(K+F+I pillanatképek N^o43)

Úgy tűnik, kettesével vesszük még a lépcsőket. Egy beszélgetésünkből két írott rész jegyezhető le. Minden kérdés és válasz aztán olvasataiban önálló életre kelhet. Meditálhatok most azon, hogy vajon tényleg az MTA doktorihoz (DSc) mért 3-5-szörös teljesítmény vezetne-e az akadémikusi ranghoz, mert én nem így látom. Sőt szerintem a teljesítménymérés kritériumrendszere sem forrott ki máig. Nem vonom kétségbe, hogy vannak tudományágak, amelyek fölött tisztább az ég. A Mezőgazdasági Osztály fölött azonban szerintem nem ilyen még. Az előző részben vázolt szétágazó tevékenysége ezt talán lehetetlenné is teszi, vagyis a történések esetlegesek. A Biológiai Osztályon – ahol engem minősítettek – az infra- és szupraindividuális biológiai ág művelői között hatalmas szakadékot látok. Muzeológus és ökológus nem mostanában lesz már itt akadémikus. A biológusok egy része persze a mezőgazdászok között próbálkozik sikeres karriert befutni, bár a saját szakterületén esetleg nem lett volna erre esélye. Bármely oldalról próbálkozom részleteiben jónak látni az akadémikusi kiválasztást, én – bizonyára szemorvoshoz kellene fordulnom – nem látom konkrét teljesítményhez kötve, és a számomra tudományos szempontból igen sokan nem szolgálták meg az ehhez fűződő kiváltságokat. Mindez nem jelenti azt, hogy nincsenek általam nagyra tartott akadémikusok; a kutatási területemen †Jermy Tibor, Papp László, Vida Gábor és Heszky László például számomra idetartoznak. Nagy melléfogásokat is látok és persze komoly mulasztásokat is (†Balla László, Nagy Barnabás stb.). Én úgy gondolom, hogy az akadémikusoknak tudománypolitikai feladataik lennének, mint ahogyan közülük ezzel a feladattal csak kevesen azonosulnak.

Mit jelent a fizikusnak a fenntarthatóság? Mit jelent a természetben az ember domináló szerepe? A bolygó véges; és az Univerzum? A tudomány miért nem mondja ki azt, amit a túlnépesedésről ki kellene?

Kezdjük a fenntarthatósággal. Véges rendszerben végtelen növekedés nem létezhet. Ha egy üvegben a baktériumok száma egy másodperc alatt kétszereződik meg, akkor az üveg megtelése előtt egy másodperccel még csak a felénél tart a baktériumtömeg. Az exponenciális növekedés nagyon brutális. Ugyanakkor a fizikában azt látom, hogy ezek az események telítődésbe mennek át, vagyis folyamatosan lassul a növekedés a folyamat vége felé. A lassulás tehát szinte törvényszerű. Közgazdászok ennek bizonyára nem örülnek, hiszen a folyamatos gazdasági növekedés látszata időnkénti visszaesésekkel oldható csak meg, s akkor fűrészfogszerű növekedés áll elő. A fenntartható növekedés is csak úgy képzelhető el, hogy a kezdetben gyors a változás majd lelassul. A tudomány őszinte emberei már a hatvanas években elmondták azt, hogy mi fenyegeti az emberiséget. †Gábor Dénes szerint a nukleáris háború, a túlnépesedés és a tétlen kényelem, vagyis az értelmes emberi tevékenység szükségtelensége. A tudósok beszélnek túlnépesülésről, de ennek gyakorlati kezelése nagyon nehéz. Ráadásul Európára éppen a fogyatkozás jellemző. A bolygó más részein (Kína, India, Afrika) viszont túlnépesülés van, de ezen a területen rákényszeríteni az akaratunkat más népekre az a határ, amitől mindenki visszaretten.

A bolygón az emberi tevékenység valóban domináló szerepűnek látszik, de nem mi vagyunk az erősebbek, hanem a természet. Egy földrengéssel felszabaduló energia hússzorosan annak, amit mi elő tudunk állítani. Egy szélvihar is meghaladja a mi teljesítményünket. A természetre a dinamikusan változó egyensúly a jellemző, ha ebbe rossz helyen avatkozunk be, az nagyon nagy bajt okoz. Az esőerdők pusztítása efféle. Sokszor nem gondolunk végig egy termékpályát. A műanyagokra gondolok (48. kép), amelyek közül sok bomlásképtelen, vagyis a szelektív visszagyűjtésük nagyon fontos teendőnk. Szerintem helyes lenne, ha a műanyagpalackokra visszaváltási díjat vetnénk ki, ami a visszagyűjtésük arányát növelné, ahogy az alumínium üdítős- és sörösdobozokkal is megtörtént.

Az Univerzum végességét talán József Attila fogalmazta meg a legpontosabban, aki a véges végtelenről írt. Szóval ez nekem is elképzelhetetlen, nincs meg ehhez bennem a látvány. Isten elménket bezárta a térbe – mondja Babits Bolyai című versében.

48.kép: Ez is a tudomány eredménye volt egykoron (forrás)

Kiszámíthatóság, következetesség, kiválóság – a tudománypolitika jelszavai nálad. Tudományra viszont úgy fordítanám: eredetiség, következetesség és folyamatos korrekciók. Ebből elég világos, hogy nem hiszek a zsenikben, csak a kitartóan helyes irányban végzett munkában. Kiszámítható lenne az eredetiség? Ezért van mindig bajom a kiválogatással.

A jelszavak leegyszerűsítések. A kiszámíthatóság a finanszírozásra vonatkozik. A következetesség az sokféle értelmű, ugyanúgy vonatkozik a kutatói munkára, mint annak finanszírozására. A kiválóság és eredetiség kiegészítik egymást. Valóban a tudomány fejlődésének alapja a korrekció. Tényleg így van? – tesszük fel a kérdést naponta. A tudomány folyamatosan korrigál és valószínűségeket rendel az eredményeihez. A politikusok ezt általában nem értik. A tudomány nem azért nem mond biztosat, mert nemtudomka, hanem mert az aktuális tudásunk véges. Az elektron tömegét időben egyre pontosabban mérték meg.

A zseni kategória nagyon bonyolult fogalom. A tudományokban dolgozók egy része szisztematikusan építkezik, míg más része csapongó. Mindkettőre szükség van. Az az igazán álomcsapat, amelyben ezek az emberek találkoznak. Az ötleteket ontók teóriáit ugyanis szorgalmas munkával igazolni is kell. Matematikában sorolnak fel talán a legtöbb zsenit, ami nagyon gyakran fiatal korban mutatkozik meg. Elismert történésszé pedig elég későn válik valaki. A kettő között persze a sokféleség a jellemző.

Kiszámítható-e az eredetiség? Nem, de a gyakorlattal rendelkező bíráló ezt mégis meg tudja állapítani. Mostanában felvetik, hogy lottószerű pályázati nyerés sem lenne igazságtalan. Ez persze a nyers forma, de arra gondolok, hogy száz pályázatból öt, ami kiemelkedő, és közelítőleg 60%, amivel nem érdemes foglalkozni. 35% sorba állítása viszont majdnem reménytelen. Ezt talán sorsolni is lehetne.

Igen, ez nekem is elképzelhető. A kiváló és gyönge pályázatok könnyedén elválaszthatók. A jó pályázatoknál az elbizonytalanodás jogos, hiszen a bírálótól is függ az értékelés, vagyis az epebeteg és joviális bíráló között óriási a távolság és a teljesítményre adott pontszám is.

2015-2018 között követtem a jelentős pénzigényű pályázatokkal kapcsolatos bírálói tevékenységet. Egy bíráló 5-10 pályázatot kapott és egy pályázatot öten is láttak. Ezeket a bírálatokat összevetettem. A kritikus – ahogy te mondod epebeteg – bíráló átlag pontszámai jóval kevesebbek voltak. Nekik esetleg egy tízes skálán a hat már jó, viszont akinél az átlag kilenc (joviális), ott pedig a bíráló talán érdemben nem is végzi el a rábízott munkát. A zsűrinek ezt tudnia kell.

Azt gondolom, hogy ez nagyon fontos technikai részlet. Nem csak a pályázatot kell bírálni, hanem a bírálókat is értékelni. Egy svájci lapnál, ahol társszerkesztő vagyok, vagyis beleszólásom van a befogadásban, az értékelő (reviewer) kiválasztásában, a bírálatok összevetésében és a végső döntésben ez megvalósul. Ezt a szerkesztőségi lépést akkor hozta meg a lap, amikor impaktfaktort kapott. Ennek kapcsán a szerkesztők bírálói teljesítménykövetésbe kezdtek. Ettől még előrehaladottabb gyakorlat, mikor a lap nyilvánosságra is hozza a bírálók nevét. Ma már ilyet is látok.

Igen, nálunk a bírálónak pontszáma volt, hogy milyen korrekcióval kell figyelembe venni a bírálatát.

Az NKFIH-tól az elnökségi időd alatt több darab milliárd fölötti pályázatot kaptam bírálatra. Meg kellett fontolnom azt, ha egy kutató az OTKA-nál négy évre maximum 48 milliós támogatást kaphat, sok munkával és írott produkció ígérete mellett, akkor mit kellene egy milliárd körül teljesíteni. Nem lehettem elnéző.

A kiemelt pályázatok sorsát én is követtem.

49.kép: Pálinkás József a 181. Közgyűlésen

2011-ben a 181. Közgyűlés (49. kép) zárszavában beszéltél egyes intézetek gyönge teljesítményéről és az átalakítás szükségességéről, amit a gazdasági jogállással is magyaráztál. Végrehajtottál egy kutatóközponti – nekem formálisnak tűnő – átszervezést. A nagyobb központokban azonban nagyjából ma is ugyanazok, és ugyanazt a tevékenységet végzik. Nem ötletet adtál a politikusoknak arra vonatkozóan, hogy a hasznosságról kérdezzenek, amint azt már Lovász László idején tették? Nem akaratlanul is Palkovics László későbbi munkáját könnyítetted? Persze téged sokkal nagyobb lojalitás jellemez az MTA tradíciói iránt.

Nem lojalitás a jó szó az Akadémiával kapcsolatos viszonyomra, hanem talán a hűség. A kutatóhálózatban a valódi teljesítményeket mérjük össze, legyen az alap- vagy alkalmazott tudás. Az átalakításnak voltak adminisztrációs és formális vonásai is, hogy ki hová tartozzon. A Természettudományi Kutatóközpontban az átalakítás jól sikerült; több kutatócsoport talált egymásra ennek révén. Az elképzelésem az épület- és műszerállomány megújítására vonatkoztak, és kapcsolatrendszert illetően is voltak változások. Az átszervezés nagymértékű mozgásteret hagyott a főigazgató számára. Összefoglalva, az átszervezés céljai új infrastrukturális keretek biztosítása, az interdiszciplináris kutatások esélyének növelése, végül a méretre vonatkozó állami előírások teljesítése. Az akadémia elnökének a finomhangolás nem feladata, ez a főigazgatók mozgástere volt, illetve az ő beosztott vezetőik kezdeményezhették ezt. Ha nem éltek jól vele, az persze baj. A mezőgazdaság területén sajnálom, hogy nem sikerült a Martonvásáron a Mezőgazdasági Kutatóközpontot megújítani.

Részletek az Egyen/súlyban című könyvből (folytatás)
– „Fizikusként nekem az az egyszerű állítás, hogy véges rendszerben nem lehet végtelen növekedés triviálisnak tűnik. Magyarán, nyilvánvaló igazságnak. Ezen elgondolkodva, hamar eljutottam a saját kis stacionárius gazdaságelméletemhez.” […]
– „Kiszámíthatóság, következetesség, kiválóság. A három évet e három elvvel kötöm a múlthoz és a jövőhöz is. E három elv érvényesült abban, ahogy megtartottuk a társadalmi közbizalmat, megterveztük a hatékony, megbízható intézményi és pályázati eljárások rendszerét, és nemcsak esélyt, hanem valódi lendületet adtunk a kutatásnak.” […]
– „…sokan felvetik, hogy hazánkban szükség van-e 72 felsőoktatási intézményre? Nagyon könnyen rávágjuk, hogy nincs. Azzal a kérdéssel is szembe kell nézni, az ünnepi köszöntőmben ezt értettem az önmagunkkal való könyörtelen szembenézésen: lehetséges-e az, hogy 59 költségvetési intézménye legyen az MTA-nak? […] De azt se szeretném, hogy az akadémiai kutatóhálózatban olyan intézmények működjenek, amelyek nagyjából úgy teljesítenek, azazhogy nem mindig teljesítenek, mint egy egyetemi tanszék, csak tanítási kötelezettség vagy szoros kutatási elszámolási kötelezettség nélkül. Azt gondolom, ezt senki nem fogja finanszírozni. […] Az MTA abból tartja fenn magát, hogy az adófizetők a költségvetésen keresztül ezt az intézményhálózatot finanszírozzák. Következésképpen ennek az intézményhálózatnak felelőssége van hazánk polgáraival, a magyar nemzettel szemben. […] Sokszor emlegetjük példaként Max Planck Intézethálózatot. Nézzük meg ennek a hálózatnak a működését, hatékonyságát, és alakítsuk át úgy a mi intézethálózatunkat, hogy legalább olyan hatékonyan működjön.” […]
– „Nehéz évben vágtunk bele az intézményrendszer megújításába. De ebben a gazdasági és költségvetési szempontból egyaránt nehéz esztendőben az Akadémia költségvetési támogatása 20%-kal, 7,7 milliárd forinttal nőtt, ezen belül az OTKA támogatása 41%-kal. 2012 évtizedek óta az első év, amelyben kutatási berendezéseink értéke nemhogy csökkent, de növekedésnek indult.” […]
– „A földi életfeltételek visszafordíthatatlan, gyors ütemű átalakulása mára kicsúszott az emberi ellenőrzés alól. A klímaváltozás, a faji sokszínűség rohamos hanyatlása, a demográfiai robbanás egyfelől és a csökkenés másfelől, az ivóvízhiány, a talajpusztulás, a bolygónkat elborító hulladéktömeg mind a tudományos-technikai forradalom eredményeit hasznosító modern társadalomfejlődés gyümölcsei.” […]
– „A tudományos életben mások eredményeinek sajátként való feltüntetése a legsúlyosabb vétségek közé tartozik, csakúgy, mint a Tudományetikai kódex által fabrikáltnak nevezett, meghamisított eredmények kísérleti, valós megfigyelésekként való beállítása. Ez minden esetben a tudományos életből való kizárással járt, s akikről kiderült, hogy szándékosan ilyet követtek el, azokat a szakma megbélyegezte.”
Pálinkás József

Ha itt tartunk, akkor a hazai mezőgazdasági kutatást ma is kettősség jellemzi. Van egyrészt martonvásári központtal az MTA-nál egy kutatóközpont, és van egy Gödöllőn, az agrártárcához tartozó Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ (NAIK). Tevékenységüket illetően a gabonafélék nemesítése területén van csak kettősség. Helyes szerinted a megosztottság? Helyes egyáltalán a tárcához tartozó kutatóintézetek működtetése, amit most az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) felfedezett, és a múlt évben kutatóintézetet szervezett maga alá?

Nem célszerű két különálló kutatóhálózat. Az azonos követelményrendszernek való megfelelés mindenhol célszerű. A NAIK – az én elnökségem alatt még nem jött létre – korábban létrehozott intézetekből áll, amelyhez az agrártárca ragaszkodik. A vita véget nem ért volna, ha ezek egyesítését kezdeményezem. A két kutatóhálózat egyesítésére még nem látok jelenleg utat és kormányzati akaratot. Annak lenne értelme, ha már kettő van belőle, hogy az egyikbe az alapkutatás jellegűeket, míg a másikba a gyakorlatközeliket sorolják. Erre Németországban látunk példát.

Az EMMI ebbéli tevékenységét távolságtartással szemlélem (50. kép), mint nagyon sok társadalomtudós, akik az MTA, most Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (ELKH) intézeteiben dolgoznak. Ezek az EMMI intézetek később talán az ELKH-ba is átmozgathatók lesznek, de ezt nem szeretném minősíteni, hiszen ennek az intézetnek a fő célkitűzése sem világos nekem.

50.kép: Kásler Miklós Széchenyi-díjas onkológus, az EMMI Magyarságkutató Intézetének alapító mentora (Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI)

2012-ben nőtt az állami támogatás. Mire futotta ebből? Az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) is több pénzt kapott, 2014-ben mégis megszüntetted az önálló vezetéséért felelős OTKA Bizottságot. Miért is?

2012-ben indult a Lendület-program, és az OTKA forrásai is bővültek. Az innovációs alapban láttam, hogy jelentős források vannak. Az Európai Unió pályázati forrásaiból 2007-2014 között csekély összeget fordítottak kutatásra. Az összevonás célja az volt, hogy egy alapból gazdálkodjunk. Az OTKA Bizottság megszűnt ugyan, helyére egy kisebb és mobilisabb irányító testület került, az OTKA kollégiumai és a hozzájuk tartozó zsűrik változatlan módon működtek tovább a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) alatt. A források 2014-2018 között jelentősen nőttek, s ennek kapcsán komoly műszerfejlesztéseket hajtottunk végre.

A két alap együttes kezelése annak is elejét vette, hogy az alap- és alkalmazott kutatás eltérő támogatása valósuljon meg az utóbbi javára. Az alkalmazott kutatás valamelyest szigorúbb ellenőrzés alá került. Az innovációs célt kitűző ügyes pályázatokkal ugyanis több pénzt lehetett elérni. Arra is megvoltak 2017-ben a tervek, hogy a négy évre 48 millió forintban maximált OTKA pályázatok plafonja legalább duplájára növekedjen. Ez kéziratban maradt utánam. Ebben váltás jött, amit rossznak tartok. A kiszámíthatóság itt nagyban sérült.

2008-ban a Magyar Tudomány Ünnepén elég korán azt mondtad, hogy a bolygó változásai kicsúsztak az emberi ellenőrzés alól. Mit tett azonban az általad vezetett Akadémia ez ellen? Látok ugyan előzményként egy formális programot (VAHAVA – 2003-2006, †Láng István), de nem változott a szupraindividuális tudományok támogatása, nincs Környezettudományi Kutatóközpont, ahol a környezetanalitika, ökoxikológiai és környezet-egészségügy kapna helyet. 2010-ben a második Orbán-kormány alatt a környezetvédelmi tárca is formálissá vált, majd mára légiesült. Sem elnökséged, sem Lovász László elnöksége alatt nem látok ebbéli tevékenységet. Volt egyáltalán?

A VAHAVA-nak nem volt folytatása. Ökológiai Kutatóközpont és Mezőgazdasági Kutatóközpont van, környezettudományi nincs. Vízgazdálkodás, valamint energetika területén indultak programok. A környezetvédelem szerintem betagolható egy tárca alá, mint erős államtitkárság. Az fontos, hogy a kormányzatban a környezetvédelem miként jelenik meg. El kell azonban ismernem, hogy a környezetvédelem területei nem kapnak kellő hangsúlyt.

Szeretném megjegyezni, hogy az a fajta civilszervezeti alapú környezetvédelmi tárca, ami hazánkban eddig megvalósult (nem siratom Baját, Pepót és társait) borzasztóan messze van a professzionális környezetvédelemtől, amiben a környezetanalitika, az ökotoxikológia és a környezet-egészségügy meghatározó tudományterületek. Kifejezetten interdiszciplináris terület ez, ahol, a kémia, biológia, orvostudományok, műszaki tudományok és jog is meghatározó szerepet játszanak. A ma globálisan felvetődő problémák mindegyike környezetvédelemhez kapcsolható, így a globális felmelegedés, az élővizek műanyag-szennyezése, a növényvédőszer-maradékok ügyei (rákkeltés és hormonmoduláns hatások), továbbá a HIV- és COVID-19-pandémiák. Eközben az erre a területre létrejött tudományokat nálunk senki sem támogatja. Én úgy gondolom, hogy erre nem elégséges az államtitkárság, hiszen nem a mezőgazdaság kiemelt ügyéről van szó. Az államok többségében a vízszennyezés 50%-a az ipar, 25%-a mezőgazdaság (trágyakezelés, növényvédő szerek stb.), míg 25%-a a háztartások felől (gyógyszerek, mosó- és mosogatószerek stb.) érkezik. Nem a mezőgazdasághoz tartozó terület ez, ahogy az US Environmental Protection Agency (US EPA) példája is mutatja.

Szerintem nem az a fő kérdés, hogy önálló minisztérium vagy államtitkárság egy minisztériumban, hanem az, hogy a kormány minden döntésében érvényesíti-e a környezetvédelmi szakmai szempontokat. Erős politikusra és nagyon erős szakmai háttérre van szükség, amely szakmai alapon készíti elő a döntéseket. Czigány Tibor akadémiai székfoglalója nekem a műanyagokat illetően meggyőző volt. Annak, hogy minden kormánydöntést környezetvédelmi szempontból átvizsgáljanak, óriási hatásai lehetnének. Ehhez Környezetvédelmi Kutatóközpont létesítése is elképzelhető a számomra.

51.kép: Schmitt Pál lemondása 2012. április 2-án (forrás)

Schmitt Pál ügye 2012-ben engem sem került el. Én hittem a Semmelweis Egyetem doktori tanácsának. A svájci lap, amit említettem, minden beérkezett kéziratot átfuttat ilyen szövegkeresésen, mielőtt a kéziratszerkesztő a bírálóknak kiadná. Nem tartottam a Bajnok esetét egyedinek, de a reflektorfénybe kerülőknek számítani kell arra, hogy visszamenőleg foglalkoznak velük. Schmitt lemondása számomra beismerés volt (51. kép). Valóban nem a sensu stricto tudományról volt szó az esetében, hiszen egyetemi doktori címet kapott. Az ügyéről szóló nyilatkozatod általában keményen elítélte a tudományban plagizálókat, de Schmitt esetében mintha politikai indíttatású ügyet emlegettél volna. Kiemelt vezető esetében az ilyesmi nem még súlyosabb?

Én egyetlen dolgot akartam, hogy az Akadémia ettől az ügytől távol maradjon. Az egyetemi doktori cím nem tudományos fokozat, és nem szerettem volna, ha hozzánk fordulnak ebben a kínos ügyben. Ma is születnek olyan PhD-fokozatok, amelyeknek nem kellene megszületni. Az ilyenek szerzője csak presztízsokból szerzi meg a fokozatát. Minden bizonnyal abban a korban sem ez volt az egyetlen ilyen dr. univ. cím, ami ma már nem is adható ki. Be sem kellett volna fogadni akkortájt, vagy amikor felvetették, hogy a disszertáció a korábbi szabályoknak sem felelt meg, egyszerűen lemondani a címről.

DB: Utólag látom a szemlézett könyvben, hogy abban az időszakban Pálinkás Józseffel több kiváló interjút készítettek, pl. 2008-ban Veiszer Alinda (MTv Záróra → Pátria rádió), Bodoky Tamás (Index → Átlátszó); 2011-ben Wirth Zsuzsanna (Origo → Direkt36); 2012-ben Palugyai István (NOL). Sok a könyvben említett interjú sajnos már nem található meg a neten.

*

Az előző rész linkje. A cikksorozat az alábbi helyen olvasható egyben.

(folytatása következik)

Darvas Béla