A kiméra – Ikarusz röpte

Salk Institute (Fotó: Salk)
Salk Institute (Fotó: Salk)

(Biotechnológikaland No32)

A kiméra két együttműködő, eltérő fajú egyed szövetei egy testben. Egyedi, önmagát örökíteni képtelen életforma. Ha nem meddő, akkor valamelyik nagyszülőjével azonos fajú lesz az utód. A hazai kedélyeket is borzolta az a hír, hogy sertés/ember-kimérát hoztak létre, ami elég messze áll az igazságtól. Létrehoztak ugyan kísérleti körülmények között olyan embriókat, ahol a sertéshólyagcsírába előkezelt emberi sejteket juttattak be. Az embriókat sertés dajkaanyába helyezték, de az állatkísérleti engedélyük szerint a kimérákat a 21-28 napon kinyerték, vagyis nem születtek meg. A Salk Institute-ban azt vizsgálták, vajon lehetséges-e sertésembriót emberi dominanciájú szerv képzésére bírni úgy, hogy a benne lévő emberi indukált pluripotens őssejtek azt létrehozzák. Az így előállított szervhez persze az út még nagyon hosszú, de a világ közvéleménye már most rácsodálkozhatott valamire, amin a világ vezető tudományos intézetei már hosszabb ideje dolgoznak.

Éppen ebben a 32. részben gondoltam ezt a sorozatot lezárni az ember lehetséges módosításával. Aztán töröltem ezt az elképzelésem, arra jutottam, hogy feszüljön majd fel erre a keresztbe hullott forgácsra a következő generáció. És akkor megjelent a Cell folyóiratban az a cikk, ami most a cikkem vezérfonala lesz.

Az 1974-ben alapított Cell (Elsevier) a maga harminchoz közelítő (2015: 28,7) impaktfaktorával a biológia területén a vezető lapok egyike, amire már talán Ezésez Géza sem ismételné sokatmondóan (az ajtóból visszafelé) a priori/posteriori vagy ehhez hasonló minősítéseket. Semmi sem megítélhetetlen, a valaminek nem kell kínosan kerülni a közösségi gondolkodást.

A spanyol Juan Carlos Izpisua Belmonte embrionális fejlődéssel, regenerációval és időskori betegségekkel foglalkozó kutató, aki – ahogyan levelező szerzőhöz illik – az utolsó a fenti cikk 37 főt számláló szerzői seregben, melyben az Egyesült Államok és Spanyolország kutatói szerepelnek. Izpisua Belmonte csoportja ebben olyan őssejttípust keres, amely lehetővé tenné az emberi szervek állatembrióban (itt sertésben) való fejlődését, és amely megoldáshoz vezethet a szervdonor kérdésben. Csoportja foglalkozik az őssejtkutatással összefüggésbe hozható időskori degeneratív betegségekkel és a mutáns mitokondriális petesejt okozta meddőséggel, ahol citoplazma-donor segíthet.

Ez utóbbiról – magyarázatul – ezt írtam 1998-ban, amikor beleakadtam: „1997. május 9-én megszületett Emma Ott. Édesanyja, Maureen citoplazmás sterilitásban szenved. Ez azt jelenti, hogy a sejtmagi információkkal minden rendben van nála, de a citoplazma fogyatékos, amely nem teszi számára lehetővé, hogy gyereke legyen. Jacques Cohen mellett Willadsen-é a kulcsszerep. Maureen petéjébe egy donor petéből – édesapja spermiumával együtt – citoplazmát fecskendeznek. A 14 páciens és 7 donor közreműködésével folyó kísérletsorozatban Maureen 4 zigótája lombikban fejlődésnek indul és az egyik ezek közül: Emma. Leírhatatlan az öröm az Ott családban”. Cohen ezt követően tíz évig nem kapott NIH kutatási támogatást, de elkerülte a felelősségre vonást. Ennek a történetnek mára – a technika tökéletesítése után – folytatása is akadt, hiszen 2016-ban olvashattunk hírt egy kisfiú megszületéséről, ahol két mama és egy papa együttesen a boldog szülők (83. kép). A háromszülős megtermékenyítés – ahogy olvasom – bioetikailag vitatott, bár 2015. februárjától az Egyesült Királyságban már engedélyezett módszer. Valakinek, aki gyerekre vágyott megoldották a problémáját. Javaslom ennek személyes végiggondolását.

g83kep

83.kép: John Zang embriológus Mexikóban, egy 2016-ban születő háromszülős kisfiúval (Fotó: The New Scientist)

A mesterséges megtermékenyítés során keletkező számfeletti emberi embrióval igen korlátozott ideig lehet kísérleteket végezni, és annak ma még nem a megszületés, hanem a megsemmisítés a vége. Viszont a kísérlet (83. kép) itt nem az embrióval történt, hanem petesejtekkel. A megtermékenyítés – az embrió létrejötte – ezt a lépést követte. Az egyik anya a sejtmagot, a másik a denukleált petesejtet adta, amihez az apai kromoszómakészlet társult.

A kiméra esete kutatói nézőpontból nem tartozik szorosan a fenti ügyek közé. Itt egy már hólyagcsíra állapotú élőlény sejtjeihez adunk hozzá más fajú egyed speciális sejtjeiből és így nagyon sajátos új élőlény keletkezik. A módosítás technikája hasonlatos (itt a transzgenezisre emlékeztet), a célok eltérők.

Céljai miatt nem szeretném Izpisua Belmonte munkáját dramatizálni, hiszen nem ő az első, nem az egyetlen és nem is az utolsó, aki ezzel a kérdéskörrel (vö. kiméra előállítás vs. citoplazma-donor) foglalkozik. A kiméra-kutatás a transzplantációval összefüggő tevékenységnek is felfogható – mondják, akik művelik –, hogy elkerüljék az etikailag vállalhatatlan emberklónozást. A szerzőnk halk szavú, az angolt akcentussal beszélő ember, aki diákjaival mély meggyőződésből végzi a vezető tudományos lapokat és olvasóikat nagyon is érdeklő munkát. Szélesebb körűnek kellene lenni ennek az érdeklődésnek, ami felé ez az írásom is törekedik.

A Salk Institute kutatóit látom a szóban forgó cikkben vezető szerepben. A La Jolla-i intézet 1960-as alapítója Jonas Salk volt, a híres Salk-vakcina kifejlesztője (1955), ami a járványos gyermekbénulást a Sabin-csepekkel együtt megállította. Jonas Salk és Albert Sabin sem részesült Nobel-díjban, munkájukat akkor technikai megoldásoknak minősítették. 2010 után már csak a Salk-vakcinát használták. A Salk-vakcina hatalmas bevételt eredményezett. Az Eli Lilly 1955-ben 30 millió dollárt keresett rajta, így Jonas Salk részesedése is jelentős lehetett, amiből az intézetét alapította. Intézetébe vitte a genetika akkori kiválóságait Francis Crick-et (1962: a DNS szerkezete) és Jacques Monod-t (1965: a gének szabályozása), de mellettük tudományos értelemben hamarosan háttérbe szorult. Tizenegy Nobel-díjas fordult meg ebben az intézetben, közöttük Szilárd Leó (daganatok sugárterápiája) is. Elizabeth Blackburn (2009: telomeráz – ma a Salk elnöke), Sydney Brenner (2002: UNC-ferhérjék) és Roger Guillemin (1977: TRH és GnRH neurohormonok), akiket még ma is a körükben tudhatnak. Mindezzel nem azt állítom, hogy csak a Nobel-díjasok árnyékában van jelentős tudományos élet, de egyfajta elitista jelzésként tekintenek ilyesmire egy vezető intézet nemzetközi megítélésekor.

A Salk Intézet tizenhetedik (a Stanford Egyetem az első) az Észak-Amerika legkiválóbb kutatóintézményeit felsoroló listán. Együttműködési paraméterek szerint a Salk Intézet mára a Harvard Egyetem után a világ legmagasabban jegyzett élettudományi kutatóhelye. A Salk Intézet saját híradásaiban fő profilként jelennek meg az időskori betegségek, a rákkutatás, az immunrendszer, a metabolikus betegségek, az idegtudományok és a növénybiológia. A megoldások több helyen is a pluripotens őssejtek kutatására vezethetők vissza. Ebben önmagában nincs semmi meglepő. Itt azonban ennek nemzetközi súlya is van, mert munkatársainak publikációi a világ vezető tudományos folyóirataiban (Nature, Science, Cell stb.) jelennek meg, ami élenjáró színvonalat feltételez.

Miről szól ez a cikk, ami rögtön felkeltette a világ figyelmét, és így hazánkat is azonnal elérte rövid hír formájában. Az embert érintő módosítás nagyon is érzékeny pontja minden társadalomnak. A közös eredet, a fajok rokonsága, egyszóval evolúció ide vagy oda, az emberi csíravonal érinthetetlensége meghatározó súlyú a tabuk közül, amit a világvallások erősítenek. Speciálisan nem lehetnek támogatók a zsidó és muszlim vallások a sertés/ember-kiméra esetében, amit élelmiszerként sem tartanak elfogadhatónak. Dolly kapcsán nekifutottam már a klónozás kérdésének, először 1998-ban, az Élet és Irodalom hasábjain. A jelenlegi írásnak az előzményei ott találhatók.

Találkoztam Vajta Gáborral is, aki akkor már viharos hazai karrier után Dániában dolgozott; ott, ahol hajdanán Steen Willadsen is. Én nem ismertem a 2004-ben megjelent könyvét az „Egy klónozó vallomásai” címűt, ő nem olvasta az én cikkemet az ÉS-ben. Ady-ligeten találkoztunk, sétáltunk és beszélgettünk – mintha mindig is ismertük volna egymást –, aztán később még leveleztünk is, amíg Ausztrália felé nem vette az útját. A könyvéről kései recenziót is írtam (ÉS, 2007). Ott olvasható az alábbi: „A szabályozás ma a legális kutatást is akadályozza. Kísérletekben a 6-7 napos emberi embriót el kell pusztítani. »Pár tucat, alig kialakult, kémcsőben fejlődő sejt jogainak védelmét fontosabbnak tartjuk, mint egy ötéves gyermek, húszéves fiatal, harmincöt éves családfenntartó felnőtt megmentését. Közben a világ legtöbb országában a nők elidegeníthetetlen jogának tekintik megölni a bennük fejlődő három hónapos, szervekkel és emberi formával rendelkező magzatot (84. kép).« Van, amivel nehéz szembenéznünk”. Mintha a publikumnak (szakkönyveket – egy 2009-es könyv szerzői között találjuk Dinnyés Andrást is – és bioetikai szakcikkeket nem sorolhatok ide) csak a filmkészítők akarnának beszélni. Úgy, ahogy tudnak.

g84kep

84.kép: Küret – nyolchetes emberi magzat (Fotó: Vilas Gayakwad)

Nézzük, mely alkotások találhatók a szélesebb körben ismertté vált emberklónozásról szóló filmek között? Milyen tartalmakat találunk a dollármilliós kasszasikerek mögött. Alien 4Feltámad a Halál’ (1997) a főhőst a vérmintáiból klónozzák, de örökítőanyaga már valamiféle különös állapotba kerül, amelyben keverednek az ő és egyes tulajdonságaiban parazitájának jellemzői. ’A hatodik napon’ (2000) címűben a klón elfoglalja az eredetijének a helyét. A ’Sziget’-ben (2005) gazdag emberek klónjait nevelgetik egy különleges objektumban, hogy szerveikkel segítsék az eredeti hardver-t. ’ Nem sorolom tovább. Mennyivel könnyebb lenne ezeket a közgondolkodást alakító, képzelet szülte filmeket ízekre szedni, mint tovább haladni a valóság mentén! Viszont sokszor szól olyasmiről a sci-fi műfaja, amiről másként beszélni, mint mesékben nem tudunk. Ez alatt azt is értem, hogy a publikum ma sem olvas szakirodalmat (egyszerű tartalmú hosszabb írásokat is csak az elszántak), azt sajnos a kutatók egymásnak írják. Mikor napvilágra kerül ebből a szűk körből valami, akkor a közgondolkodás a filmbéli történetekre támaszkodva mond ítéletet.

Mi az, aminek a valóságban Izpisua Belmonte és társai örülnek? Nos, az egér/patkány-kiméra esetében egyfajta evolúciótörténeti ténynek: a két faj 18 millió éve vált szét, ennek ellenére szöveteik együttműködően megférnek egymással egy élőlényben. A patkánynak nincs epehólyagja, az egérnek van. A kimérában az epehólyag kifejlődött, de létrejöttében elkötelezetlen patkánysejtek is részt vettek. Ezt biztató jelnek látják azt illetően, hogy az eltérő fajok sejtjeinek együttműködése a szervképződésben sikeresen megvalósulhat. Itt tisztázzunk egy dolgot: mit is jelent a kiméra fogalma. Nos, olyan szervezetet, amelyben egy mozaikszerű testet két eltérő fajú élőlény szövetei egyedi mintázattal alkotnak (85. kép). A kiméra a fajok közötti jellegét örökíteni nem tudja: ha esetleg lehet utódja (ritkán), akkor az vagy egyik, vagy másik nagyszülőjével lesz azonos fajú. Itt vagy egér lesz, vagy patkány, vagyis az egér/patkány-kiméra előállítása nem a stabil ekány receptje.

g85kep

85.kép: Patkány/egér-kiméra. A vörös részek patkány eredetűek. (Forrás: Wu és mtsai)

Hogyan is jött létre ez a kiméra? Ehhez tudnunk kell, hogy kétféle őssejt-osztályt különíthetünk el, amelyekbe több száz típus tartozik. Embrionális őssejtek a blasztocisztákból (a hólyagcsíra sejtjeit pluripotensnek nevezzük) nyerhetők, míg a felnőttkori őssejtek (multipotens sejtek) csak bizonyos szövetekben találhatók. A hólyagcsíra (28. ábra) sejtjeiből még bármilyen embrionális szövet lehet (a szedercsíra sejtjei még totipotensek), míg a felnőttkori őssejtek a regenerációs folyamatokban vesznek részt, és a normális megújulást (a csontvelő, a bőr, a tápcsatorna regenerálása) célozzák. Itt egérhólyagcsírába pluripotens patkányőssejteket vittek be, majd az egérembriót visszajuttatták az egéranyába, s az megszülte a kimérát. Ugyanez nem jött létre akkor, amikor sertésblasztocitába juttattak be patkánysejteket. A patkánysejtek ott nem éltek túl. Kimérához jutottak viszont, ha a sertéshólyagcsírába emberi eredetű indukált őssejt (iPSC – indukált pluripotens sejt) került. Míg a patkány/egér-kiméra megszületett és később vizsgálható volt, a sertés/humán-kimérát a kísérleti engedélynek megfelelően a 21-28 napon feldolgozták.

g28abra

28.ábra: Az emberi embrió utazása a méhbe: első nap megtermékenyülés – zigóta, 2-4 nap sejosztódás – szedercsíra, 4-5 nap – a hólyagcsíra eléri a méhet, 5-9 nap a hólyagcsíra beágyazódik a méhnyálkahártyába (Az austincc.edu nyomán)

Ezen a ponton szólok azokhoz, akik nehezen tudják követni az írásomnak a tartalmát. A mai biológiát előtanulmányok nélkül megérteni nem lehet. Az erről író választhat, hogy semmitmondó általánosságokat ír le, vagy olyat, ami érdemi, de ehhez az olvasótól elvárja, hogy utánanézzen azoknak a részeknek, amelyeket nem ért. Az internet korában és elektronikus cikket írva nyilvánvalóan ezt az utat járom. Sok aktív internetes hivatkozást adok meg, sokszor választok ilyenkor az ismeretterjesztők közül. Az ott található alapismereteken keresztül megérthető, ami írok, de az olvasó természetesen elindíthat önálló kereséseket, önálló nyomozást is – végül is ez lenne a legjobb. Én személy szerint a direkt véleménymondást szívesen kerülöm; szeretem, ha a következtetéseket az olvasó vonja le. A szakterületi kutatók nyilvánvalóan számonkérhetik tőlem, hogy miért nem vagyok barátságosabb (nekik azt javaslom, hogy írjanak több ismeretterjesztő írást, hogy a történések ne sokkszerűen hassanak a laikusokra), míg a többiek, hogy miért vagyok ennyire megértő. Nekik azt tudom mondani, hogy az olvasat dönti el ezt a kérdést, szándékom szerint a válaszok az olvasóban keletkeznek.

Akit érdekel a kiválasztott cikk részletes üzenete, az elolvassa az előzményeivel és oldalágaival együtt. Villámgyorsan kiderül majd, hogy a tudományban semmi sincs előzmények nélkül. Kobayashi és munkatársai 2010-ben szintén a Cell folyóiratban publikálták az egér/patkány-kiméra létrehozásának módját, s hogy ilyen eljárással patkány-hasnyálmirigyet állítottak elő egérben. (Cukorbetegek utódainak lába alatt most csöppet meg kell, hogy rengjen a Föld.) Kobayashi útja a Stanford Egyetemre vezetett, ahol felvázolták, miként gondolják hasznosíthatónak a munkájukat. A feladathoz olyan speciális sertésvonal kell, amely utódai nem képesek hasnyálmirigy kialakítására, vagyis a kiméra hasnyálmirigyének kialakításában az injektált emberi sejtekre hárul a vezető szerep. Tehát a mostani reakciónk – Jesszus, sertés/ember-kimérát hoztak létre! – csak valami olyasmi, ami eddig is az orrunk előtt volt, de csak megkésve fókuszáltunk rá. Persze, milyen is lesz egyéb adottságait tekintve ez a kiméra, amikor megszületik? A 29. ábra hétköznapi sertésnek mutatja. Miért is? Miként alakulnak a további szervei és külleme?

g29abra

29.ábra: Emberi hasnyálmirigy klónozásának módjai hasnyálmirigyhiányos sertésvonalban (Rashid és munkatársai nyomán/CellPress/Elsevier)

Térjünk vissza kicsit a lombikbébi– vagy inkább IVF-programokra (in vitro fertilizáció – IVF). Az terjedt el, hogy kisszámú esetben a heréből vett fejletlen spermiumok injektálásakor a környező szövetek diploid magját is bejuttathatják a petébe, amely így elvetélve saját haploid anyai sejtmagját a diploid apai testi sejtre szavaz, és az apa klónozásába kezd. 1997-ben Martine Nijs (akkor Van Helmont Hospital) ezt feltételezve jelentette be, hogy négy évvel korábban, véletlenül klónozott így embert – adta hírül a londoni Sunday Times nyomán több újság. Vannak, akik ezt hírlapi kacsaként értékelik, és valóban az eredeti újságban ezt már nem érem el. Természetes módon születtek már klónok, közöttünk élnek, egypetéjű ikreknek hívjuk őket.

Az emberi csíravonal megváltoztatásával kapcsolatos bármiféle módosítás elé az európai/magyar jog a világvallások által támogatott tiltást emel, ami a megengedett kísérletes felhasználást az embrió élettartamához köti. A méltatott cikkben azonban inkább sertésembrióról van szó (sertéshólyagcsíra és sertés-dajkaanya), amibe emberi sejtvonalat juttattunk be. Kezelhetjük ezt emberi sejtvonalas kísérletként? A speciális környezetben persze az emberi iPSC differenciálódik, és a sertéssejtekkel közösen szöveteket, szerveket hoz létre; elindítanak egy különlegesen egyedi, önmaga szaporítására majd képtelen életformát.

Álljunk meg egy pillanatig az emberi sejtvonalaknál. Jelentős a száma azoknak a túlélő, általában rosszindulatú betegségből származó humán sejtvonalaknak (pl. A549, HEK 293, Jurcat stb.) melyeket kísérleti célból a toxikológia is használ, és rajtuk például mutagenitási vizsgálatok végezhetők. Az egyik ezek közül a HeLa sejtvonal (86. kép), amit Henrietta Lacks méhnyakrákjából izoláltak, s aminek a tulajdonosa 1951-ben már meghalt. Ezek az egysejtűekre jellemző életet élő, önmagukat reprodukáló, örök életű sejtvonalak tehát nem esnek jogi korlátozás alá: tenyészthetők, és velük toxikológiai kísérletek végezhetők. A jogi tiltáshoz tehát nem lenne elégséges, hogy valami humán eredetű legyen? Kell hozzá valami egyéb is, például a soksejtűség, a fejlődés, az idegrendszer kialakulásának képessége, az öntudat létrejöttének lehetősége a személyiség kifejlődésére? Sokak szerint már a zigótának (egy új élőlény első totipotens diploid sejtje) vannak jogai, mások szerint akkor még nem, ehhez az idegszöveti differenciálódásnak (unipotens) legalább el kell kezdődnie. A küret gyakorlata 12 hetes korig tolja ki az anya döntését, de rendkívüli esetben (pl. az anya válsághelyzete), később is engedélyezi azt.

g86kep

86.kép: HeLa-IV sejtek (Fotó: NIH)

A humán-embriókkal/őssejt-kutatással kapcsolatos jogi szabályozás államonként eltér. Az ezredforduló tájékán az Egyesült Államok Egészségügyi Intézeteinek szervezete (US National Institutes of Health, NIH) eseti engedélyeket adott arra, hogy humán-reprodukciós laborokban keletkező fel nem használt embriókkal az életük első 18 napjában – az idegszövet differenciálódásának kezdetéig – kísérleteket végezzenek. 2002-ben azonban ennél a nagyon fontos támogatónál nyolcéves moratórium kezdődött. A NIH 2009-től támogathatónak tartotta a humán/állat-kimérákkal folytatott kísérleteket, azonban 2015-től, a kilátásba helyezett részletes felülvizsgálat időtartamára ismét támogatási moratóriumot hirdetett.

A hazai 1997. évi CLIV. törvény szerint nálunk embrió kutatási célból nem hozható létre. A 181. § szerint „Azon embrió, amellyel kutatást végeztek, emberi szervezetbe nem ültethető be, kutatáshoz felhasznált ivarsejt reprodukciós eljárás végzéséhez nem alkalmazható. A kutatás során felhasznált embrió – a fagyasztva tárolás idejét nem számítva – legfeljebb 14 napig tartható életképes állapotban, a kutatás tartamát is figyelembe véve.

Térjünk vissza Izpisua Belmonte cikkére. Megszólaltak a szerzők, és arról beszéltek, hogy ezzel a módszerrel transzplantációra alkalmas szerveket lehet majd a jövőben előállítani, amikor sikerül megoldani többféle akadályt. Én azt gondolom, hogy a sertéshólyagcsírának olyan speciális sertésből kell majd származnia, amiből eltávolították az örökítőanyagban rejtőző gammaretrovírusokat és azokat a fehérjéket, amelyeket a befogadó ember könnyen idegennek ismer fel, és így immunrendszere kiveti azt. Humanizált sertésvonalnak nevezik az effélét. Írtam erről korábban (lásd eGenesis tevékenysége), most olvasásra javaslom ismét.

Meg kell majd oldani azt is, hogy a kiméra szervképződése irányítható legyen. Ez, mint láttuk már, az illető szerv létrehozására képtelen sertésvonallal kivitelezhetőnek látszik. Hogyan ne humanizálódjon túlságosan a sertés, amit használunk? Ez maradt az utolsó, de talán legsúlyosabb kérdés. Lehet, hogy a humán iPSC géntechnológiai megoldásainál lehet a kulcs? Ennek előállítása azon alapul, hogy multipontens sejtek transzkripciós faktorokkal való kezelése helyreállítja a pluripotens státuszt. Meg kellene találni azt a módosítást, hogy csak a célszerv felé legyen versenyképes ez az iPSC, s akkor a talán a felhők – amit végül a bioetika idéz majd elő – eloszlanának.

Mi legyen a felhasználandó emberi sejtvonallal? Nyilvánvaló, hogy annak genetikai javítása sem elkerülhető. Nem lenne célszerű visszavinni olyan betegségeket, aminek éppen a transzplantáció szükségessége lett a következménye. Vagy legyen ez valamiféle Jolly Joker sejtvonal, amit szinte minden immunrendszer „nem idegen”-nek értékel? És ez a kiválasztott sejtvonal bizonyos szempontokból mégse legyen pluripotens. Képtelen legyen társulni a kimérában a központi idegrendszer és ivarszervek fejlődéséhez. Akkor mégis legyen elkötelezett valamennyire, vagyis legyen csak multipotens, vagy még az sem? Hasnyálmirigy célbavételekor legyen eredményes az endodermális eredetű szervek létrehozásában? Az idegsejtek ektodermális eredetűek; de egy szerv enélkül nem lehet működésképes. Nem folytatom.

Kínából Chen és munkatársai sertés/humán-kimérák helyett már a makákó/humán-kimérákra szavaznak. Szerintük a sertés evolúciós szempontból nagyon messze áll az embertől, és ez a továbbiakban rengeteg nehézséget fog okozni. Szóval van még megoldásra váró munka, ha a sertés/humán-kimérák útját akarjuk követni. A módszer megértés nélküli elutasításának leküzdése lesz a legnehezebb a végén. A kiméra egyedisége és reprodukcióképtelensége miatt az eljárás aligha válik majd olcsó és gyors megoldássá. Mit tehetünk meg kevesek egészségvédelme érdekében az éppen népességrobbanás előtt álló Föld nevű bolygón? Egy ismerősöm találóan jegyezte meg: „Ahol az igény megjelenik, ott a szolgáltatás is.” Úgy látszik, hogy ez a kínos valóság, amire nehezen tudunk még nyitott szemmel rácsodálkozni, pedig itt lenne lassan az ideje.

A következő rész címe: Tansegédlet középiskolai tanároknak – Elektronikus dudaszó (Biotechnológikaland No33)

Darvas Béla