszerek és a lakossági tájékoztatás ugyanúgy az akkumulátorpolitika részei, mint a megagyárak engedélyezése. Az elektromos autóban már nem megfelelő akkumulátor más célra, például helyhez kötött energiatárolásra tovább használható. Csakhogy közben az új akkumulátorok ára csökken, a régi akkumulátor bevizsgálása, szétszerelése, osztályozása és új rendszerbe építése munkaigényes. Az újrahasználat tehát nemcsak technikai, hanem gazdaságossági kérdés is.

3.ábra: Diána arcai [^©(db) → AI]

Egy kémiai mérésnek az interpretációja nem egyszerű. Ha egy mintában például irreálisan magas alumíniumkoncentráció jelenik meg, először azt kell megvizsgálni, mit mértek valójában. A talajrészecskékkel bekerülő alumínium és a vízben oldott, biológiailag hozzáférhető alumínium nem ugyanaz a kérdés. Az előadás egy olyan esetet idéz, ahol az eredményt végül nem sikerült reprodukálni, és a mintavétel, illetve minta-előkészítés módja is kérdésessé vált. Ugyanezért problematikus, ha egy feltételezett szennyezést csak egyszer mérnek meg, majd hosszú magyarázatok kezdődnek arról, honnan származhatott ahelyett, hogy azonnal, megfelelő kontrollokkal megismételnék a mintavételt.

Az elmúlt évek magyar akkumulátorpolitikájának talán legnagyobb vesztesége nem mérhető milligramm/köbméterben. Ez a közbizalom elvesztése. Az előadás szerint mára odáig jutottunk, hogy a lakosság sok helyen szinte automatikusan tiltakozik minden új akkumulátoros beruházás ellen – akkor is, ha az adott technológia kockázatai megfelelő műszaki megoldásokkal kezelhetők lennének. Ennek következménye van. A beruházások támogatói azt mondják, hogy a szigorú környezetvédelmi előírások elriasztják a befektetőt. Az engedékeny vesztese viszont a helyben lakó! Az elvesztett társadalmi bizalom szerintem is beruházási kockázat (3. ábra). Ha egy polgármester reggel bejelent egy beruházást, és egy órával később már vissza kell vonnia a bejegyzést a lakossági felháborodás miatt, akkor ott a befektetői környezet sem nevezhető stabilnak. A hiteles ellenőrzés a működőképes akkumulátoriparnak is érdeke. Ehhez azonban nem elég a társadalmi egyeztetés szót beírni (értsd formálisan megfelelni) egy kormányhatározatba. A lakosságnak azt kell tapasztalni, hogy kérdéseire választ kap, az adatok nyilvánosak, a mintavétel ellenőrizhető, a hatóság be tud jutni az üzembe, és ha szabálytalanság történik, annak súlyos következménye van. A szervezők szerint kellene egy akkumulátoripari környezetvédelmi hatóság. Szükség volna egy független, akkumulátoriparra specializált hatóságra és a hozzá kapcsolódó korszerű analitikai kutatólaboratóriumra. A feladata nem egyszerűen a bírságolás lenne. Képesnek kellene lennie a gyors helyszíni mintavételre, a legújabb akkumulátorkémiák anyagainak vizsgálatára, ismeretlen vegyületek azonosítására, balesetek kivizsgálására, a külföldről érkező ismeretlen minőségű akkumulátorok ellenőrzésére és a technológiai változások követésére. A szervezetet nem a hagyományos minisztériumi hierarchia mélyére rejtené, hanem olyan független konstrukciót képzel el, amely parlamenti ellenőrzés alatt működne, szakértői testület vezetné, és mellette civil részvételt biztosító konzultációs testület dolgozna. A civileket nem azután kell behívni, amikor már tüntetés van a gyárkapunál. A helyi közösség képviselőinek, szakmai civilszervezeteknek, önkormányzatoknak és munkavállalói érdekképviseleteknek az ellenőrzési rendszer részeivé kell válniuk.

Az előadásban felmerül az is, hogy a kritikus környezet- vagy munkabiztonsági tevékenységet végző üzemekben a hatósági jelenlétnek jóval közvetlenebbnek kellene lennie, a releváns üzemi területekhez való tényleges hozzáféréssel. Az induláshoz nem feltétlenül kellene mindent a nulláról felépíteni. Budapesten rendelkezésre áll egyetemi és kutatóintézeti háttér, meglévő laboratóriumi kapacitások kapcsolhatók hálózatba és olyan laboratóriumi infrastruktúra is kialakítható, amely egy ilyen intézmény magja lehetne.

Az akkumulátoripart az Orbán-kormányok Magyarországra telepítették. A gyárak egy része működik, más részük épül. A döntések jelentős részét már meghozták. Az a vita, hogy tíz évvel ezelőtt milyen iparpolitikát kellett volna választani, fontos történeti és politikai kérdés, de a gödi, komáromi, debreceni, iváncsai vagy más érintett térségek lakóinak jelenlegi problémáját nem oldja meg. A kérdés most már az, hogy milyen hatóság szerveződik az akkumulátorgyárak köré. Olyan, amelyik a beruházótól kapott adatokat iktatja? Olyan, amelyik a civil méréseket politikai támadásként kezeli? Olyan, amelyben egy környezetvédelmi vita hónapokig tart, mert senki sem tud olyan mintát venni és olyan mérést végezni, amelyet minden fél hitelesnek fogad el? Képesek-e a magyar hatóságok ellenőrizni azt az ipart, amelyet ilyen rendkívüli gyorsasággal Magyarországra települt és terméket fejleszt? Ezt csak olyan független intézménnyel lehet, amelynek műszere van ahhoz, amit mérni kell; kémikus és ökotoxikológus szakembere ahhoz, amit értelmezni tudja a mérések eredményeit; joga a belépéshez/mintavételhez, és támogatása a befolyásoltságmentes működéséhez. Nem kell az akkumulátoripart megvédeni a környezet-egészségügytől. A működőképes akkumulátoripart éppen a hiteles környezet-egészségügyi háttér nyilvános jelzései teremthetik meg.

4.ábra: Bodnár Zsuzsa (Göd-Ért) és Simon Gergely (Greenpeace) egy meghallgatáson 2024-ben [^©(db) → AI]

Nyolc éve tartó zajterhelés a gödi akkumulátorgyár körül   Bodnár Zsuzsa (4. ábra) szerint a gödi Samsung SDI akkumulátorgyár környezetében élők immár nyolc éve panaszkodnak az üzem zajára. 2026 augusztusában a felelős minisztériumhoz fordultak érdemi intézkedést kérve, ám a tárca ismét a Pest Vármegyei Kormányhivatalhoz irányította őket. A megszólalók egyik alapvető kifogása éppen az, hogy ugyanaz a hatóság jár el, amelynek korábbi ellenőrzési gyakorlatát a helyiek évek óta eredménytelennek tartják. A gödi probléma túlmutat egyetlen gyáron. Debrecenben már több akkumulátoripari vállalkozás telepedett meg, miközben az interjú szerint az egyes üzemek összeadódó környezeti hatását – víz- és energiafelhasználását, levegő-, víz- és zajterhelését – eddig nem vizsgálták megfelelően regionális vagy országos szinten. A kívánatos megközelítés az lenne, hogy új üzemeket és kapacitásbővítéseket csak annak ismeretében engedélyezzenek, hogy az adott település vagy térség összességében mekkora ipari terhelést képes elviselni. Gödön a helyzetet súlyosbítja, hogy a lakóterületek rendkívül közel kerültek az üzemhez. Egyes lakóházak néhány tíz vagy néhány száz méterre vannak az ipari területtől, és még a távolabbi részek is csak 600-800 méterre fekszenek a gyártól. Az interjúban hangsúlyosan elhangzik: a zaj is környezetszennyezés, és tartós fennállása egészségügyi kockázatot jelenthet. A gyár működése önmagában nem szükségszerűen jár ilyen terheléssel, hiszen megfelelő műszaki zajcsökkentő berendezések alkalmazhatók. A Samsung maga is közölte, hogy utólag hatékonyabb zajvédelmet épített ki bizonyos hűtőtornyokon – ami egyben felveti a kérdést, miért nem megfelelő védelemmel indult már eredetileg a termelés. A legélesebb vita a mérések körül alakult ki. A civilek az elmúlt évek során több zajmérési jegyzőkönyvet készíttettek, amelyek az interjú állítása szerint határérték-túllépéseket igazoltak. Folyamatos önkormányzati méréseknél hosszabb időszakok alatt észleltek éjszakai határérték-túllépést. Ezzel szemben a hatósági mérésekkel kapcsolatban a helyiek azt kifogásolják, hogy azok olyan időszakokra estek, amikor a gyár zajkibocsátása csökkent. A 2023-as engedély az interjú szerint lehetőséget adott arra, hogy bizonyos, újonnan létesített zajforrások esetében a zajcsökkentő intézkedések csak később készüljenek el. Ezeknek a határidőknek azonban mára le kellett járniuk. Az interjúban megfogalmazott alapelv egyszerű: a lakosság nem lehet egy üzem zajvédelmi kísérleteinek tesztalanya, akinek éveken át kell várnia arra, hogy az egymást követő műszaki megoldások közül valamelyik végre működjön. A gödi ügy ezért már nem csupán műszaki kérdés, hanem a környezetvédelmi hatósági rendszer hitelességének próbája is. Az interjúban felmerül az új Országos Környezetvédelmi Főhatóság létrehozása, amely a tervek szerint szigorúbb ellenőrzést végezne. A döntő kérdés az, hogy képes lesz-e valóban függetlenül mérni, ellenőrizni és kikényszeríteni a határértékek betartását. A gödi történet nyolc év után nehezen nevezhető átmeneti üzemzavarnak. Ha egy környezeti terhelés éveken át ismétlődően kimutatható, akkor már nem az a kérdés, hogy előfordult-e rendellenesség, hanem az, hogy a hatóságok miért nem tudták megszüntetni.

5.ábra: Hatóságok az akkumulátorgyártás körül [^©(db) → AI]

Útban hazafelé

Az akkumulátorgyártásnak Magyarországon jelenleg nincs egyetlen, szakosított felügyeleti hatósága. Egy nagy akkumulátorgyár működését legalább hat különböző hatósági terület ellenőrzi, és ezek közül több a vármegyei kormányhivatal szervezetén belül működik (5. ábra).

– Környezetvédelmi hatóság. A legfontosabb szereplő jelenleg az illetékes vármegyei kormányhivatal. Engedélyezi és ellenőrzi többek között a levegőterhelést, zajt, talaj- és környezeti kibocsátásokat, illetve lefolytatja a környezeti hatásvizsgálati és egységes környezethasználati engedélyezési eljárásokat. Országos környezetvédelmi hatóságként ma bizonyos ügyekben a Pest Vármegyei Kormányhivatal jár el.

– Vízügyi és vízvédelmi hatóság. A vízkivételek, kutak, vízjogi engedélyek, szennyvízkibocsátások, valamint a felszíni és felszín alatti vizek védelme külön hatósági terület. E feladatokat jelenleg a fővárosi és vármegyei kormányhivatalok vízügyi és vízvédelmi hatósági szervezeti egységei látják el.

– Munkavédelmi hatóság. Szintén a kormányhivatalokhoz tartozik, de külön hatáskörben vizsgálja a dolgozók vegyi expozícióját, a munkahelyi levegőt, a védőeszközöket és a munkabiztonságot. Jó példa erre az iváncsai SK On 2026-os ellenőrzése: a kormányhivatal 100 millió forintos munkavédelmi bírságot szabott ki, többek között a nikkel-expozícióval kapcsolatos hiányosságok miatt.

– Iparbiztonsági/katasztrófavédelmi hatóság. A nagy mennyiségű veszélyes anyagot használó üzemeknél a súlyos ipari balesetek megelőzését, a biztonsági jelentéseket, védelmi terveket és veszélyesanyag-nyilvántartásokat ellenőrzi. A veszélyes üzemeket kockázati kategóriájuktól függően rendszeresen, akár évente kell ellenőrizni. A jelenleg hatályos szabályozás szerint a felső küszöbértékű veszélyes üzemeket legalább évente, az alsó küszöbértékűeket legalább háromévente kell ellenőrizni. Súlyos eseménynél legfeljebb három napon belül hatósági ellenőrzést kell tartani.

– Tűzvédelmi hatóság. Az akkumulátorok, gyúlékony oldószerek, porok, energiatárolók és technológiai berendezések miatt különösen fontos a tűz- és robbanásvédelem. Ez részben összekapcsolódik az iparbiztonsági ellenőrzéssel, de önálló hatósági követelményrendszere van.

– Népegészségügyi, illetve egyéb szakhatóságok. Egyes eljárásokban közegészségügyi, vegyi biztonsági, talajvédelmi, építésügyi és műszaki-biztonsági hatóságok is bekapcsolódhatnak. Vagyis egy akkumulátorgyár tényleges hatósági rendszerében az öt-hat alapvető szereplőnél is több szervezet jelenhet meg.

2027-től jelentős átszervezést ígért a Tisza-kormány. A 2026. szeptember elején bejelentett új, önálló Országos Környezetvédelmi Főhatóság (OKF) 2027. január 1-jén kezdené meg működését. Hatáskörébe kerülne a környezetvédelem mellett a legfontosabb hulladékgazdálkodási, természetvédelmi, klímavédelmi, vízgazdálkodási és vízvédelmi hatósági feladatok jelentős része. Kifejezetten országos hatáskörben kapná meg az akkumulátorgyártás és az akkumulátorhulladék kezelésének engedélyezését, ellenőrzését és szankcionálását. A legsúlyosabb környezetvédelmi jogsértésekért akár 5 milliárd forintos bírságot is kiszabhatna. A változás tehát nem egyszerűen egy újabb hatóság megjelenését jelentené, hanem éppen a ma széttagolt környezetvédelmi ellenőrzés részleges központosítását. A munkavédelem, tűzvédelem és iparbiztonság azonban ettől még külön hatósági terület marad. Talán az OKF-en belül lehetne kialakítani a konferencián felvetett Akkumulátor Hatóság szakmai magját: saját mintavételi, analitikai és ökotoxikológiai értékelő kapacitással. Erre azért lenne szükség, mert a hatósági döntés csak annyira megbízható, amennyire a mögötte álló mintavétel, mérés és értelmezés. A Greenpeace (Simon Gergely) és más civilszervezetek (Miakő – Kozma Éva) időnként saját költségükön végeznek ilyen vizsgálatokat; ennek szükségessége önmagában is az állami ellenőrzőrendszer hiányosságaira utal. A szükséges tudományos hátteret részben egyetemi és akadémiai laboratóriumok hálózatára lehetne építeni, feltéve, hogy a szakmai függetlenség, a minőségbiztosítás és az eredmények nyilvánossága garantált.

Darvas Béla