(K+F+I pillanatképek: N^o19)

Minden ügyben, amelyben zárt bizottságok pénzügyi támogatásról döntenek, elindul a szóbeszéd. Különösen így van ez a csöppnyi magyar K+F+I-ben, ahol az opponencia stílusa alapján ismernek egymásra az érintettek. A sejtést aztán megérzések egészítik ki és már terjed is a hír. Régóta tudjuk, hogy az információs lánc hossza miként módosítja az eredeti tartalmat.

81%

Év végéig még

19 101 233 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az egyik vitatott terület a PhD és DSc minősítések területe, ahol a bírálók véleményei alapján – a védésen – az erre a célra szervezett egyetemi, illetve akadémiai bizottságok tagjai titkos szavazattal döntenek. A PhD-minősítés doktori iskolától való függőségéről már írtam korábban, amelyekből ma 175 aktív doktori iskola mellett 24 hajdani már bezárta a „kapuit” (22. ábra). Tág tere nyílik tehát az eltérő minősítési elképzeléseknek és így a végzett doktorok valós értékének.

22. ábra: Aktív és megszűnt doktori iskolák az Országos Doktori Tanács adatbázisa alapján (2014)

Ahogy láthattuk korábban, nem volt és nincs ez másként a DSc-minősítésnél sem. Az akadémiai osztályok meglehetősen „plasztikus” követelményrendszere a jelölt számára, de az őt mérlegelő opponens számára is ad kibúvókat. Évekig tagja voltam az MTA egyik szakmai bizottságának, de azt követően, hogy egy – a többség által támogatott – jelölt teljesítményére nem adtam maximális pontot, azzal a megjegyzéssel, hogy „100 nem egyenlő 200-zal” (ez a „mindenki számára előírt” idézettségre vonatkozott), megharagudott rám a területen éppen inspektáló akadémikus. Persze a közvetlen köre is, merthogy utólag kiderült, hogy ez a megjegyzésem a bizottságban helyet foglaló tagok többségénél betalált. A szemkötő alól náluk is kikacsintott egy pillanatra az akkor mérlegelést felejtő Iustitia. Miért is nem lesz ilyesmiből ügy. Nos, „tudományetikai” okokból. Azért írom idézőjelben, mert nem ismerem ennek a szónak az ellentétes értelmű párját. Talán nincs is, jelezve számunkra, hogy ilyesmiben az elhallgatás, amit gyakorlunk.

A személyekről döntést hozó hazai bizottságok jelentős része egyébként úgy ülésezik, hogy titoktartási szerződést írat alá tagjaival. Ekkor a zárt ülésen elhangzó beszédek tartalmát nyilvánosságra hozni nem lehet. És persze személyiségi jog is védi a véleménygazdákat, legyen az érintett vélemény bármennyire is etikátlan. Körültekintően vizsgált jogai a gyanúsítottnak vannak, amíg rá nem bizonyítják az esetet. Ügy akkor lesz, ha a véleménytulajdonos – felháborodásában, amit az ő megítélése követ majd – a saját véleményét hozza nyilvánosságra. Ez persze aligha lesz teljeséggel érthető, hiszen a mondanivalója összefügg a vele szemben megszólalók véleményeivel és az ezt követő határozattal, amiről viszont hallgatni köteles, ezért csak a perelhetőséget elkerülően vérszegényen utalgat a történtekre. Nem lesz meggyőző, amit előadhat. Így általában kevés megértés és tartós suttogás kíséri majd a véleményest tovább a pályáján, és szóba kerülhet a fölöttébb összeférhetetlen természete is. Ez az egyszerűbb, de elég ritka eset. Tudományetikai szempontból ma aggasztóbb a kritikai vélemény elsüllyedése. Jön a területen inspektáló, aki annyi mindent megoldott már, és meggyőz arról, hogy mi egy família vagyunk. Megelőzheti ezt a véleménytulajdonos „higgadt fejjel való meggondolása” utáni önkéntes elhallgatása.

A DSc dolgozat védésénél a bizottság egyes tagjai 0-3 pontot adhatnak. A 0 pont vétójoggal bír, megakasztja az előremenetelt és kivizsgálást von maga után. Már 1 pont adásakor is íratlan szabály a zárt bizottság tagjai előtti indoklás szükségessége, vagyis ha valaki az elutasító véleményének indoklását elmulasztja, úgy rengeteg adminisztrációt, egyeztetést, találgatást idéz elő, de a minősítést meg nem akadályozza, csak késlelteti, hiszen az indokrendszere nem vált ismertté. A véleményüket nyíltan nem vállaló személyek – elméletileg etikus, gyakorlatilag képmutató – nézőpontjából viszont végiggondolhatjuk, hogy a kivizsgálás során indoklási kötelesség keletkezik, vagyis sok munka és konfliktus (talán sárdobálás is) vállalása. Esély a véleményérvényesülésére csak akkor van, ha az opponensek közül legalább egy súlyos kifogásokat emel a minősítési eljárás (pl. habitusvizsgálat, adatok eredetiségének vizsgálata stb.) során, vagy a minősítésre szánt mű tudományos értékével kapcsolatban. Ilyen opponens persze akár a fehér holló. Aligha lesz ugyanis bíráló újra az, aki ilyesmit egyszer „elkövet”, sőt bizottságokból is hamarosan kiszorítják az okkal vagy ok nélkül (szinte egyre megy) „fanyalgókat”. Joviálisnak lenni talán már kötelesség is. Ezt erősítik az autonóm személyiségekkel szemben az összekapaszkodó, a léc alatt hajdanán sikerrel átbújó família tagjai.

Bizonyára a társadalomban máshol is így van ez, az új talán e sorokat olvasónak csak az lehet, hogy a tudomány felső szintjén sincs másként. Példa erre Boda Miklósnak az NKTH elnökének 2006-os „PhD-ügye” is, ami mint utólag kiderült sikertelen maradt. Az NKTH Svédországból érkező – az OMFB-és előzményekkel szemben heves kritikát fogalmazó – elnöke csak elkezdte, de nem fejezte be a saját PhD cselekményét. Később aztán az általa korábban támogatott ügy (Nanopolis) vezetője lett egy Kft élén. Ez a különleges karrier még nem kavart akkora hullámokat, mint az olimpikon köztársasági elnök minősítési szempontból lehangoló plágiumbotránya.

Ilyesfajta morális alapra épül (akinek nem inge, ne vegye magára!) a hazai K+F pályázati rendszerek pályázatainak bírálata, amelyeket az OTKA és az NFÜ utódja esetében szervezettségében és így átláthatóságában fényévek választanak el egymástól. Az OTKA nyilvános, kulcsszavak nélküli (kíváncsiság-alapú) pályázati rendszert működtet. Elvileg bárki nyerhet, aki a számára anonim bírálók kíváncsiságát és támogatását magas fokon el tudja nyerni. Vannak viszont olyanok, akik azt gondolják, hogy ez csak a „még egyenlőbbekre” vonatkozik. Ez az állítás – mondják az ellenérdekeltek – azoké, akik hosszú távon e pályázati forma vesztesei, akik ötleteit az a zsűri, amelyhez tudományterületük tartozik, amely pályázataikat bíráltatja okkal vagy ok nélkül elutasító. Az OTKA bírálati rendszere hármas szintű: a zsűri bíráltat és sorrendet állít, a kollégium javaslatot tesz arra, hogy a támogatás határvonalai (szigorúbb és engedékenyebb) hol húzódjanak a tudományági területeken belül. A bizottság megszavazza a neki bemutatott állapotot, illetve dönt arról, hogy a pillanatnyi pénzügyi ellátás mellett szigorúbb vagy engedékenyebb támogatásra kerüljön sor. Teljesen világos, hogy a lényegi döntés a szakmai zsűrik kezében van, illetve ott a bírálókat kijelölők szerepe kitüntetett, tehát a zsűri elnöké is, ha ő is úgy akarja. Volt szerencsém zsűri elnök mellett is dolgozni egy évig, de a szóban forgó akadémikus úr ízlése szerint minden esetben túl kritikus bírálókat javasoltam, akik hozták is a „problematikus” formájukat. Elképesztő zajjal koppant aztán a zsűri ülésen a hozsannázó duók mellett a földre szállt, valós és kendőzetlen vélemény.

A kijelölt bírálókról tizennyolc éve az alábbiakat írtam: „Miként lehet közös nevezőre hozni az őszinte/ kőkemény/epebeteg/luciferi bíráló véleményét a joviális/nyali-fali/gerinctelen/marionett véleményével? Hogyan lehet megértetni az aranyszívűvel, hogy tudományos kritikát írni feladata; annak elmulasztása a valódi kutatások támogatását teszi lehetetlenné?” Ma sem akarom ezt másként fogalmazni. Vagyis a bírálóválasztás lényegi döntés. Én úgy gondolom, hogy nem az önérdekű megfontolásból döntésképtelenek kedvezményezettségét kellene biztosítani a bírálók között, hanem a kritikus véleményt vállalókét. Nem is vitás, hogy segít ezen, hogy OTKA pályázatot ma angolul kell írni és nemzetközi bírálók (bevonásuk részbeni indoka éppen az, amit itt leírtam) is részesei az eljárásnak, vagyis olyanok, akik elvileg függetlenek a hazai érdekviszonyoktól. Tagadhatatlan viszont, hogy őket is magyar „barátaik” javasolják, veszik rá erre az ingyenes munkára. Másrészt viszont magyar bírálók is megjelennek külföldi pályázati rendszerekben – akár az Egyesült Királyságban is –, vagyis az itt szemügyre vett történet egyáltalán nem speciálisan magyar.

Most, ennek az írásnak a legingoványosabb területe következik – ahol elérkezünk gondolatkísérletekhez is, vagyis átmegyünk a bulvár területére, ha bárkinek ez így jobban tetszene. Bármilyen egyezés a valósággal csak a véletlen művel lehet – írom szokásszerű mottóként, miközben kísért a hetvenes évek áthallásos újságírásával való tényfeldolgozási rokonság. A másik pályázati rendszer (OMFB – NKTH – NFÜ stb.), amely a fejlesztés és innováció támogatását tervezte, pár évtized alatt átalakult. Tény, hogy már csak sikeres vállalkozók adhatják be a pályázataikat, akikhez csatlakozhatnak a valóságos kutatók és fejlesztők. Kezdetben a vállalkozók pályázatait még a kutatók és fejlesztők írták, vagyis máris megosztásra került a pénz, hiszen a „szégyenlős” vállalkozó előbb az elnyert pénz negyedét, de hamarosan a felét tartotta magánál. A K+F munkára fordítható pénzt úgy kezelte, mint a pályázati önrészéhez – ezt csak saját céljaira használta – tartozó rendkívüli kamatot. A kutatói oldalon viszont ekkor a hazai K+F tevékenység számára a forrás mindjárt negyedére, majd felére csökkent.

Hallottál már a hatszázasok klubjáról kérdezte tőlem egy képzeletbeli egyetemi kollegám. Nem sohasem – válaszoltam. Nem csodálom, mert csak én hívom így őket. Ők azok, akik 600 mFt-körüli összeget nyertek a fejlesztési pályázatok rendszerében; a megkülönböztetetten fontos vállalkozók, akik „lojalitása” megkérdőjelezhetetlen. Egy ilyen kereste meg őt tavaly, és az általa nyert összeg tíz százalékát kínálta azért, hogy a pályázatban vállalt K+F tevékenységet megvalósítsák, és a nagyösszegű pályázathoz igazodóan a pályázatírók által kreált „feladatok”elvégzéséről valamilyen mesét írjanak. Kérdezte tőle, hogy de hát mi lesz a többi pénz sorsa. Nos, a fele az enyém – mondta a derék vállalkozó –, aki a pályázat tulajdonosa vagyok, míg az önnek felkínált rész fölötti összeggel támogatnom kell a pályázatíró céget és azok kapcsolatrendszerét, akik végül is elősegítették a nyerést. Feltételezve – de nem megengedve –, hogy ez nálunk megvalósulhat, mi következik ebből? Azt, hogy a pályázati ígéretek és kapcsolatok hálózata a pénz 90%-át nyeli el. A valós K+F munkát végző kutatói kollektíva csak a pályázat 10%-át használhatja fel. Túlsúlyosak immár a „vállalkozásélénkítési”/korrupciós célok és csupán mutogatható ornamentum a valóságos K+F munka. Ez a képzeletbeli kollegám elutasította a „felkérést”, viszont egy éppen megszorult kollega elfogadta az ajánlatot. 2013-at írtunk valahol „Nyugat-Ázsia” K+F+I piacán.

Szánjunk egy csöpp időt a pályázatírásra, ami eredetileg kutatói és fejlesztői tevékenység lenne. A vállalkozók pályázóvá való előrelépése után azonban a kapcsolati tőkével rendelkező sikerdíjasok területe. Ahogy az EU pályázati rendszere megjelent úgy szaporodtak a pályázatírásra szakosodott bennfentes tájékozottságú, okostelefonnal összenőtt K+F menedzserek, akik meghatározott %-ot kértek nyerés esetén, majd nyomukban következtek a pályázati irodák, vagyis a terület önálló „iparággá” vált. Ezek a cégek a vállalkozó „pályázattulajdonos” és a szerény (bár néha maga köré Bt-ket gyártó) kutatószolga közé ékelődve, afféle forráselszívó „tolmácsokként” funkcionáltak. Természetesen ezért a kapcsolati tőkéért fizetni kell: közvetlenül és közvetve is. Közvetlenül a pályázat szerkesztéséért, angolra való fordításáért; közvetve a pályázatíró által hozott „lojális” közreműködői partnereknek, akik „részfeladatokat oldanak meg”. A „hozott közreműködő” viselkedésének elképzelését már az olvasóra bízom. Ezt, a K+F+I lényegétől messzire távolodó „pénzügyi tranzakciót” – mert, hogy nagyon is szaglik – a mostani szabályozás korlátozni igyekszik. De gondoljuk végig, hogy miként, milyen tartalmi alapokra támaszkodva lett korábban (az OMFB végnapjaiban), egy meg nem cáfolt pályázatszerkezeti ötlet alapján a tudományos minősítéssel nem rendelkező, a K+F+I mozgatóit sem ismerő sikeres vállalkozóból központi innovációs figura, aki valóságos kutatók és fejlesztők fölött rendelkezik. Ez utóbbiak elszegényüléséből származó szervilizmusából következik, hogy a saját jövedelmével elfoglalt vállalkozónak valós tudományokra épülő technológiai pályázatot írnak, amit „megesznek” majd a sokszor miniszteriális adminisztrációból kikerülő bírálók. A kutatókat és fejlesztőket szorítja az állami cégek költségvetés-hiánya, amely kiegészítését ezen a morálisan súlyosan elbillent pályázati piacon kell megszerezniük.

Nem igazán tudom jóváírni, ha az általános pályázati és bírálati erkölcs hasonlóan alacsony. A K+F+I pályázatok esetében jobb a helyzet, mint az F+I területén, de egy létrejött „szolgáltatás” általában bővíti tevékenységi körét. Azt ígéri, hogy az adminisztráció terheit leveszi a pályázó válláról, de a valós vagy virtuális, lényegét tekintve bennfentes kapcsolatrendszerét – ami esetleg az ügyintézés rendjének és „módjának” ismeretével azonos csak – mégis vonzó megoldásként kínálja. Általa az üzleti világban földön járó vállalkozó (a pályázó) azt reméli, hogy egyszerű adás-vétel tárgya a jó bírálat és a pályázati nyerés. Téved vajon?

Térjünk vissza a körfolyosói bizonytalanságból a látható valóságba. Talán az azért megjegyzendő, hogy a K+F+I célra elnyert pénz olvadozásának különféle útjai vannak. Miért is nem káromlásértékű pályázati korrupcióra gondolni? Azért, mert több felől hangzik el a vád. 2009-ben Pálinkás József az MTA elnökeként a BME tanévnyitóján az alábbit mondja: „Ha nem fogadnánk el az »erre lehet pénzt kapni, ezért ezt építjük meg« elvét, talán lehetetlenné tennénk a pályázati korrupció vámszedőinek helyzetét is”. 2011-ben ugyanő torz pályázati rendszerről ír: „Közös érdekünk, hogy ezt a torz, nehezen átlátható, az ország fejlődése szempontjából hátrányos pályázati rendszert egészségessé tegyük, kialakítva a felfedező kutatás, a fejlesztés és az innováció érdekeire egyaránt tekintettel lévő, korszerű és minden szakaszában transzparens kutatástámogatási rendszert.”

2011-ben Cséfalvay Zoltán az NGM államtitkára korrupció ellenes diagnózisa így hangzik: „Nem fogadható el, hogy egy intézményen belül foglalkoznak a stratégiával, a pályázat előkészítéssel, a kiírással, a lebonyolítással, ellenőrzéssel, kifizetéssel, ahogy ezt az NKTH tette.”. És vajon ki még? A tárcák meghívásos pályázati formáiról ekkor még egy sort sem írtam, vagy a valószínűtlenül rövid határidőre kiírt, testreszabott „nyílt” pályázatokról.

A K+F+I pályázati rendszerének ügyei egy sokkal nagyobb és szélesebb körű pályázati rendszerben helyezkednek el, amely körül visszhangzott/visszahangzik a szó: korrupció. Nem elszigetelt, az ami történik: minden gyanús, ami nem a nézetünk szerinti osztási célokat szolgál. Az, hogy a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal majd ezt miként tudja az NFÜ után kezelni az a jövő kérdése. Az F+I pályázati rendszer eddigi „megoldásai” azonban gyorsuló ütemben elhasználták már pár intézmény és adminisztráció hitelességét. Az intézményi névváltozások mintha valami végét jelentenék, de eddig csak a névhez köthető felelősség tűnt el, és minden hasonló formában indult ismét. Költöztetünk, nyílászárókat cseréltetünk, festetünk és dugulást háríttatunk el, kikerül az új névtáblánk, majd vezetői szinten a csókosokkal bővített azonos adminisztráció visszaül, és zavartalanul ott folytatja, ahol abbahagyta. A kedvezményezettek köre változik.

Darvas Béla

A folytatás címe: Gondolatkísérletek a „szaksajtóról” – K+F+I-szak(b)irodalom (K+F+I pillanatképek: N^o20)