(Tudománykövető No89) – Szabó Csaba írása

2025. április 7-9. között Dorothy Bishop és Jaideep Pandit (mindketten az Oxfordi St John’s College professzorai) megrendezték a FAIRS nevű találkozót az almamater-ükben. A FAIRS mozaikszó hivatalosan a Fostering Accountability for the Integrity of Research Studies (az elszámoltathatóság előmozdítása a kutatási tanulmányok integritásának érdekében) rövidítése – szemben azzal a kis szójátékkal, amit én címként használtam. A rendezvényen kb. 80-an vettünk részt személyesen és további 120-an online. A közönség vegyes volt: kutatók, akiket érdekel a tudományintegritás, folyóiratok szerkesztői, kiadók képviselői, egyetemi integritási felelősök, tudományos oknyomozók, néhány diák és pár újságíró.

A már visszavonult Dorothy Bishop persze nemcsak rendkívül sikeres neuropszichológiával foglalkozó tudós, hanem a tudományintegritás ügyének régi harcosa. Talán ő a legnagyobb tudományos karriert befutó kutató, aki ezt a borzasztóan fontos, ugyanakkor teljesen hálátlan és frusztráló témát választotta egyik küldetéséül. Tagja volt a Royal Society-nek is – egészen addig, amíg tiltakozásképp ki nem lépett, amikor Elon Muskot is beválasztották. Ami viszont nagyon is ide tartozik: Dorothy már legalább tíz éve követi azokat a dolgokat, amiket az ember egy valódi reformertől vár: leleplez, blogol, videókat gyárt, posztol, interjúk tucatjaiban szólal meg a témában, felszólalt a brit Parlamentben is, és most pedig megszervezett egy háromnapos tudományintegritási találkozót.

Ajánlás Darvas Bélától   A Tudománykövető blogomban csekély – érthetőséget könnyítő – képszerkesztés (ami rám nagyon inspiráló módon hatott) után örömmel adok helyet Szabó Csaba (University of Fribourg) írásának, amely angolul párhuzamosan jelenik meg a For Better Science közösségi blogon. Szabó Csaba, a Fribourgi Egyetem (Svájc) professzora. Szakterületei közé tartozik az oxidatív és nitrozatív stressz, a gáztranszmitterek (például hidrogén-szulfid, nitrogén-oxid), a sejtelhalás, a sejtdiszfunkció, a szív- és érrendszeri betegségek, valamint a gyulladásos mechanizmusok. Több mint ötszáz tudományos cikket publikált. Az egyik leggyakrabban idézett magyar tudós. Számos díjat és elismerést kapott munkásságáért. Magyarországi hazatelepülése a tudományszervezést illető kritikus nézetei miatt sikertelennek bizonyult. Nem rajta múlott. A címkép az oxfordi könyvtár, amely jövőbeli tartalma miatt személyes felelősségünk.

A kor szelleméhez illően feltöltöttem az összes előadás pdf-jét a ChatGPT-be, és megkértem, hogy készítsen egy szófelhőt (word cloud) a leggyakrabban előforduló szavak alapján – amit az 1. ábrán lehet megcsodálni. A szavak betűmérete arányos az előadásokban való előfordulás gyakoriságával. Ezek a szavak ismerősek lehetnek mindenki számára, akit érdekel a tudományos kommunikáció, vagy netán olvasta az Elpazarolt orvostudomány című könyvemet. Néhány fontos szó viszont nekem feltűnően hiányzik: ilyen például a reform, szabályozás, büntetés, következmény és megoldás. Erről még lesz szó később – de előbb megpróbálom összefoglalni, mik voltak a főbb témák ezen a konferencián.

1.ábra: A ChatGPT szófelhője a FAIR konferenciáról (szcs → AI)

Tudományos visszaélések a laboratóriumban

A prezentációk egy jelentős része a tudományos visszaélésekkel és a kutatási integritással foglalkozott, érintve olyan témákat, mint a csalás, a problémás közlemény és bírálat, plágium, illetve az etikai kérdések a kutatások során. Az adathamisítás és manipuláció kérdéskörét több előadó is érintette – köztük a világ legismertebb szakértője (és friss Einstein Alapítvány-díjas) Elisabeth Bik. Ő a jól ismert képhamisítási (2. ábra) és adatmanipulációs problémákat részletezte, külön kiemelve a folyóiratok és intézmények elképesztően lassú reagálását. Különösen kijózanító pillanat volt számomra, amikor mesterséges intelligencia (AI) által generált szövettani képeket mutatott, amelyek megkülönböztethetetlenek voltak a valósaktól. Azt is mondta, hogy most már Western blot-okat is lehet így készíteni. Ha ez tényleg így van, akkor a csalások kimutatásának eddigi módszerei (pl. szabad szemmel történő ellenőrzés, ImageTwin program használata stb.) hamarosan elavulnak. Jelenleg senki sem tudja, hogyan lehetne a jövőben az ilyen, mesterséges intelligenciával előállított (és ezért egyedi) képeket kiszűrni. A konferencián sok szó esett erről, sőt, egy külön szekció is foglalkozott a mesterséges intelligencia okozta fenyegetéssel – de őszintén szólva, a „harcoljunk AI-val az AI ellen” típusú frázisokon túl nem igazán hallottam konkrét megoldást.

Ivan Oransky (a Retraction Watch honlap fenntartója) további betekintést adott a cikk-visszavonások mechanizmusába, és ezek kutatókra gyakorolt hatásairól beszélt. Elmondta, hogy a szankciók nagyon eltérőek – általában csak enyhe karrierhátrányokat jelentenek, valódi jogi következmények pedig csak ritkán kerülnek érvényesítésre. Kiemelte, hogy a folyóiratok gyakorlatai, az idézettségi mutatók és az egyetemi rangsorok nagyon is ösztönzik a visszaéléseket, és sürgette a publikációs és rangsorolási rendszerek újragondolását.

Nick Brown statisztikai módszerekről beszélt, mint például a GRIM-teszt (Granularity-Related Inconsistency of Means), amely segít kiszúrni az adatokban lévő lehetetlen átlagokat – ezek sokszor csalásra utalnak. Ő és más statisztikus szakértők határozottan állították: véletlenszerű, életszerű számokat nagyon nehéz jól hamisítani. Hangsúlyozták, hogy a részletes statisztikai elemzés már a legelső értékelési lépésben, még a külső bírálás előtt, segíthet kiszűrni a problémás cikkeket – főleg, ha a nyers adatokat is bekérik a benyújtáskor.

Az intézményi válasz és elszámoltathatóság témáját is többen érintették. Raphael Levy például a saját horror-sztoriját mutatta be, szerényen csak így nevezve: elégtelen védelem a bejelentők számára Franciaországban. Több évnyi megtorlást kellett elszenvednie, miután leleplezte egy sorozatcsaló cikkeit, amelyeket az intézetében dolgozó személy publikált.

Több előadó, köztük Anna Abalkina és Guillaume Cabanac, a bóvli-gyárak (paper mills) rohamos terjedését tárgyalta. Cabanac vicces és tanulságos példákat hozott az ún. eltorzult kifejezések (tortured phrases) problémájára – amikor a csalók számítógépes programokkal szinonimákat cserélgetnek, hogy kijátsszák a plágiumkeresőket.

Az én magánvéleményem a bóvli-gyárakról és a torz szófordulatokról: minden hamis vagy plagizált cikk szennyezi a szakirodalmat. Olvasni ezeket az eltorzított mondatokat alkalmanként nagyon vicces tud lenni – mondjuk, amikor valaki a pinnacle flag to clamor proportion-t olvassa, és rájön, hogy ez az AI-torzított peak signal-to-noise ratio (jel-zaj-arány). Szóval, igen, takarítsuk ki nyelvileg és eredetiségét illetően is a szakmánkat, de szerintem sokkal fontosabb, hogy az igazán nagy halakat kapjuk el: azokat a neves kutatókat, akik sorozatban publikálnak problémás adatokat. Az ilyen esetek félrevihetnek egész tudományterületeket, és milliárdos kutatási pénzeket pazarolnak el – mind a direkt grant formájában, mind az elmaradt lehetőségek miatt. Itt gondolok például a szívizominfarktus és őssejt témájára (Anversa), vagy az Alzheimer-kutatás béta-amiloid vonalára (Masliah), és még sok másra. Ezek az elszabadult fedélzeti hajóágyúk azok, amiket tényleg meg kellene előzni – de ez sokkal nehezebb, mind módszertanilag, mind jogilag, amikor például egy-egy rajtakapott nagy hatalmú potentát beperli a leleplezőt.

2.ábra: AI-szikra [(db) → AI]

Kutatási visszaélések a betegeken végzett kutatásoknál

Nyilvánvaló, hogy amikor visszaélések betegeken végzett kísérletek területen történnek, az közvetlenül befolyásolhatja a betegek egészségét és biztonságát. Bár a teljes Macchiarini-sztori minden Netflix-néző számára jól ismert (aki esetleg nem látta, nézze meg a Bad Surgeon sorozatot), mégis hideg-rázós élmény volt, ahogy Patricia Murray elmesélte a saját személyes perspektíváját az ügyről. Ami számomra különösen figyelemre méltó: Macchiarini természetesen nem egyedül tette, amit tett – és mégis, szinte mindenki, aki Svédországban és az Egyesült Királyságban különféle módokon segítette, fedezte vagy támogatta őt, ma is él és virul: semmiféle következménnyel nem kellett szembenéznie.

Egy másik előadásban a legendás brit kardiológus és bejelentő, Peter Wilmshurst mesélt 40 évnyi tapasztalatáról a kutatási csalások területén, beleértve néhány nagy port kavart, orvosi visszaéléses esetet is. Előadása ismét azt hangsúlyozta: az intézmények válaszai teljesen elégtelenek. Nancy Olivieri előadása során újra előkerültek ugyanazok a témák: intézményi önvédelem, gyógyszercégek korrupciója és a bejelentők elleni megtorlások. Az egész klinikai szekció után egyetlen, keserű gondolat fogalmazódott meg bennem: Miért vagyunk annyira kiakadva a fejjel lefelé fordított Western blot-tól és duplikált szövettani képektől az alapkutatási cikkekben, amikor közben egyesek gyakorlatilag még a gyilkosságot is megússzák!

Kulturális, társadalmi és geopolitikai dimenziók

Több előadó is beszélt arról, hogyan fonódnak össze a kulturális és geopolitikai tényezők a tudományos integritás kérdésével. Till Bruckner előadása például a tudományos integritás eszközként való felhasználásáról (weaponization of integrity measures) szólt – vagyis arról, hogyan lehet ezeket a mechanizmusokat politikai, gazdasági vagy kulturális célokra is kihasználni, sokszor ártatlan kutatók rovására. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Stephan Lewandowsky is, aki a csaló kutatások által a tudományos irodalom hitelességére leselkedő veszélyeket emelte ki, és azt kérdezte, hogyan lehet egyensúlyt teremteni a valódi elszámoltathatóság és a túlzó rendőrállami hozzáállás között. Az én véleményem szerint annyira messze vagyunk a túlzó szigortól, hogy ez ma egyszerűen nem valós aggodalom.

Patricia Kingori az ún. szellemírókról (ghost writer) tartott előadást – főleg kenyai fiatalokról van szó, akiket amerikai és brit egyetemisták bérelnek fel arra, hogy helyettük írják meg a beadandóikat vagy akár szakdolgozatukat. Ez az előadás elgondolkodtatott: ha a jövő PhD-hallgatóinak egy része már egyetemistaként hozzászokik ahhoz, hogy csalással lehet előrébb jutni, és ez még működik is – vajon mit tanulnak ebből hosszú távra (3. ábra), a teljes karrierjükre nézve?

Li Tang Kína kutatásfinanszírozási befektetéseiről beszélt, és kitért az ország integritási problémáira is. Az világos volt, hogy a finanszírozók is tisztában vannak a kutatási csalások rendszerproblémájával, és hogy komoly, rendszerszintű változásokra lenne szükség. Kevésbé volt világos viszont, hogy ezek a változások pontosan mik lennének. Li Tang szerint a hírhedt cikkírásért járó készpénzjutalmak [Szerk. Nálunk számos egyetem, köztük a Szegedi Tudományegyetem, az Óbudai Egyetem, a MATE, de még a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetem is működtet ilyet, bár ezek mind a kiemelkedő minőségű publikációk jutalmazását célozzák.] rendszere már megszűnt Kínában, és most már a minőségre fókuszálnak, nem a mennyiségre – ami talán kicsit csökkenti a bóvli-gyári termékek iránti keresletet.

3.ábra: AI-író [(db) → AI]

A hivatalos konszenzus

Ahogy várható volt, sok előadás és beszélgetés szólt arról, hogyan lehetne növelni az átláthatóságot, hogy lehetne megerősíteni az intézményi elszámoltathatóságot, megvédeni a problémafeltárókat, átalakítani a publikálási gyakorlatokat, alkalmazni a technológiai újításokat, mégpedig úgy, hogy a tudományos visszaélések mögött húzódó társadalmi és politikai tényezőket is figyelembe vesszük. Amikor azonban konkrét megoldásokról volt szó, a diskurzus nem igazán lépett túl azon, amit én a standard megoldásoknak nevezek a könyvemben – vagyis azokon a javaslatokon, amelyek jól hangzanak, az intézményi szereplők számára elfogadhatóak, de sem eddig nem működtek, sem a jövőben nem fognak érdemben működni. Azért íme a hivatalos lista, hivatalos szófordulatokkal tálalva, ahogy az ilyenkor illik – habár attól, hogy ilyen komolyan hangzanak, még persze egy hajszálnyival sem lettek megvalósíthatóbbak: (i) A tudományos és finanszírozó intézmények irányítási struktúráinak megerősítése; (ii) Fejlett statisztikai és digitális eszközök fejlesztése a visszaélések felismerésére és megelőzésére; (iii) A feltárók védelmét szolgáló mechanizmusok erősítése; (iv) A nyílt tudomány (open science) gyakorlatainak széles körű elterjesztése; (v) A tudományos ösztönzőrendszer és a publikálási szabványok reformja a visszaélések csökkentése érdekében.

Összhatás

Nem tudom pontosan, mit vártam ettől a találkozótól. Talán, hogy friss képet kapok arról, hol tart ma a kutatási integritás szcéna. Abban is bíztam, hogy személyesen találkozhatok a kulcsszereplőkkel, mint Dorothy Bishop, Ivan Oransky vagy Elisabeth Bik, akik ugyanúgy ott voltak, mint azok a tudományos oknyomozók, akiket hivatalosan sokszor nem is ismernek el. Óriási élmény volt Patricia Murray-vel, Peter Wilmshursttel és Nancy Olivierivel nemcsak beszélgetni, de a szekciójukat vezetni. Mindenki, akit megismertem, komoly, elhivatott és mélyen elkötelezett volt.

És mégis; valami nagyon nem stimmelt. Az egész rendszerre nézve borzasztóan sokat elmond az, hogy a problémás kutatások leleplezése, a visszavonások kierőszakolása és a (gyakran nagyon vegyes, néha teljesen hiányzó) következmények kikényszerítése gyakorlatilag magánemberek vállán nyugszik – akik sokszor álnéven dolgoznak, mindenféle jogi védelem nélkül. Maga az a tény, hogy a rendszer így működik, önmagában óriási gond.

Ami még inkább aggasztott: nem hallottam egyetlen konkrét tervet vagy ígéretet sem a döntéshozóktól arra nézve, hogy ez az állapot hamarosan megváltozna. Az egyetemek, a kiadók, és a grant-osztó szervezetek egyaránt úgy tűnnek, mintha teljesen hidegen hagyná őket a szakirodalom kitakarítása – ezt a feladatot meghagyták az oknyomozóknak. Ez igazi Dávid-Góliát helyzet.

A plenáris üléseken és a kisebb kerekasztal-beszélgetéseken is újra és újra feltettem a kérdést: szerintetek mik a lehetséges megoldások? Legnagyobb meglepetésemre, a résztvevők többsége nem igazán volt felkészülve erre a kérdésre. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak én voltam az egyetlen, aki még nem adta fel – és mindenki más már régen elfogadta, hogy a rendszer menthetetlen, és csak azt nem értették, én miért próbálkozom egyáltalán. De ha egy pillanatra feltételezzük, hogy mégis lehetne változtatni, akkor az alábbi pár dolog világossá vált. A klinikai és a preklinikai problémákat külön kell kezelni. A klinikai oldalon már most is rengeteg szabály, etikai bizottság, vizsgálóbizottság és jogi keret van – ott főleg ezek betartatása lenne a feladat. Az alapkutatási oldalon viszont sokszor még az is kérdéses, hogy például törvényellenes dolog-e hamis adatot gyártani, vagy hogy bűncselekménynek számít-e szándékosan hamis adatot benyújtani egy folyóirathoz, vagy mi történne, ha valaki besétálna a rendőrségre, és bejelentené, hogy tudományos csalás történt? Többen azt javasolták, hogy létre kellene hozni egy külön hatóságot vagy akár egy kutatási csalásra specializálódott rendőri egységet – hasonlóan, mint amilyen már ma is létezik például műkincs- vagy pénzügyi csalásokra. És abban szinte mindenki egyetértett, hogy az ismétlődő vagy súlyos visszaéléseknek minimum az érintett tudományos képesítések visszavonásával kellene járniuk – ahogy az autóvezetők jogosítványát is el lehet venni.

4.ábra: Whataboutism [forrás → (db) → AI]

Komoly nézetkülönbség van az egyes szereplők között abban, hogy mire kellene fókuszálni a reform során. A hivatalos szereplők (kutatási pályázati irodák, egyetemi integritási irodák képviselői) csakis a megelőzést hangsúlyozzák: jobb képzést, jobb adatkezelést, jobb archiválást. Ezzel szemben az oknyomozók és közérdekű bejelentők közössége egyértelműen a szigorúbb szankciókat és akár új jogi kategóriák bevezetését szorgalmazza – még akkor is, ha csupán preklinikai kutatásokról van szó.

A kiadói ipar képviselőitől egyébként semmi jót nem vártam – és ebben nem is kellett csalódnom. A nagy kiadók emberei próbáltak meggyőzni róla, hogy mindent megtesznek a kutatási integritás javításáért, és hogy teljesen nyitottak új megoldások bevezetésére – amennyiben azok nem érintik a profitot. Több folyóirat szerkesztőjével is beszéltem, akik egyébként tényleg jó szándékúnak tűntek – de még mindig nagyon sok olyan lap van, ahol nincs főállású statisztikus, nem kötelező a nyers adatok benyújtása, és még ha vissza is utasítanak egy-egy problémás cikket, az végül úgyis meg fog jelenni valahol máshol.

Ami viszont a legjobban frusztrált, az a hivatalos szereplők hozzáállása volt. Amikor az Elpazarolt orvostudomány könyvem utolsó fejezetén dolgoztam, sokat gondolkodtam azon, vajon kik lehetnének egy valódi reform mozgatórugói. Azt már akkor beláttam, hogy egyéni kutatók egy része mindig is fog csalni – hiszen nagy a nyomás, nagyok az ösztönzők, kicsi az esély a lebukásra, és ha valaki mégis lebukik, akkor is alig történik valami. Azt is sejtettem, hogy az egyetemek érdekei sokszor ütköznek a tudományintegritással – hiszen nekik grant kell, hírnév kell, nem botrány. A kiadók meg, nos… ők profitorientáltak. Így maradt egyetlen reményem: hogy talán a pályázatokat adó szervezetek lesznek majd azok, akik valóban kényszeríteni fogják a rendszert a reformra – hiszen nekik kellene a legjobban számítania annak, hogy ügyfeleik mire költik a pénzüket.

Három nap konferencia után viszont már ebben sem vagyok olyan biztos. A hivatalos szereplők erőtlen irányelveket, kötelezettség nélküli egyezményeket és néhol elmaszatoló kifogásokat hoztak. „Több koordinációra van szükség”, „Több találkozóra van szükség”, „Fokozatosan kell haladnunk”, „Már most is mindent megteszünk”, „Nézze meg a weboldalunkat, ott látható a fejlődésünk” – ilyen mondatokkal próbálták elkerülni a konkrét cselekvést. Az egyik brit grant-ügynökség képviselője egy kiscsoportos beszélgetésben egészen példátlan relativizálással (whataboutism) rukkolt elő (4. ábra): azt mondta, „nézzünk körül, mindenhol vannak problémák, csalás, visszaélések – nézzük csak meg például, mi történik a katolikus egyházban…” Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még papok gyermekmolesztálása lesz az érv arra, hogy miért nem történik semmi a tudományos csalások ellen.

Szóval úgy mentem oda, hogy a pályázati oldal talán része lehet a megoldásnak – most viszont attól tartok, hogy lehet, hogy inkább ugyanúgy a probléma részei, mint mindenki más. Igaz, kevés hivatalos pályázati oldalt képviselő, és még kevesebb kormányzati ember vett részt a találkozón – ezt Ivan Oransky is szóvá tette. Ő egyébként a radikális megközelítés helyett inkább a fokozatos haladást támogatja, de még ő is úgy érzi, hogy a kormányzati és pályázat-támogatói szféra szereplőit rá kell venni valamiféle reform elkezdésére.

5.ábra: Predatory journal [forrás → (db) → AI]

Pislákoló reménysugarak

Voltak azért pozitívumok is. Nick Brown például több olyan módszert is bemutatott (pl. GRIM), amelyek segítségével statisztikai alapon kiszűrhetők a valószínűtlen, túl szép, hogy igaz legyen típusú adatok – és utalt arra is, hogy rengeteg más ilyen eszköz is létezik. John Carlisle pedig klinikai vizsgálatok adatainak statisztikai elemzésére mutatott be olyan módszereket, amikkel a csalás esélye minimalizálható. Ha ezek a módszerek valóban elterjednének, és már a beküldés utáni első lépésként, még a peer review előtt alkalmaznák őket a folyóiratok, akkor lehetne valamennyi előrelépést elérni. Így ugyanis a problémás cikkek jelentős része már a legelején kihullana (5. ábra).

Csakhogy – és ezt sokan elmondták – ha egy folyóirat elutasítja a problémás cikket, egy másik lap, jellemzően gyengébb minőségű, de még mindig indexelt folyóirat simán közli. Egy szerkesztő mesélte, hogy próbáltak kiépíteni egy hálózati (feketelistás) figyelmeztető rendszert, amelyben az egyes folyóiratok megosztanák egymással, ha problémás kéziratot kaptak. Ez viszont elakadt – egy csoportos pernek köszönhetően. Remélhetőleg ez az ügy még nem halt el végleg, mert egy ilyen riasztási rendszer sokat segítene a most ránk szakadó AI-gyártott áltudományos szemétözön kezelésében.

Uri Simonsohn (aki a tudományos közlemények megbízhatóságának elvi és módszertani részleteivel foglalkozó Data Colada blog kollektívájának egyik tagja) statisztikai csalásfelderítő eszközökről beszélt, és bemutatott egy gyakorlati rendszert is, az AsCollected nevűt. Ez arra szolgál, hogy nyomon kövesse a kutatási adatokat, és biztosítsa azok integritását – így talán megelőzhetővé válnának a csalások, és javulhatna a reprodukálhatóság is. A rendszer egyelőre szociálpszichológiai vizsgálatokhoz van kalibrálva, és elmondása szerint hamarosan élesben is kipróbálják egy társadalomtudományi folyóiratnál. Bár betegeken végzett vizsgálatoknál vagy formalizált protokollú kutatásoknál ez jól működhet, a gyorsan változó, iteratív preklinikai kísérletekhez biztosan jelentős módosításokra lenne szükség.

Végül Liz Perkins, aki az egyébként egészen szürreális Named Person for Research Integrity (név szerint kijelölt kutatásintegritás-felelős) címet viseli a Liverpooli Egyetemen, bemutatta, hogy náluk milyen konkrét lépések történtek a kutatási csalások elleni küzdelemben. Előadása nem ragadt le az olyan sablonoknál, mint jobb képzés meg a nagyobb elszámoltathatóság, hanem ténylegesen működő folyamatokat mutatott be. Igaz, ezt az újabb rendszert a hírhedt Dan Antoine/HMGB-1 diagnosztikai botrány után vezették be – de hát, jobb későn, mint soha. Különösen tetszett, hogy náluk teljesen megszokott gyakorlat a véletlenszerű helyszíni ellenőrzés a laboradatok és kutatási gyakorlatok terén – s nem csak akkor vizsgálódnak, ha valaki épp valamit észlel és feldob valaki a PubPeer-en.

Volt még egy jó ötlet, amit Nick Brown dobott be: szerinte a finanszírozó ügynökségeknek saját folyóiratokat kellene alapítaniuk, és kötelezővé tenni, hogy az általuk támogatott kutatások oda kerüljenek. Így nem lenne publikációs oldaldíj (page charge), amit fizetni kell a szerzőknek, nyílt adatbázishoz és preregisztrációhoz lehetne kötni a publikációkat, és eltűnhetne a kísértés, hogy mindenki és mindenáron luxuslapokban akarjon csak publikálni.

6.ábra: Hol a vakond komámasszony? (forrás)

Végszóként…

Szóval: mit tanultam ebből a három napból? Ha minden alkalommal kaptam volna öt fontot, amikor valaki azt mondta, „ez csak a jéghegy csúcsa”, akkor egy vaskos borítékkal távoztam volna Oxfordból. Ehelyett viszont azzal az érzéssel jöttem el, hogy a tudományos integritás kérdése egy végtelenített vakondkereső játék (6. ábra) – csak éppen a vakondokok rafinált kutatók, szervezett publikációs bűnbandák, intézményi vakfoltok, és egy olyan tudományos publikációs rendszer, ami a profitra és az önáltatásra épül.

Igen, vannak hősies és briliáns oknyomozók, akik szabadidejükben, ingyen dolgoznak – de valódi intézményi felelősségvállalás alig van. Igen, vannak eszközök például a statisztikai csalások kimutatására. Igen, van pár életképes ötlet, mint például a random auditálás. De ezek mind csak apró korrekciók egy alapjaiban reformra szoruló rendszerben.

Amíg a kormányok és a pályázatokat adók továbbra is elbújnak az erőtlen irányelvek, a semmit nem kötelező egyezmények, és az elképesztően kreatív kifogások mögé, addig igazi reform nem lesz. És amíg nincs reform, addig az integritásválság marad – a problémafeltárókat kirúgják és beperelik, a csalók meg előléptetést kapnak. Mi, többiek pedig maradunk keserű nevetésre ítélve: olvassuk a cuccot, hallgatjuk a kifogásokat, és próbálunk felkészülni az AI-generálta szemétcunamira.

Szerk.   Ki foglalkozna érdemben a kisebb-nagyobb kutatási csalásokkal? Azt gondoljuk, csak az tudna foglalkozni velük, aki a legszélesebb látókörű, a legtájékozottabb kutatási kérdésekben. Aki rálát mindazokra a tényezőkre, amelyek közrejátszanak. Szerintünk a jelenlegi helyzet nem csupán emberi félrelépés vagy felkészületlenség kérdése, hanem a kutatásszervezés szerkezetéből adódó belső ellentmondás is. A finanszírozást irányító szakmája általában közgazdasági vagy jogi, és nagyon ritka, hogy ténylegesen és pontosan fel tudná mérni egy-egy konkrét kutatás értékét és kivált összemérni különböző tudományterületek között. Milyen értéket is? Szellemit? Gyakorlatit? Profitteremtésit? Néha kerülhet széles látókörű személyiség is finanszírozás-irányító szerepbe, de akkor is szubjektív bizonyos mértékig a bizottságain keresztül. Ezért a tudományos értéket is osztályozni próbáljuk. Két számszerű mutatót, ugye, mindenki össze tud vetni? A kutatási kiválóságot szakcikkek elhelyezés szerinti minőségében és számában mérjük, ami közel sem a valóságos érték mérőszámai. Másrészt az idézettséget nézzük. Ez a területi forgalmat méri, az eredeti azonosítására képtelen. Nem megy az értékmérés a könyvek területén és a tudományágak között sem. Ott ma gyakori, hogy olvassák, használják (tanulnak belőle), de nem idézik. Szabó Csaba elképzelése, hogy a kutatásfinanszírozók lépnének fel a kutatási csalások ellen, nagyon is logikus feltételezés, de ehhez arra lenne szükség, hogy ezek a döntéshozók mélyen értsék a tudományos előrelépés formáit és mértékét.

A tudományos integritás konferenciák pedig folytatódnak. Meglepve hallottam, hogy 2007 óta folyamatosan szerveznek ilyen konferenciákat – látható hatás nélkül. Idén még két hasonló esemény lesz, az egyik Horvátországban, a másik Ausztráliában. Jövőre pedig folytatódik a sorozat – megint egy elegáns helyszínen, ezúttal Vancouverben. Bárcsak ezek a találkozók végre cselekvési terveket és valódi szabályozási változtatásokat hoznának – ahelyett, hogy megint csak majd definíciókat csiszolgatnak, irányelveket gyártanak, és bizottságokban molyolnának. Azt is nagyon remélem, hogy a következő konferenciákon több kormányzati szereplő lesz ott – hogy lássák, milyen állapotban van a tudomány, és felfogják, hogy az AI-terjedésével milyen gyorsan eszkalálódhat a helyzet katasztrófává, ha nem történik valami érdemi változás. Talán ez majd ébresztő lesz. Talán…

Szabó Csaba