(Tudománykövető N^o78)

Isten nem kockajátékos – vélte Albert Einstein (“You believe in a God who plays dice and I believe in the total ordering and laws of a World that exists objectively and that I try to capture in a frantically speculative way” írta Einstein Max Bornnak, 1926-ban), amiben sok vallásos az istenhitének bizonyítékát látta, de valójában a természet törvényeiben a valószínűség lehetőségét tagadta (minden pontosan működik a Nagy Tervben; nincs semmi esetlegesség), bár ehhez – ahogy írta is – saját spekulációi vezették el. Born kvantumelméletére reagált így, de ebben – ahogy később belátta – tévedett. Szóval az általunk szemlélhető Világra a viszonylagos pontatlanság (egy határozott sávon belül a változékonyság) a jellemző. Isten mégis kockajátékos?

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Mai tudásunk szerint az élettudományok területét jellemzik a leírható eredményeink valószínűségei. Ha az emberre gondolunk, akkor reakcióinak sokszínűsége miatt is csak valószínűségek mentén írható le a konkrét esetre adott válasza. Olyasféle látszólagos paradoxonként, ahol nincs mozdulatlan – bár úgy tűnhet a változó pozíciójú szemlélő számára –, csak folyamatosan változó. Mindezt valamiféle nem lezárt, többszólamú előszónak szánom, azoknak, akiket a tovább gondolásra szánt szöveg nem rettent el a megismerés nagyszerű lehetőségeitől.

A Magyar Tudós Társaság és a felszínen billegő dinnyehéj

Széchenyi és barátai fejében megfogalmazódott egy haladottabb Magyarország képe (1. melléklet), amelyben a közös legjobb tudásunk (ezt nevezzük ma akadémiai kutatásnak) jár az élen (címábra, Grafika: Rohn Alajos/Vasárnapi Újság). Az 1800-as évek első negyedét írjuk éppen. Államosították később ezt az adakozásból gyűlt, csoporthasználatra szánt vagyont (mint mindent akkortájt), majd rendszerváltáskor (1994-ben) névleg/egyéni szerződésekben pontosítva visszaadták annak maradékát a hajdani tulajdonosok jogutódainak. Jogilag az ekkori nekibuzdulásban/osztogatásban nem tisztázták pontosan azt, hogy mit is adtak vissza, és mit nem.

A rózsadombi Herman Ottó út 15-ben például vajon csak a téglákat kapták meg az MTA által átvett intézetek (TAKI, NKI – egykor a mezőgazdasági tárcához tartozó intézetek) a kutatótelepen (2. ábra), vagy talán az épület alatt lévő területet is? Illetve azon túlmenően valamiféle arányosított területnagyságot is kaptak? Mindez egyéni szerződésekben dőlt el, vagy sem, és maradt máig bizonytalan. Gondolom fel sem merült az akkori rendszerváltó pártokban, hogy hamarosan majd az MTA-nak osztozkodni kell a közös tulajdonná vált területen az ott lévő tárcaintézettel (KÉKI), amelyet központba szerveztek (NAIK), majd a MATE-hoz csatoltak. Történetesen az NKI-ból mentem át (az MTA intézetek központosítása ellen menekülve, aminek növényi géntechnológiát illető környezettudományos véleményem miatt a személyes kárvallottja lettem volna a létrejött központ új vezetőinek – Bedő Zoltán és Balázs Ervin – később elbukó nézetei miatt) akkortájt a KÉKI-be, és ezt a folyamatot a KÉKI egyik vezetőjeként közvetlenül láttam.

2.ábra: A Herman Ottó úti kutatótelep hatos (NKI), kettes (TAKI) és hármas épületeinek korabeli képe (Fotó: Divald)

1.melléklet: Az MTA vagyonának eredete   1996: „Széchenyi István 1825. november 3-án ajánlotta fel egy évi jövedelmét egy Magyar Tudós Társaság létrejöttéhez. Az Akadémia 1831-ben kezdte meg működését, s jutott el nyelvművelői feladatától a természettudományokat is integráló mai pozíciójába. Az Akadémia testülete választott tagokból (levelező és rendes) áll, s hozzájuk csatlakozik a működését segítő adminisztráció. Szakmai osztályai nagy szerepet töltenek be a hazai tudományos élet szervezésében. Kutatói intézményhálózata folyamatosan épült ki, s vállalta fel a magyarországi kutatás és oktatás világszínvonalra emelését. [2024: „Széchenyi 60 ezer forintos adománya nem ötletszerű és magányos tett volt. A Nemzeti Múzeumot megalapító apja példáját követve, kötelességtudattól és hivatásérzettől indíttatva már évek óta kereste a cselekvés terét. A beszédét követő reakciók pedig arról tanúskodnak, hogy az alapítás többek szervezett akciója lehetett. Széchenyi példáját azonnal követte két barátja, Károlyi György és Andrássy György gróf, valamint Vay Ábrahám. Ők négyen számítottak alapítóknak, akiknek a később elfogadott alapszabály állandó helyet biztosított az igazgatótanácsban. Az országgyűlés alatt még számos mágnás, főpap és köznemes csatlakozott hozzájuk kisebb-nagyobb összeggel, így 1827-re mintegy 250 ezer forintos alaptőke gyűlt össze: ennek kamatai jelentették az intézmény működésének fő forrását. A kor szokásainak megfelelően a nagyobb adakozók nem a felajánlott összeget, hanem annak kamatait fizették be évente az Akadémia pénztárába. Külön említést érdemel Teleki József gróf pénzben alig kifejezhető adománya, aki családja 30.000 kötetből álló értékes könyvtárát engedte át, megalapozva ezzel az Akadémiai Könyvtárat.”]

Most tehát, mikor Nagy István gondolkodás nélkül lemondott a Herman Ottó úti kutatótelepről, és egyetlen aláírással megszüntette a mezőgazdasági tárca alá tartozó kutatóhálózatot (amit elődje Fazekas Sándor központosított), a új gazda a MATE (Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem, 2021) nevű kekva lett (kuratóriumi elnök: Csányi Sándor; rektor: Gyuricza Csaba), melyben a kutatóhálózat hajdani egységei légiesültek, és elmerültek a legendásnak minősíthető gödöllői közhangulatban (előző rektorok – Solti és Palkovics – mesélhetnének erről sokat), ahol Gyuricza úr – mennyire tanulságos – éppen tanára (Ángyán József) egyetemi munkásságát számolta fel játszi ujjgyakorlatként.

Ahogy az innovációs területről a Nébih (Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal, 2012), úgy a fejlesztés területéről a NAIK (Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ, 2013–2021) vonult ki. Az innovációs lánc megszakadt – pedig a kutatás termelőerővé válása lett volna a nagy és fényes cél –, a mezőgazdasági akadémiai kutatások tehát figyelmeztetések, hasznosítások és visszajelzések nélkül maradtak (3. ábra). Érzékletesebben a motor kikerült a Trabiból, majd a karosszériát és járulékait az utcai cserekereskedelem röptében hasznosította. Az Orbán-kormány NAIK-kal kapcsolatos ügyintézése azonban bennem nem hagyott kétséget azt illetően, hogy a valóságos kormánycél az volt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) virtuális vagyonát Fidesz-KDNP-csókosok felügyelete alá küldje. Jó lehet majd valamire ez a vagyonelem is, azokon a bizonyos nehéz napokon. Ilyen módon valósult meg az MTA nyilvánosság előtti kasztrálása, amihez szerintem Maróth Miklós/Gulyás Balázs és a társadalomtudományokról a miniszterelnökkel levelező Freund Tamás (az ELKH első Irányító Testületének tagja) is ambiciózusan segédkezett. Volt egyszer egy MTA… (Egyébként, nincs itt semmi csodálni való, lehet innen ütemesen tágulni!)

3.ábra: A fejlesztés függőhídja a kutatástól az innovációig (forrás)

Beváltatlan ígéretek évadja

Nem vágok bele a mostani végkifejlet elemzésébe – ahogy újságírók teszik –, mert teljesen érthetetlen a történet az előzmények ismerete nélkül. Az MTA sorfordító politikai lépéseinél mostanában mindig ugyanaz történik. A kormány zsarolással felérő ígéretet tesz az akadémiai kutatás részére. Átvilágíttatott és megtekinttetett, amit átszervezés (újabb leépítés) és központosítás követett, aztán változó nevű felügyelet mellett folyt tovább ugyanaz a nyomorúság forráshiánnyal és hazai teljesítménykényszerítéssel (4. ábra).

Mindenféle teljesítésszösszenetet nemzetközi szinten megörökítendő (lásd Szabó Csaba könyve: Elpazarolt orvostudomány), de a növekvőnek látszó teljesítmény mellett valójában minőségileg lefelé haladó teljesítményspirál látszik, ahol a mindig készenlétben álló Muszáj Herkulesek végleg elszabadultak. Kétségtelen, hogy Szabó Csaba az Egyesült Államokbeli tapasztalatairól írt, de hát az a fránya begyűrűdzés…

Az Orbán-kormány kedvenc halljakendje (a mindent is kezelni képes Palkovics László) ígért. Szeme sem rebbent közben, és ebben igazán kitűnő volt, mint később az általa letaposott területekről való zajtalan kivonulásokban is. Rombolásban jelentős magániskola-teremtő, újraépítési képesség nélkül. Azzal házalt egyébként, hogy a tudomány területére majd így nagyobb támogatás érkezik, mint eddig, ha nincs semmi izgágaság. A mostani jogi picsi-pacsi (később adok majd nevet) előtt Hankó Balázs ígéri (Palkovics/Maróth revisited 2019 után 2024-ben Hankó/Gulyás), hogy emelik majd a fizetést, ha működik majd a HUN-REN nevű izé, de mi változott vajon ehhez, Csücske? Mi volt remélhető az egyéni kutatói pályájuk csúcsán túl lévő tagokból álló első Irányító Testülettől (lásd később) és az ide kivezényelt kormánycsókosoktól. Annyi igen, hogy ide még csak Alapítvány sem kellett, mert már ott volt az ELKH és annak első Irányító Testülete, ami öt év alatt belebukott az érdemi feladatába? Komolyan, volt egyébre jogos remény? Nehéz lesz desifrírozni ezt az EU jogászainak? Céljait illetően nem más ez, mint az egyetemi kekvák. Ezért majd a magyar akadémiai kutatóhálózatot is kizárhatják az Európai Uniós együttműködésekből, mint a kekvásított egyetemeket. Nem szembe megyünk megint az uniós forgalommal, és közben rázzuk az öklünket? Cél lehet, hogy Magyarországot a Fidesz-KDNP kizárassa az Európai Unióból (ezért, hát minden mai keleti elköteleződés), mert akkor sohasem lesz a mi okosban összepakolt magánvagyonkánk keletkezése felülvizsgálva? Marad, akkor nálunk Hatvanpuszta, a hotellánc, a kő- és építési biznisz, az alapítványi vagyonkák et cetera.

A hazai megnevezhető szürkeállományt tehát az Orbán-kormányok kockacukorral trenírozzák, és láss csodát, eddig bevált. Gyí Kese! Sőt, nem sikerült abból sem tanulni az akadémiai vezetőállománynak (ez az, ami engem a kezdetektől felháborít), hogy a kormány az ígéreteit nem tartja be. Mindig lesz szerintem, aki az érdekpolitikát behurcolja az MTA falai közé. Az MTA helyettesítésére szánt tudománypolitikai képződmény, a HUN-REN már ennek a célnak a nyílt letéteményese.

A magyar értelmiségi ismérveit tekintve, a megcsalt reményeit illetően kiemelkedő tapasztalatokat szerzett, de ezt illetően hallgatásra kötelező trenírozásban részesült. Végül is kibírható a manézsban a körbe-körbe galoppozás. Emlékszik persze ez a közösség a gyurcsányi húzzunk belére és a palkovicsi kifárasztási technikákra is.

Az új név (MTA-ról ELKH, majd HUN-REN) persze még nem a végleges varázsszók. A teljesítmény ilyesmitől mit sem változik. Örömtanyák forgalmán sem segít a gyors bútorcsere. Sőt, mára az MTA lefokozása (autonómiájának letaposása) a legtehetségesebb magyar diákokat is elfordította a kutatás felől. Lehet ilyesmi a nemzeti szemléletű kormány értékelhető célkitűzése? Kit tisztel vajon ez a politikai adminisztráció, ha a nemzetközi szinten teljesítőket nem? Sőt, ők talán máris potenciálisan idegenszívűek? Másrészt, vajon hogyan lehet ezt a saját területen kiválóan teljesítő csoportot ugyanazzal a prosztó biciklicsellel folyamatosan alázni? Mit nem tudnak a vezető kutatók, és miért?

4.ábra: Az akadémiai kutatóhálózat központosítása, elcsatolása és vagyonátrendezése

Az Orbán-kormányok lépései időben a kutatóhálózat központosítása (kevés vezetői kézben való koncentrálása), elcsatolása (dacára annak, hogy a kutatóhálózat az MTA ingatlanjaiban volt elhelyezve), végül most az ingatlanvagyonának elvétele, ami az MTA vagyonának államosítása, majd a HUN-REN nevű izének való átadása. Mindez több szempontból is abszurd: (i) az MTA vagyona elvileg nem államosítható, ha a tudomány dolgainak intézése az Alaptörvény szerint a benne dolgozókat illeti [X. cikk (1), (2), (3)]; (ii) az MTA, mint tulajdonos, elvileg nem kényszeríthető arra, hogy vagyonát kormányintézkedésre ingyenesen rendelkezésre bocsássa [C) cikk (2); XIII cikk (1), (2)]; (iii) a kormányintézkedés csoporttulajdont államosít [V. cikk], majd állami tulajdont szervez ki másik csoporttulajdonba (aminek tagjait az előzőből szakította ki), ami szerintem jogi hókusz-pókusszal jár, merthogy nálunk Lajostól mindenki tudja, hogy hülyének lenni az állampolgári jog része (SL). Mégis miként történhet meg ez a mutatvány 13 éves Orbán-kormányzás alatt, és miért nézzük úgy közömbösen (csak egymásnak sugdolózva), mint mindent a Kádár érában, amit állítólag magunk mögött hagytunk? Lesz jó egypártrendszer is?

1.kép: Orbán Viktor és Pálinkás József 2018-ban (Fotó: Népszava)

Első villáminterjú a kutatóhálózatról Pálinkás Józseffel (1. kép)   Darvas Béla: Az MTA megalakulásának pillanatában csoporttulajdonként jött létre, ha az adományozók tulajdonosi jogokat kaptak. Így volt ez, vagy másként?  Pálinkás József: Az alapítók és a későbbi adományozók magánvagyonukból adományoztak valójában a közösségnek – a magyar nemzetnek – úgy, hogy ennek a vagyonnak a tulajdonosi jogait egy köztestületre, a Magyar Tudományos Akadémiára ruházták át. Tették ezt azért, hogy a magyar tudomány – köztük a magyar nyelv – ügyét a meggyőződésük szerinti legmegfelelőbb szervezetre, egy tudós társaságra bízzák. Kétszáz év alatt ezt az MTA összességében jól és hatékonyan végezte. Az, hogy a huszadik században a világ számos országában, igy Magyarországon is a célzottan tudományos kutatásra létrejött szervezetet – a magyar kutatóhálózatot – nálunk az MTA-hoz csatolva hozták létre, és juttattak neki állami (azaz közösségi) forrásokat is, ez többé-kevésbé szerves fejlődés következménye. Vannak országok, ahol a tudományos akadémiához tartozik kutatóhálózat, de vannak olyanok is, ahol nem. Ezzel az utóbbi száz évben – 2018-ig – nem volt komoly probléma.   DB: MTA kutatóhálózatának központosítása a te MTA elnöki időd alatt történt. Gondoltad, hogy az irányíthatóság egyszerűsítése az távlatilag ilyen következménnyel járhat? PJ: Nyilván nem, és 2018-ban és azóta ennek hangot is adtam. Itt is szeretném azonban világossá tenni, hogy a 2011-es átszervezés semmilyen módon nem hasonlítható a 2018-2019-es elcsatoláshoz és a mostani politikai irányítás alá vonáshoz. 2011-ben a kutatók bevonásával lefolytatott, több mint félévig tartó egyeztetések és viták után az MTA közgyűlésének nagy többséggel jóváhagyott – kétségtelenül általam kezdeményezett – döntésével néhány kicsi, nem méretgazdaságos, az akkori államháztartási szabályok szerint önálló gazdálkodást nem is folytatható, azonos vagy közel azonos profilú intézetek – kutatási autonómiájukat intézetként megtartva – egy-egy kutatóközpont intézményei lettek. Közös lett a gazdasági szervezetük. Ez is sokan kifogásolták, de hadd jegyezzem meg, hogy itt sokszor csak arról volt szó, hogy nincs szükség egy húszfős kutatóintézetben – netán akadémiai üdülőben (!) – önálló főállású gazdasági igazgatóra, helyettesre stb. A központok és intézetek az MTA felügyelete alatt működtek, az őket adminisztratív módon felügyelő 15-tagú Akadémiai Kutatóintézetek Tanácsába (AKT) pedig a kormány delegált 3 főt. Arányaiban pontosan annyit, amennyi a sokat emlegetett Max Planck Társaság irányító testületébe delegál a német kormány. Mind 2018-2019-ben, mind napjainkban sokan szamárságokat beszélnek a kutatóhálózat átalakításáról, irányításáról. 2018-ban sem volt teljesen világos számomra, hogy az elcsatolás az akkori innovációs miniszter kezdeményezése, ambíciója volt-e, vagy a kormányfő utasításait hajtotta végre. Most sem teljesen világos, hogy a HUN-REN ambiciózus elnökének illuzórikus tervei tetszettek-e meg a – gigantomániára, totális ellenőrzésre és a világnagyság illúziójára amúgy magától is nagyon hajlamos – miniszterelnöknek, vagy a kormányfő és politikai környezetének – az anyagi haszonszerzés lehetőségeit is látó – kéréseit (utasításait) hajtják végre egyesek, a saját dicsőségben és haszonban is reménykedve persze.   DB: Hogyan lehetett jogszerűnek minősíteni a kutatóhálózat elcsatolását úgy, hogy az intézetek ráadásul ellenszolgáltatás nélkül használták az MTA ingatlanait, vagyis szabadon kezelhető állami tulajdonként funkcionáltatták? PJ: Sehogyan, ezt még az egyébként a kormányközeli jogászokkal abszurd méretűvé duzzasztott alkormánybíróság sem találta jogszerűnek. Fel is hívta a kormányt és az Országgyűlést a törvénysértés megszüntetésére. A taláros testület azonban elég hosszú idő alatt tudta csak eldönteni ezt a nagyjából felsőbbéves joghallgatók által is eldönthető kérdést. A döntés után sem a kormány, sem az Országgyűlés nem sietett orvosolni az elkövetett hibát, így aztán öt év alatt sem történt semmi, miközben az intézetek is és az MTA is bizonytalanságban éltek. Azt persze hadd tegyem hozzá, hogy az épületeket és berendezéseket arra használták ez idő alatt is, amire létrehozták ezeket: kutatásra.   DB: Volt a kutatóhálózat központosításáért felajánlott, későbbi kormányajánlat? PJ: 2011-ben semmiféle kormányzati ajánlat nem lehetett, hiszen a kormány vagy a kormányfő nem tudta, hogy mi a tervezet. Arról is csak nagyjából öten tudtak, hogy a 2011. májusi közgyűlésen bejelentem, hogy összehívom a rendkívüli közgyűlést decemberre, addig pedig az intézetek vezetőivel (és dolgozóival!) megvitatjuk a tervet, ahogyan az MTA tudományos osztályaival, az AKT-val, az MTA Vagyonkezelő Testületével, Felügyelő Bizottságával, a Nemzetközi Tanácsadó testülettel is. A kormány már csak a folyamat elindulása után értesült az átalakításról. Az persze igaz, hogy amikor az MTA közgyűlése után ismertettem a tervet a miniszterelnökkel, támogatta azt, ahogyan a Természettudományi Kutatóközpont és a Humán Tudományok Kutatóháza felépítését is. A Természettudományi Kutatóközpont finanszírozását egyébként még a Bajnai-kormány hagyta jóvá.   DB: Mit reméltél a magyar pályázati rendszer megreformálásától? PJ: 2014-ben kezdődött az Európai Unió, mondhatni szokásos, hétéves (2014-2020) többéves finanszírozási ciklusa. Ebben volt egy GINOP betűszóval jelzett Gazdasági és Innovációs Operatív Program néven futó fejezet, amelyben jelentős – közel ezer milliárd forint – uniós forrást terveztek az úgynevezett innováció támogatására. Erre a hét évre az OTKA támogatása nagyjából hatvan milliárd forint volt. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje egy valódi, professzionális és következetes tudományfinanszírozási rendszer kialakításának. Erre – az akadémiai intézethálózat átalakításának kormány által nem ismert tervével szemben – ígéretet is kaptam a miniszterelnöktől. Ekkor döntöttem úgy, hogy az MTA elnöki mandátumom lejárta után elfogadom az ajánlatot egy Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alap és Hivatal (NKFIH) létrehozására. A cél az volt, hogy a magyar költségvetés szánalmas 60 milliárdja mellett nagyjából 600 (azaz a tízszerese) forrást fordítsunk az uniós támogatásból az akadémiai kutatóhálózat és az egyetemi kutatások finanszírozására a vállalatok innovációsnak feltüntetett pénzjuttatásai helyett/mellett. Ez meg is valósult. Itt jegyzem meg, hogy 2007-2014 közötti EU forrásokból a kutatóintézetek egy fillért sem kaptak. Sok helyen elmondtam, itt is elmondom, hogy eközben politikusok, vállalat- és egyetemi vezetők sokaságával kerültem konfliktusba, mert nem engedtem a lobbizásaiknak. Most ezen egyetemi vezetők egy része ott ül a különböző kuratóriumokban. Az eredeti tervet, egy alkotmányos szintre emelt kutatástámogatási szervezetet (Nemzeti Kutatási Tanács, National Research Council) nem sikerült létrehoznom. Lehet, hogy hibát követtem el, hogy kompromisszumot kötöttem egy kevesebb autonómiával rendelkező intézmény létrehozásával, de olyan kutatási infrastruktúra-finanszírozások, mint 2015-2018 között, sem előtte, sem utána nem valósultak meg. Nem az én dolgom persze eldönteni, hogy sikeres voltam-e vagy sem. Sok bírálatot kaptam azért, mert az OTKA-t az MTA költségvetéséből kivettük. De ahogyan a kutatóhálózat felügyeletére/irányítására, úgy a kutatás versenypályázati finanszírozására sincs előjoga az Akadémiának, még ha sokan úgy gondolják is. Jogállamban sokféle megoldás működhet, ahol nincs jogállam, ott viszont egyik jogállamban működő rendszer sem fog működni.

(folytatása következik)

Darvas Béla