Bezárás
Tudománykövető

Pálinkás Józseffel a politikai valóságról No2 – Szappan-operita No8

(Tudománykövető No48)

Stumpf István szerint »…szó sincs arról, hogy a vagyonkezelői alapítványok létrehozásával a politika bevonul az egyetemi világba, éppen az ellenkezője történik. – A minisztériumi fenntartással eddig kizárólag a kormányzat felelt az intézményekért, ezzel szemben a kuratóriumokban most helyet kapnak a tudományos élet, az üzleti szféra szereplői is, növekszik az egyetemi autonómia…«. Ezt sikerült alig két hét alatt a Hazafias Népfront utolsó alelnökének, Horváth István volt kétszeres belügyminiszter (a Grósz-kormány miniszterelnök helyetteseként biztonsági garanciát jelentett az újratemetés idején) vejének, az egykori részfoglalkoztatású egyetemi docensnek (CSc), a területre kinevezett baráti kormánybiztosnak, aki használhatja vezérünk kegyeletteljes titkárságát, rövid szolgálati ideje alatt felderíteni. Mit tesz majd akkor emberünk az elkövetkező két évben, hiszen a feladat hiánytalanul megoldva, átadható a csőposta másik végén gyúró médiakommandónak? »Orbánia egyébként is arról ismerszik meg, hogy mindenféle autonómiák szökkennek benne szárba és terebélyesednek megállíthatatlanul« – olvasom Váncsa Istvántól, és hajlok arra, hogy van ebben valami. A kuratóriumi autonómia máris feltartóztathatatlanul bimbódzik.

Nagy tisztelője vagyok az abszurd irodalomnak, és közel áll hozzám a szecesszió és az eklektika (címkép – a felcsúti népies-historizáló sportközpont) is. Kissé elképedek ugyan azon, hogy az élsportra vezérurunk messze többet költtet (újgazdagaink is errefelé botladoznak), mint például az érdemi tudományokra. A Palkovics László és (a Csányi bankárt díszdoktori címhez segítő) Bódis József vezette gépész/nőgyógyász-tengelyű oktatás éppen most tolt ki alapítványi tulajdonba elég elképesztő összegeket a közvagyonból. A Puskás Akadémia felcsúti sport- és konferenciaközpont (Makovecz Imre stílusára hajaz) átadása is milyen örömteli esemény volt 2018-ban. Mészáros Lőrinc (Magyarország leggazdagabb embere 2020-ban ~480 milliárd forintos vagyonával) ex-polgármester (a Puskás Akadémiát 2004-től működtető alapítvány – A Felcsúti Utánpótlás Neveléséért Alapítvány (FUNA) – kuratóriumi elnökét; alapító: Orbán Viktor; lásd továbbá 2019-től Puskás Akadémia Öregdiákjaiért Alapítvány – elnök: Kelemen Csilla Beatrix, Mészáros Lőrinc ex-felesége) mellett ott láthattuk az eseményen Mocsai Lajos rektor urat (ő az akadémisták számára kettős karriert biztosító megállapodást írt alá a helyszínen) és Nyilasi Tibort is. Sőt, Vágási Feri (alias Nemcsák Károly) nem megmondóember is arra kószált, aki valahogyan – hiszen nem mondott meg semmit – a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SzFE) kuratóriumi felügyelő bizottságának elnöke lett. Találkozhatott az eseményen alapítványi kuratóriumi társával, a Horvátországban megvesztegetés miatt két évre elítélt – Orbán által ki nem adott – Hernádi Zsolttal (2020-ban Magyarország 48. leggazdagabb embere ~29 milliárd forinttal), a MOL töretlenül népszerű elnök-vezérigazgatójával (Maecenas Universitatis Corvini Alapítvány elnöke), Csányi Sándorral, az OTP elnökével (2020-ban Magyarország második leggazdagabb embere ~390 milliárd forinttal; kettős szereposztásban a Soproni Egyetemért Alapítvány, továbbá Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemért Alapítvány elnöke), akinek tulajdonait és pozícióit felsorolni sem tudom. Ő durván egy éve azt nyilatkozta, hogy Magyarországon oligarchák márpedig nincsenek, s ennek oka az, hogy Orbán Viktort nem lehet befolyásolni. Vezérünk önjáró.

Láthattuk a megnyitón Szíjj Lászlót (Magyarország 9. leggazdagabb embere 2020-ban ~185 milliárd forinttal) – akinek a jachtján adriázott Szíjjártó miniszter –, aki Csányi jobbján ült; Garancsi Istvánt (2020-ban Magyarország 23. leggazdagabb embere ~67 milliárd forinttal) pedig Hernádi úr mellett ülni. Garancsi a MOL Vidi FC tulajdonosa; így ott mindenki a helyére került. Ma úgy tűnik, hogy a fontos ügyek sportesemények közben kerülnek megvitatásra (88. kép); egy a tábor, egy a zászló. Az új épületet Spányi Antal megyéspüspök és Szabó István református püspökök áldották meg. Koronás.

Szóval kérdés nélkül túlgördülünk Stumpf rapid és laza szolgálattételén. Méltánytalan lenne az MTA hajdani elnökét erről a vérciki cuccról faggatni, amire mindig is akad istenkirályunk számára vállalkozó a folyosói várakozók között. Álmaimban talán csak ki kell a titkárságvezetőnek füttyenteni. Ott mindig új reménykedők (vállalkozók) érkeznek, és mi (polgárok, ma kitüntetetten vidékiek) új igazságszolgáltatásra várunk. Stumpftól szerintem ezt már maradéktalanul meg is kaptuk, a titkárság örömkönnyek között házi paradicsomlevet (succo di pomodoro) bonthat (nem durran ugyan, de egészséges bio), amit az ellátó részvénytársaság kajtatott fel, és a szakmai érdekképviseletek is fogyasztásra ajánlanak. Csak tessék, tessék.

88.kép: Hernádi Zsolt, Garancsi István, Orbán Viktor, Polt Péter és Csányi Sándor az exkluzív páholyban (Fotó: blogaszat.hu)

2006-2010 között a Fidesz-KDNP ellenzéki párt volt. Ángyán József miatt ekkor jártam elég gyakran az Irodaházba, és hallgattam két parlamenti bizottság (mezőgazdasági és környezetvédelmi) szövegeit. Te is abban az időben ültél vissza újra a parlamentbe. Abban az időben a maihoz képest egy teljesen más Fidesz-KDNP-t ismertem meg, amely igényes volt a kiadott anyagaira, okosan érvelt, és számomra is elfogadható volt. Ezt belülről sokkal pontosabban láthattad.

Pálinkás József: 2006-2008 között voltam ellenzéki képviselő, majd az MTA elnökeként megszakítottam a párttal való közvetlen kapcsolatomat; kiléptem. Az MTA elnöki pozíciójában ügyeltem arra, hogy az Akadémiát és magamat is távol tartsam a pártpolitikától. Néhány szakmai kérdésben az Akadémiához fordultak. A legelső a tragikus vörösiszap-katasztrófa volt. Valóban abban a periódusban a Fidesz-KDNP egy sokkal szakmaibb vezetés igényével állt elő, mint ma, s a tárgyalások során felvetett kérdések megválaszolásához szakembereket keresett még. Voltak persze már akkor is rossz jelek. Az egyházak és az utcanevek kérdésében a megkérdezésünk nélkül adtak törvényben feladatot az Akadémiának. Ha megkérdeztek volna a törvények kidolgozási fázisában, elkerülhető lett volna az MTA belekeverése olyan kérdésekbe, ami nem tartozik rá.

Kitartó és egyetértő érdeklődés (sport, vadászat, horgászat, kisvasút et cetera), támogatás és viszont-kedvezményezettség – lassan összetartozó lett. Épült hazánkban a stadionlánc. Mennyire esett politikai csapdába a Fidesz-KDNP gazdasági tagozata? Illetve fordítva, mennyire foglya ez a párt a saját maga által létrehozott nemzeti újgazdagok elvárásainak?

PJ: A magyar politikának egyik legsúlyosabb baja, hogy a politika üzleti célokat, sőt politikusok üzleti céljait szolgálja. Sok kisebb-nagyobb vállalkozó ezért közelít a politika felé. Nem az üzlettel van a bajom, hanem esetlegesen az információval és befolyással való visszaéléssel. Ez persze magánvélemény a részemről, amelyben felmerül a gombnyomogató és kijáró emberek megjelenése. Nem törvényismerő és elemző politikusokról van tehát szó, akik rendeletek és törvények alkotásánál hatástanulmányokkal foglalkoznak. Sok politikus értéke ma attól függ, hogy mennyi pénzt vittek a pátriájukba. Az ország egésze szempontjából a hasznosság másodlagos fontosságú. Lehet ez a domb csúcsán, a lombkorona szintje alá 500 méterenként telepített kilátó-sorozat is. Kicsire nem adunk, a térségbe hoztak ennyi és ennyi pénzt, ezt lehet kommunikálni. Egyszer persze majd eljön az igazság pillanata, amikor a sok fantasztikus beruházásról kiderül, hogy valójában pénzkidobás volt.

A képmutatás sohasem állt távol a magyar politikától, ahogyan Konrád György és Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című esszéjükben írták. Az érzékletesség kedvéért: a konyak például az az ital, amelyet a munkásosztály a képviselőin keresztül, érte fogyaszt. A Kádár-kormány elhitette azt, hogy a munkásosztály érdekei szerint politizál, és őket képviseli, de ez valójában nem így volt. Ma sincs ez másként, pedig keresztény-konzervatív vezetés van meghirdetve a kifeszített molinón. Sőt az EU-tól hozzánk érkező pénzt nem is kell most valakitől elvenni, hanem csak irányítani kell annak útját, hogy hol landoljon. Ez szerintem sokat rontott a hazai közállapotainkon.

89.kép: Birkner Zoltán közgazdász, NKFIH elnök, aki később az OTKA bírálati sorrendjét menedzselte és Gyuricza Csaba NAIK főigazgató, ma a MATE mb. rektora 2019-ben pacsiznak (Fotó: MTI)

Egy pillanatra visszakanyarodnék a kijáró emberekhez. 2006-2008 között az Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottságában – miközben, mint rendszeresen, egy törvénytervezetet csavargattak jobbra-balra a képviselők – Ángyán József azzal lepett meg a hozzászólásában, hogy „ti elmondtátok azt, hogy szerintetek miként lenne a megoldás helyes, de talán én vagyok közöttetek az egyetlen, akinek nincs saját gazdasága, vagyis nem fűződik konkrét érdekem a területi szabályozás eltérítéséhez”. A Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) kormánybiztosi majd elnökségi időd (2014-2018) alatt pontosan beleláttál a pályázattal elnyerhető összegekbe. Én, mint szakértő, jó néhány, milliárdos nagyságrendű gagyi pályázat anonim bírálója lehettem. Nem volt kérdés, hogy miként kell döntenem. Mennyire mozgott az irodád szőnyege a lobbisták talpa alatt?

PJ: Az én elnökségem alatt 600 milliárd forint felhasználásáról született döntés. A kollégáim a kérésemre eléggé megszűrték a hozzám kérdésnek álcázott kérésekkel érkezőket. A szőnyeg tehát le volt ragasztva. Pályázati ügyekben általában nem fogadtam bejelentkezőket, de írásban (ez sokszor hatott) hagyhattak az izgatott kijárók nyomot maguk után. Elképesztő ötletekkel kerestek fel a vízzel hajtott autótól a vákuumenergia hasznosításáig. Természetesen akadt olyan ismert politikus is, akinek munkatársaim nem mondhatták azt, hogy az elnök úr elfoglalt, és nem tudja önt fogadni. Ekkor a tárgyalás írásban került dokumentálásra. Így elejét vettem annak, hogy konkrét pályázat mellett eredményesen lobbizzon valaki. Nem állítom, hogy nem volt olyan, hogy valaki egy papíron leírta, hogy mely pályázatokat szeretné, hogy nyerjenek. Kértem, hogy tegye le a tárgyalóasztalra, majd távozása után a papírfarkasba került a sorrendiségre vonatkozó óhaja. Volt olyan, hogy küldönc hozott anyagot, megnevezve egy ismert embert. Mikor megkérdeztem az illetőt, azt mondta, hogy ő nem küldött semmit, így a küldeményről sem tud. Tehát előfordultak ilyen esetek. Rám az vetett volna súlyos árnyékot, ha valakihez, például hozzád azzal megyek oda, hogy arra kérlek, hogy a most küldött pályázatra adj magasabb pontszámot. Ilyen sohasem fordult elő, hiszen a bírálót veszítettem volna el, most a becsületemről szót sem ejtve. Eredményes bírálóhálózatot csak úgy lehet működtetni, hogy a kiválasztottak a saját szakmai hitelességük miatt mutyikban nem vesznek részt, és persze a hivatal nem bírálja felül a korábban hozott döntéseket.

Az NKFIH-ból való távozásod után az OTKA bírálati rendszerébe való belenyúlásra már akadt szomorú példa. (A pályázati sorrendben 5% változtatást hajtott végre az ITM/NKFIH (89. kép) – Závodszky Péter, Kellermayer Miklós és Deák Csaba neve merült fel az új kedvezményezettek között.) Freund Tamás az MTA elnöke is tiltakozott. Palkovics László részben a te felfedezetted. Csak kívülről látszik úgy, mintha a tudományba vetett hite alapjaiban rendült volna meg? Valóban ennyire érzéketlen ő az MTA és az egyetemi autonómia iránt? Ennyire elnyomhatja a priori küldetéstudat, az egyedi ambíció a józan értékítéletünket?

PJ: Palkovics László nem igazán egyetemi vagy kutatóintézeti ember, ő fejlesztő, akitől megrendelnek valamit, és azt igyekszik teljesíteni. A fejlesztői tevékenységből szerintem nem vezethető le az alapkutatás. Nekem úgy tűnik, hogy nem sokra tartja azt, így valóban érzéketlen a tudományos műhelyek belső világa iránt. Angliai látogatásaim során láttam, hogy az egyetemi tradíció mennyire élő és elkötelezettséget indukáló a tanárok és diákok körében. Hogy Palkovics László miért úgy cselekszik ahogy, azzal neki kell majd egyszer elszámolnia. Ez szerintem elkerülhetetlen lesz.

90.kép: Ingatlanfejlesztés (Fotó: Ujvári Sándor/MTI)

Az alapítványi egyetemek létrehozása kinek képezte az érdekét? Miért most? Gazdasági vagy politikai természetű ez az érdekféleség?

PJ: A Fidesz-KDNP gazdasági és politikai holdudvarának képezte ez az érdekét. Komoly presztízsű, magas jövedelemmel járó munkahelyek jönnek létre, ahol a párttal szolidáris felső vezetői réteg kerülhet elhelyezésre. Különösen a jelenleg célba vett tudományegyetemek tartoznak a nagy megrendelők közé, és így gazdasági partnerként is jelentősekké váltak (90. kép). Az alapítványi (kvázi magán-) kuratóriumok megrendelései és dokumentációja sem annyira nyilvános (számonkérhető), mint egy állami intézeté, vagyis egy zártabb, szolidárisabb és a vezetés céljaira könnyebben használható struktúra jött létre.

Valóban. Felfogható ez az alapítványi egyetemi szerkezet úgy, hogy a Fidesz-KDNP tetemes vagyont ment ki a közösből a várható ellenzéki időkre. Nem most először történik ilyen a magyar politikai életben, de persze a nagyságrend már országos csúcs. Alkalmas ez a fajta, főként pártkatonákból álló, és az egyetemi oktatás sajátságait nem ismerő kuratóriumi összetétel az értékteremtő értelmiségi foglyul ejtésére? Demokratikus felépítményként lehet egyetlen párt küldöttjeinek közösségét nevezni? Mértékadóként lehet ezt címkézni?

PJ: Az értelmiségi foglyul ejtésére alkalmas, hiszen a kinevezettek nem pályázat útján nyerték el ezt az örökös megbízatást, hanem szívesség révén. Ilyesmiért később lehet kérni valamit. A kiválasztás pontos módszere nem ismert, de világos, hogy a Fidesz-KDNP-vel rokonszenvező csapat van mindenhol. Az sem demokratikus politikai gyakorlat, hogy ilyen hatalmas vagyont kiveszünk a következő kormány rendelkezési köréből. Sem jogilag sem erkölcsileg nem tartom ezt elfogadhatónak.

Miként engedheti meg ilyen elképesztő nagyságrendű közvagyonnak a csoporttulajdonba való kihelyezését a hazai jogrend? Nem fedi ez a hűtlen kezelés vétségét?

PJ: Számomra érthetetlen ekkora köztulajdon csoporttulajdonba adása. Volt-e megelőző vagyonfelmérés és hatástanulmány? Miért nem tudunk ezekről? Azon gondolkodom, hogy a debreceni egykori Kossuth Lajos Tudományegyetem főépületének vajon mennyi lehet az értéke? Szerintem a köztulajdonból kivett vagyont kellően fel sem értékelték, de szerintem ezermilliárdos nagyságrendről van szó. A jelenleg az EU Helyreállítási és Ellenállóképességi Alapnak nevezett program (Recovery and Resilience Facility, RRF) is sokféle kérdést vet fel bennem. Az RRF, amelyből Magyarország 5760 milliárd forint forráshoz jut (ez nálunk személyenként közel ~590 ezer forintos összeg!), olyan reformok és befektetések támogatására szolgál, amelyek csökkentik a COVID-19-pandémia okozta gazdasági és társadalmi károkat. Magyarországnak 2021. április 30-ig kell benyújtania az egyeztetett terveit, de körülötte hatalmas a csönd, és a felelhető, nyilvános anyag csak általánosságokat tartalmaz; szerintem hiányoznak belőle az ok-okozati összefüggések és a célzott intézkedések. Minden ebbéli tervezett tevékenységet a járvány gazdasági és társadalmi kárenyhítésére kellene visszavezetni, de ezt én jelenleg nem így látom. Rossz előérzetem van.

Politikai értelemben valóban hűtlen kezelésnek látható az, ami az alapítványi egyetemekkel történik, jogi értelemben nehéz kérdés. Gondolom a jogászok vitatkoznak majd ezen, de tartok tőle, hogy a véleményük a politikai elköteleződésüket is tükrözi majd.

Azt követően, hogy önálló pártot (Új Világ Néppárt) alapítva elkezdtél újra politizálni, az a személyes megítélésedet miként befolyásolta?

PJ: Rontott rajta. Egy egyetemi tanárnak és az MTA elnökének pozitív a kisugárzása. A politikusoké ettől eltér. Amit teszek, az nálam belülről vezérelt. Felelősségérzetből fakadó kötelességem ez a közösség felé, aminek része vagyok.

Újratemetés.     Polgártársak! Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra negyven évvel ezelőtt történt bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, csak egyszer volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, hogy megkísérelje elérni a már 1848-ban kitűzött céljait, a nemzeti függetlenséget és a politikai szabadságot. Céljaink máig nem változtak, ma sem engedünk a ’48-ból, így nem engedünk ’56-ból sem. Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik, hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte. Mi az ő sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek. Jól tudjuk, a forradalom és a megtorlások áldozatainak többsége korunkbeli, magunkfajta fiatal volt. De nem pusztán ezért érezzük magunkénak a hatodik koporsót. Mind a mai napig 1956 volt az utolsó esély arra, hogy nemzetünk a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen. A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítettek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni. Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik. Barátaim! Mi, fiatalok sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generációk számára. Mi értetlenül állunk azelőtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. Mi úgy véljük, nem tartozunk hálával azért, hogy harmincegy év után eltemethetjük halottainkat, nem jár nekik köszönet azért, mert ma már működhetnek politikai szervezeteink. A magyar politikai vezetésnek nem érdeme, hogy a demokráciát és szabad választásokat követelőkkel szemben – bár fegyvereik súlyánál fogva megtehetné – nem lép fel a Pol Potéhoz, Jaruzelskiéhez, Li Pengéhez vagy Rákosiékéhoz hasonló módszerekkel. Polgártársak! Ma, harminchárom évvel a magyar forradalom és harmincegy évvel az utolsó felelős magyar miniszterelnök kivégzése után esélyünk van arra, hogy békés úton érjük el mindazt, amit az ’56-os forradalmárok véres harcokban, ha csak néhány napra is, de megszereztek a nemzet számára. Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről [Ez az a mondat, amit a TIB több tagja kért, hogy Orbán Viktor vegyen ki a szövegből, mert a szovjet csapatok kivonulása akkor már megkezdődött, de Orbán hajthatatlan maradt: »Nem! Ezt hagyta jóvá a Fidesz vezetősége, ezt fogom elmondani«]. Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor beteljesíthetjük forradalmunk akaratát. Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni. Emlékezzetek, 1956. október 6-án, Rajk László temetésének napján a párt napilapja, a Szabad Nép öles betűkkel hirdette címlapján: Soha többé! Csak három hét telt el, és a kommunista párt ÁVH-s keretlegényeivel békés, fegyvertelen tüntetők közé lövetett. Két év sem telt el, és az MSzMP Rajkéhoz hasonló koncepciós perekben ítéltette halálra ártatlanok százait, köztük saját elvtársait. Mi nem érjük be a kommunista politikusok semmire sem kötelező ígéretével, nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó párt, ha akar, se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk. Csak ezen a módon kerülhetjük el az újabb koporsókat, a maihoz hasonló megkésett temetéseket. Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József a magyar függetlenségért és szabadságért adták életüket. Azok a magyar fiatalok, akik előtt ezek az eszmék még ma is sérthetetlenek, meghajtják fejüket emléketek előtt. Nyugodjatok békében!   Orbán Viktor felolvasott beszéde (1989. június 16.)   [Lábjegyzetek: A beszéd írásában közreműködött Kövér László. Konzultáns a Fidesz vezetősége és a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB – Vásárhelyi Miklós, Litván György, Hegedűs B. András, Kozák Gyula); név szerint kiemelt Halász utcai (?) kiskocsmabéli tanácsadók: Litván György, Kende Péter és Kozák Gyula. Az újratemetési beszédek tartalmi egyeztetését Göncz Árpád végezte el.]

*

Gondolkodom, mintha Viktornak minden már csak a buliról szólna. Kisvasút és labda. Mintha még mindig csak a Rendszert (lásd Nicu című keretes írás) akarnánk túlélni. Mintha még mindig zsarolna a ránk állított tartótiszt, vagy akit ő küldött, akiről azt hisszük, hogy ő a személyesen ránk szabott illetékes elvtárs; mintha még mindig neki készítenénk a családtól is eltitkolt hangulatjelentést. Mintha féltenénk a megszokott láncainkat. Mintha félnénk attól, hogy valójában meglátjuk azt, amire rámeredünk. Mintha nem járna nekünk ennyi idő után sem feloldozás. Mintha hallgatnunk kellene és fal mentén osonni; mintha rendben lenne, hogy a közösségünket meglopják. Mintha az ezek még mindig nem mi volnánk. Jóemberek, harminc éve kimentek az oroszok. Nekik mindegy már, hogy mi van itt. Úgy tűnik nekem, hogy éppen az oroszok felé köteleződik el (lásd civilszervezetek megvesszőzése, Paks II stb.) a bennünket megdumáló mai istenkirályunk (91. kép). 1989-ben a vasfüggöny lebontását megkezdték, felszedték az aknamezőt, Nagy Imrét és mártírtársait újra eltemettük. Egy, csak a nevében azonos Orbán Viktor is beszédet mondott a Hősök terén (lásd Újratemetés című keretes írás), amit én is, a kezemben szórólapokkal, elbűvölten hallgattam.

91.kép: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin és Orbán Viktor 2017-ben (Fotó: MTI)

Nicu. (részlet)   „Vastaps. Az országgyűlés felállva, ütemesen tapsol, a szemek ragyognak, az arcokon transzcendentális boldogság ragyog. A Conducator kimondta azt, amit mindenki sejtett, de csak Ő jelenthetett ki, hogy ez itt körülöttünk már a jóléti társadalom. Adevarat; sőt. A Kárpátok Géniusza az agitprop szimfóniához ritmikusan le-feljáró karjával jelzi a harsonásoknak (csak belőlük áll a zenekar) az üdvözlésre fenntartott pillanatokat. Apámnak Djugashvili vagy Róth juthat eszébe, ők tanították vastapsra; nekem a hibridkukoricával hadonászó Hruscsov rémlik. […] Régebben az olténiai foltozóvarga is belekapaszkodott a papírba. Fehér inghez fehér nyakkendőt kötött (Hol van az előírva, hogy sötétet kellene? A majdani Tudományos Akadémia elnöknője is elismerően csettintett), jól szabott zakójára kitűzte az arany ötágú csillagot és felolvasott. Nicu – a Pénzügyi Mágus, akinek a Nagy Imrét dugdosó Gheorghiu-Dej adta át a stafétabotot – akkor még nem volt egyedülálló, mint a havasok égbe sikoltó csúcsa, nem kínozta a prosztatája és a magas vérnyomása. […] Madzaggal kötözik hátra a kezüket, ami ellen tiltakoznak. Elena dulakodik és azt kiabálja: Hé! Disznók! Gyerekek! Normálisok vagytok? … Ne törjétek el a kezem. Gyerekek vagytok? Hát nem az anyátok vagyok? … A Securitate-tól vannak. A katonák közrefogják és kituszkolják őket az udvarra. Egyes lövések, majd sorozatok, izgatott parancsszavak, orvosi vizsgálat, amelyben felnyitják Ceausescu szemhéját. Elena oldalt fekszik, mintha menekülne, cipői egy méterre röpültek, arcára sálja tapad, a feje körül mélybordó tócsa; Nicolae térdre rogyott elébb, majd lábát maga alá gyűrve hidalt hátra. A halottszemlén egy női hang azt mondja: Garantáltan szépek vagytok; míg egy férfié: Aki burokban született az kísértetté válik. 1989 karácsonyát jegyezzük.”   Darvas Béla (A Gyökerek sorozat egyik, 1998-ban írt, nem publikált darabja)

Nem is vitás, árnyakat temettünk el, de félelmünk és tudatlanságunk velünk maradt. Akkori bukottjainkat és hőseinket is elfelejtettük már. Nagy Imre is csak kommunista volt; ma talán balliberális lenne. A hatalmat meg kell tartani, a Fidesz-KDNP nem veszíthet soha. Csak a Fidesz! A magyarok nem lehetnek ellenzékben.

Tényleg nem képes felnőni egy új és épelméjű generáció, aki nem szenved a múlt nyomorúságaitól, és nem rontja meg a jelen harácsolása? Aki nem akar olyan jachtot magának a Balatonba, amely ki sem tud futni, mert sekély hozzá a víz? Aki nem élhet gyémántberakásos karóra nélkül, mert Ráhelnek és Barbinak is az van már? Aki vadászkastélyt épít, amit végül letagad, mert nem tud vele elszámolni? Én hiszem, hogy lesz értelmes jövő. Nem hasonlít majd arra, amit én élhettem meg annak.

Darvas Béla

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom