K+F+I pillanatképek (N^o36)

A sajtóban rutinszerűen megbotránkozó véleményeket olvashatok a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) pénzügyi függetlenségének elvesztéséről. Az MTA ellenző állásfoglalást is készített, az akadémikusok tiltakoztak, külső tagok adták vissza a klubtagsági könyvüket, és a Momentum pár száz embert utcára is vitt. „Oroszországban lerombolták a Tudományos Akadémiát, erre készül a kormány is” – hangzott el az épületes mondat. Azt gondolom, hogy nem érthetők a történtek az előzmények mérlegelése nélkül, amiért az a véleményem, hogy ez a megálló már menetrend szerint következett, és az út racionálisabb tevékenység felé vezet, semmint azt a hasznosság iránt mérsékelt érdeklődést mutató MTA vezetők elképzelték.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Éppen az MTA korábbi elnöke készítette elő ezt a változást, bár attól még most csodálkozhat azon, hogy ez a tudományügyi minisztérium az ő vezetése nélkül valósul meg. Politika által működtetett jármű (vö. hullámvasút) csak arra haladhat, amerre a síneket lefektették. „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” – hallom most is Antall József örökbecsűjét, és valóban az MTA szerintem túlságosan sokáig tétlenül ült a leveleit hullató babérkoszorúja alatt, s önelégülten mosolygott a társadalmi allelujától övezve. A rendszerváltás után ez az adminisztráció elfogadott és megmagyarázott mindenféle politikai akaratot (elnökeit is – Glatztól Pálinkásig – eszerint választotta), a szűk évtizedekben tétova elitmentésbe is kezdett (igen, akadémikusi özvegyi apanázst is osztott), szemérmesen köhécselve végvárain (értsd kutatóintézeteiben) csöndesen romosodott, csak öregedésre sarkalló közalkalmazotti kategóriát szerzett kutatóinak, és elveszítette a tehetséges fiatalok érdeklődését, akik esetleg kutatói pályára jöhettek volna. Egy valóságos hivatás jövőtlensége felé vezető úton asszisztált. Az írásom az MTA mezőgazdasági teljesítményének ismeretén alapul – harminc évig dolgoztam MTA intézetben és felszámolása előtt az OTKA Bizottság tagja voltam –, vagyis a nézőpontom ebből a szempontból speciális. Nem lehetek már a jelenleginél nyugdíjasabb, így nem igyekszem tiszteletköröket futni.

A kutatás-fejlesztés pénze

A Kádár-kori MTA-t a stabil intézetek és a szegény kutatók jellemezték, az 1989-es rendszerváltás után a labilis intézetek, és az MTA doktori megszerzése utáni elfogadható életszínvonal, amit ezért felkínálhatott. A pályakezdők pénzügyi helyzete azonban mindvégig kritikán aluli volt. A tanulmányi előmenetelükben kitűnők állami támogatása elmaradt, amin nem segített a későbbi, a kezdeti kutatói teljesítményt honoráló pályázati rendszer. A minőségi munkát nem támogatta a közalkalmazotti bérezés, amelyben a teljesítmény megbecsülésére nem volt kellő vezetői mozgástér. Nemzedékem többnyire családi kötődések miatt tért haza, és egy életen át mesélt az ösztöndíjas útjairól. Várható volt, hogy ez a fajta életstratégia egyszer csak megváltozik. Éppen az ezt átélő szülői generáció nem kér majd belőle. Szerintem az ódivatú álproblémák egyike a kutatói elvándorlás, a hazacsábítás siralmas technikája, az akadémiai kutatások függetlenségének féltése, az alaptudományi irányok túlharsogása. A magyar tudomány nyugodtan merhet kicsinek látszani. A kutatásnak, a kutatásban dolgozóknak itt is gazdasági kötelességei vannak. Az Egyesült Királyságban ez 1982 táján következett be; én éppen ott voltam akkor.

28. ábra: A kutatás-fejlesztés viszonylagos támogatása Magyarországon és az Európai Unió tagállamaiban (készült az OECD adatbázisa alapján)

A hazai kutatás-fejlesztésre szolgáló pénz rendszerváltás utáni jelentős hanyatlása után lassú emelkedésbe kezdett, és valamelyest közelített az Európai Unió átlagához (28. ábra), bár mindjárt hozzátehetem, hogy ma még ez is kritikus alulfinanszírozást jelent, vagyis az egymást követő magyar kormányok a GDP-hez viszonyítva irreálisan keveset költöttek erre a célra, s tapasztalom, hogy a mai – nem feltétlenül szakmailag képzett – politikusok számára a tudományban dolgozók elég vérszegény véleménye szinte lényegtelen. A pártvezetés döntéseinek megfelelő lojalitás és a kapcsolati tőke ma sokkal fontosabb a szakértelemnél. Ez még kínosabb, ha az ezzel kapcsolatos lózungokat visszalapozzuk a sajtóban, ahol a szürkeállomány fontosságáról beszél minden mára elfelejtett, akkor pótolhatatlannak hitt tudománypolitikus. A GDP-hez viszonyított relatív érték sokat nem árul el a tényleges támogatásról. A 29. ábrán már a konkrét összegeket látjuk.

Nézzük hazánk viszonylagos tudománytámogatását más országok adatainak tükrében. Ma Izrael (3,93%/2000 – 4,25%/2016) és Dél-Korea (2,18%/2000 – 4,24%/2016) költ legtöbbet kutatás-fejlesztésre. Izrael esetében egyenletesen magas befektetésről van szó, míg Dél-Korea ebbéli támogatása a leggyorsabban emelkedő tendenciájú volt. Alacsonyabb szinten ez jellemzi Tajvant is (1,91%/2000 – 3,16%/2016). Korábban Finnországot emlegették még közöttük, azonban ott ez az emelkedő tendencia 2010-ben (3,73%) megtört (3,25%/2000 – 2,75%/2016) és a támogatás alacsonyabb szintre állt be, mint pl. Észtországban is. A magyar statisztika (0,79%/2000 – 1,21%/2016) Spanyolország, Oroszország és Görögország statisztikájához hasonlatos. Van nálunk is gyöngébb tudománytámogatási csoport is, ahol Szlovákiát (0,64%/2000 – 0,79%/2016), Lengyelországot (0,64%/2000 – 1,00%/2016) és Romániát (0,36%/2000 – 0,48%/2016) találjuk. A visegrádi négyek közül csak Csehország (1,11%/2000 – 1,68%/2016) statisztikája jobb nálunk, de ez aligha lehet megnyugtató. A térség tudománytámogatása abszurd módon alacsony. Különösképpen, ha arra gondolunk, hogy ezek az éves támogatások egymásra rakódnak, s ilyen módon Európa nyugati fele ellátottságában rapid módon távolodik tőlünk.

Az utolsó Kádár-kormány után a kutatás-fejlesztés támogatását az MDF (Antall, majd Boross) és az őt követő MSzP (Horn) leszálló pályára állították. Ez a tendencia 1996-ban érte el a mélypontját, amit a FIDESz (első Orbán-kormány) korrigált növekvő pályára. Ezt az irányt az MSzP (Medgyessy, Gyurcsány, Bajnai) kissé mérsékelte, majd ezt követően a FIDESz (Orbán) is ezt az utat követte.

29. ábra: A kutatás-fejlesztés támogatása Magyarországon (készült az OECD adatbázisa alapján)

Ha a támogatás abszolút értékeit elemezzük, hamar rájövünk arra, hogy ebből az MTA költségvetése (ma 40 milliárd forint) igen csekély hányad, amihez 100 milliárd forint körüli (NKFIH) összeg pályázható. Talán a kutatás-fejlesztésre használt pénzek ~20%-a kerül így az MTA közelébe. Valójában ennél is szerényebb részről beszélhetünk, hiszen a pályázati pénzek 30-50%-a vállalkozókhoz kerül, akik pályázati önrészt biztosítanak – legalább is papíron –, ebben a mindenki által ismerten képmutató pályázati formában. A maradék 50-70%-on az MTA kutatóintézetei a kutatóegyetemekkel osztoznak. A háttérben találjuk még az Európai Unió 1000 milliárd forintos pályázati alapját, de ennek csupán töredéke éri el hazánkat, hiszen a nyertes pályázatokban – éppen az infrastruktúra szegényessége miatt – nem vezetők, hanem bedolgozók vagyunk. Úgy gondolom, hogy az OECD statisztikája kedvezőbb képet fest a magyar K+F szektorról, mint az akadémiai kutatások felől ez látszik. Hol találhatók vajon a kutatás-fejlesztés pénzét költő szereplők? Azt gondolom ez a fajta pénzelszívás máig megválaszolatlan kérdés, és errefelé senki sem talált még válaszokat.

Az MTA elképzelése

Kezdjük azzal, amin Pálinkás József az MTA elnökeként okkal és sokat meditálhatott. Hogyan nézzen ki a MTA-hoz tartozó kutatás? Szerinte csak az alap- vagy felfedező kutatás tartozzon oda, ahogy ő mondta, amivel azonban csak a tartalmat tette homályosabbá. Ebbe úgy érthetjük, hogy az alkalmazott kutatások (vö. kutatásalkalmazás, fejlesztés) felfedező jellegű, új terméket produkáló részei is üdvözlendők. A felszín alatti lényeg azonban az, hogy az MTA a nemzeti kutatás és fejlesztés (ettől valójában a kutatói állományát a követelményrendszerével távol is tartotta) integrálására/koordinálására sohasem vállalkozott. Finnyásan válogatott a bolhapiaci kínálatból, nem emelt fel intézetet, nem egyesített azonos célú széttagoltságot, a hazai gazdaságot szolgálni sehogy sem akarta, pedig a nemzetet érintő kutatás-fejlesztési munkát helyette senki el nem végzi.

Ma nagyon kevés mezőgazdasági kutatónak van fogalma a valóságos problémákról, helyette saját gumimaci-arzenált kreáltak, amit nyomogatnak, ha valaki kávézgatás és kvaterkázás közben határozatlanul számonkéri őket. Tipikus példája ennek a géntechnológiával módosított növények köre, amelyben a hazai mezőgazdasági kutatás semmilyen gyakorlati eredményt nem tett le húsz év alatt az asztalra, sőt jövőbeli fajtakifejlesztésre sincs esélye, viszont pár vakbuzgó képviselője megnyerte az MTA vezetését is arra, hogy a svéd civilszervezet EASAC álláspontjához csatlakozva nevetségessé tegye ezt a történelmileg tiszteletet parancsoló intézményt.

Nem csodálkozom mindezen. Az MTA céljai között – talán rálátás hiányában – csak nemzetközi célokat sorol fel, pl. nemzetközi lapokban való publikáció, a külföldi kollégák idézése, nemzetközi bizottságokba való meghívások, kormánykitüntetések, nemzetközi pályázatok elnyerése és effélék. A nemzeti célok, hogy mit igényelne a gyakorlat tőlük, amelynek munkáját segíteniük kellene, említésre sem kerülnek, csakúgy, mint a hazai oktatásban való kitüntetett részvétel sem. A fejlesztőmunka és az oktatás az MTA káprázatában melléktevékenységek, amelyet csak az ún. tehetségtelen tagjai vállalnak fel, esetleg pénzszerzési célból az intézetvezetők átmenetileg szemet hunynak efölött. Az alkalmazott kutatási területeken (pl. mezőgazdaság, egészségügy, mérnöki tudományok stb.) ez a fajta elszakadás az oka annak, hogy a hazai innovációs lánc nem állhat össze. Az MTA mezőgazdasági intézetei például nem vállalták fel a teljes mezőgazdasági kutatást (a nemesítés egy intézete tartozik ide, a többi a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ hálózatában próbál túlélni), így az MTA intézethálózatában nincs állattenyésztési, élelmiszer-tudományi, erdészeti, agrár-környezetvédelmi intézet sem. A mezőgazdasági tárca ezt hivatalosan sohasem vette észre, mint ahogy azt sem, hogy kutatóhálózat működtetésére köztisztviselői gárdája felkészültségét tekintve teljesen alkalmatlan. A vezetői posztokat ilyen helyen vakbuzgó minisztériumi osztályvezetők és ambiciózus államtitkárok töltik be, akik a kutatóközpont közvetlen irányítására kormánypolitikát reprezentáló arcot választanak, legyen bármilyen szakmai üresség a fiatalos felszín mögött.

A hazai kutatás-fejlesztés folyamatosan növekvő elmaradását Nyugat-Európától, Japántól és az Egyesült Államoktól kiválasztott területeken az MTA elitmentéssel próbálta kezelni, amire Pálinkás igen büszke volt. Hatását tekintve ez talán a víz hígításával azonos hatásfok. A nyugdíjba vonulók helyére azonban nem érkezhettek fiatalok, az aktív kutatókat egyre növekvő bevételi terv (pályázatok vagy szolgáltatások) terhelte. A műszerezettségben megmutatkozó lemaradás a nemzetközi együttműködéseket tette szükségessé, vagyis sok munkát végeztünk el külföldi partnereinknél, mert bele sem férne az ígértek teljesítése az OTKA pályázatokban elnyert szűkös keretbe. Az akadémiai kutatás – ez a megjegyzésem a mezőgazdasági kutatásra fokozottan érvényes – eltávolodott a hazai problémák megoldásától (kivétel csak a megosztott irányítású nemesítés) és érdeklődését csak a nemzetközi szaksajtó motiválta.

Ki legyen a gazda?

Más szóval, ki ossza az alamizsnát? A válasz egyszerű: 2008-tól 2018-ig eltérő funkcióiban az MTA érdekeit képviselő Pálinkás József (16. kép), akit jó királynak nevezett el a mai, jelzőhasználatában leegyszerűsödött sajtó. 2008-2015 között az MTA elnökeként töltötte be ezt a tisztséget, majd 2015-től, mint a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) elnöke. 2015-ig az MTA elnökének pénzügyi függetlenséget biztosított a költségvetésből való közvetlen részesedése. 2014-ben viszont az MTA már elveszítette az OTKA feletti rendelkezési jogát, míg az F+I támogatás (pl. OMFB-hagyaték) sohasem tartozott közvetlenül hozzá. Ezt a változást éppen Pálinkás József érte el jelentős politikai támogatással. Az MTA úgy tűnt elveszített egy vele lojális pályázati rendszert (OTKA), de valójában innentől fogva két elnöke volt egy időben a régi és az új. Inkább kiterjedt az ellenőrzési köre, mint szűkült.

16. kép: Pálinkás József 2015-ben (Fotó: Népszabadság)

Pálinkás elképzeléseiben szerepet játszhatott, hogy azt gondolhatta, hogy megvalósíthat egy sokkal etikusabb elosztási rendszert az OMFB hagyatékából (ez maximálisan támogatásra érdemes volt), s ebből a kutatás-fejlesztés valódi szereplői magasabb arányban részesedhetnek. Ez utóbbiban szerintem nem sikerült valóságos áttörést elérnie. A kezdeteknél akkor is hasonló volt az MTA hozzáállása, mint most Palkoviccsal kapcsolatban, de hamarosan mindenki megnyugodott, hogy a pályázati pénzek immáron az NKFIH adminisztrációján keresztül érkeznek. Az akkor leköszönt MTA-elnökkel szembeni belső bizalom működött.

Mi is volt 2010-ben a személyes véleménye Pálinkás Józsefnek a hazai tudománytámogatásról? „A legkülönbözőbb szakértők és tanácsadók írnak – jó pénzért – hangzatos, »EU-konform« halandzsákat, félrevezetve a tudomány belső működési mechanizmusát nem kellően ismerő, a választásokon a tudománypolitikai döntésekre is felhatalmazást adó embereket és magukat a döntéshozókat is.” […] „Minden hosszú távú növekedési stratégia alapja a tudomány és az innováció. A magyar tudomány még tudhat eredményeket felmutatni, a magyar tudomány intézményrendszere ma még újjáépíthető, ám az utolsó órában vagyunk. A magyar tudomány hajója az utóbbi évtizedekben súlyosan megrongálódott, és – mivel csak ez az egy hajónk van – vagy menet közben megjavítjuk, vagy elsüllyedünk.”

17. kép: Pálinkás József és Orbán Viktor 2017-ben a szegedi lézerközpont avatásán (Fotó: Koszticsák Szilárd)

Nem gondolom, hogy az NKFIH működése során ezt a hajót megjavították volna, azt sem, hogy ezáltal a hazai tudomány elsüllyedt. Azt gondolom, hogy nem is egyetlen hajóról van szó, hanem szedett-vedett ármádiáról, s vannak hajócskák, amelyek elsüllyedtek, s vannak, amelyeket az elitmentési program keretében naszáddá alakítottak. Ezek a megsegítések történetesen a fizika (17. kép) és az orvostudományok területeire estek, ahonnan MTA-elnökök jöttek.

Innovációs és Technológiai Minisztérium születőben

Az Index híre már 2018-ban borzolta a kedélyeket: „…az Innovációs és Technológiai Minisztérium fejezetben az MTA kutatóhálózatának támogatására 20,1 milliárd forint szerepel” […] „Ez alapján akár úgy is tűnhetne, hogy a frissen létrehozott Palkovics-minisztérium extra forrásokat biztosít a magyar tudománynak, végre elkezd jönni az a pluszpénz, amiről idáig inkább csak a politikai szövegekben volt szó, a valóságban a magyar tudomány kritikusan alulfinanszírozott maradt európai viszonylatban az ellentétes ígéretek ellenére is.”. Ez a pár mondat vázolja ugyan a történetet, de az előzetes folyamatokról semmit sem árul el.

Az MTA 40 milliárd forintra mutogat – ahogy olvasom –, ami eloszlik a központ és költései, valamint a kutatóhálózat között. További jelentősebb kutatás-fejlesztési szereplők is vannak: az egyetemi kutatás (ebben pár kiemelt kutatóegyetem szerepe említhető: ELTE, Szegedi TE, Debreceni Egyetem stb.), valamint mezőgazdasági vonatkozásban a mezőgazdasági tárcához tartozó nagy túlélő, a NAIK. A hajdani ipari tárcához tartozó kutatóintézetek már a rendszerváltáskor a hazai iparral együtt roppantak össze.

A kutatás-fejlesztésben az utóbbi évtized folyamatait jellemezte a nagyfokú központosítás, így jöttek létre az MTA kutatóközpontjai, az egyetemi konglomerátumok és végül legkisebb testvérük, a NAIK is. A kis egységeket nagyobb, de igen heterogén szerkezetű, helyileg sokszor szétszórt állapotukból adminisztratív eszközökkel tömörítették össze, amitől az ellátottságuk, így teljesítőképességük jottányit sem javult, sőt a központi irányítás többletköltségei miatt inkább tovább romlott. Ennek következménye a rendkívül felduzzadt, a valóságos kutatástól pénzt elszívó, a tudományos élet igényeit kevéssé ismerő adminisztráció lett. A központosítás a nagykorú, autonóm tudománytól távol álló kézi irányítással járt. A hazai tudomány kétségtelenül szigorú gyámság alá került. Az MTA, mint afféle kamaszgyerek politikai ígéretet kapott ezért az átalakításért (Jobb lesz akkor nektek.), de aztán másként alakult. Tényleg csak most vettük észre a kézi vezérlés feltételeinek megteremtését? Az irányításra használható urak és hölgyek jelentek meg, akik óhajokat teljesítettek. Tisztelet persze a kivételeknek.

Az MTA és az egyetemi kutatások kutatóegyetemekben történő összevonásának híre sokadjára is felröppent ugyan, de intézményesen máig nem valósult meg. Az MTA alapkutatásokat kisajátító, a felsőszintű oktatásban kevés szerepet vállaló szerkezete ma elég tipikus középkelet-európai modell. Állami támogatásuk az európai sereghajtók között található. A vezető tudományos országokra nem jellemző ez a szétválasztott szerkezet, ahol az új tudás eredményeinek áramlása a következő nemzedékek felé közvetett lehet csak. A PhD-képzés egyetemekhez való rendelése az MTA kutatói utánpótlását hozta nehéz helyzetbe. Vajon miért nem tett ez ellen semmit az MTA akkori vezetése? Miként nem ismerte fel az ebben lévő irányítási üzenetet?

Egyik kormány sem tudott eddig az MTA-val megbirkózni, s még működőképes kutatóintézeteit a releváns egyetemeknek adni. Az összevonások (irányított kutatóközpontok létrehozása) után azonban kellő utánpótlás (PhD-képzés) és pénzügyi keretek (NKFIH → ITM) nélkül az MTA kutatóhálózati rendszere végletesen elgyöngül. Kétségtelen, hogy ez az út majd elitegyetemek felé vezet, de a világ számtalan országa mutatta fel, hogy erre van szükség.

Más helyzetben van a NAIK, amelynek ágazati szerepét a köztisztviselők a fejlesztésben és az innovációban (mit sem tudva ennek természetéről) képzelték el. A hazai viszonyokra jellemző ugyanis az innovációs lánc diszkontinuitása. Ha születik is alaptudományi eredmény, az nem lép a fejlesztés és innováció útjára, és nem lesz belőle termék, ami az alkalmazott kutatásoknak (orvostudományok, mezőgazdasági kutatások, mérnöki tudományok stb.) az elsődleges feladata. Enélkül a kutatás csak viszi a pénzt, és nem hozza, ami a gazdasági alapú állami irányítás ellenszenvét váltja ki. Miközben mezőgazdaságban MTA és NAIK típusú, hasonló érdeklődésű intézetek (pl. nemesítés) is léteznek, vagyis az innovációs láncnak működnie kellene; ez mégsem valósul meg. Másrészt az egyértelműen közhasznú tudományterületek (ahol az állam a hasznosító), mint a környezettudomány, környezetbiztonság és környezet-egészségügy helyzetbe hozása meg sem történhet kizárólagosan termék-centrikus tudományszemlélet mellett, ahol a vállalkozói önrész döntő szempont. Az MTA alapkutatás (Mi is számít mezőgazdasági alapkutatásnak?) felé terelt intézeteinek meghatározóan nincs rálátása a gyakorlatra. A kapcsolat az MTA és NAIK intézetei között is szerény, mert a NAIK intézetei inkább hiánypótlásként kvázi alapkutatással foglalkoznak, mint fejlesztéssel. Arra gondolok (amint már megemlítettem), hogy például az MTA agrárkutatásának nincs állattenyészési, élelmiszer-tudományi, erdészeti és környezettudományi intézete, amit a NAIK intézetei próbálnak betölteni. A mezőgazdasági kutatásban a szaktanácsadó rendszerek lehetnének az innováció kezelői, de kínálat nélkül sokkal inkább tendálnak a nemzetközi cégek termékeinek kiajánlása felé, mint komoly húzóerőként a hazai termékfejlesztés irányában, és ekkor a visszajelző funkcióról (értsd: Mit kellene megoldani?) egy szót sem szóltam még. A szereplők együttműködésének hiánya természetesen diszharmóniát eredményez, melynek alapján az innovációs lánc nem kapcsolódhat.

Pálinkás Józsefnek a kezdeti diadalai után nem sikerült lényegileg változtatni a hazai KFI állapotán. Ugyanazok az arányok maradtak, sőt az NKFIH vállalati pályázatok tekintetében már 1-1,2 milliárdos megapályázatokban gondolkodott. Évi kerete erre ~85 milliárd körüli volt. A vállalkozásélénkítő pályázatok színvonala azonban mit sem változott, sőt talán fokozatosan romlott is. Ezt, mint pályázatbíráló folyamatosan látom. A pályázók sokszor elmagyarázni sem tudják, hogy mit szeretnének megoldani és az eredményként prognosztizált termék hasznosítása is átláthatóan a kamu kategóriájába tartozik. Ekkor a virtuális önrész-biztosítás képtelenségeiről szót sem ejtettem, ami felmutatásra kerül, majd a többnyire bábszerűen működő vállalkozó használja fel.

Pálinkás érdekképviseleti ereje – az MTA-hoz kapcsolódó eredendő lojalitásának felismerésével ellentétesen – 2018-ra gyöngült, s az NKFIH vezetési pozíciójáról júniusban el is mozdították. Palkovics László gépészmérnök színre lépésével (18. kép) az egyetemi érdekkörök és az alkalmazott tudományok kaphattak most teret (itt most BMGE). Az általa vezetett új Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM) Pálinkás álma volt, csak ő ezt alapkutatás-támogatási céllal képzelte el. A minisztériumi koordináció során – amit Palkovics László ígért – bizonyára a kutatóegyetemi koncepció újra feltámad, s már új alapokon, hiszen a korábbi szereplők ritkítása kevés felsőszintű vezetőt eredményezett, akikkel a tárgyalás sokkal gyorsabb lehet.

18. kép: Hol az olló komámuram? (Fotó: Máthé Zoltán/MTI)

Az MTA kutatóintézeteinek finanszírozási forrásváltozása nem egyszerűen azt jelenti majd, hogy az MTA elveszíti a kutatómunkát végző egységeit, hanem a támogatáshoz állami megrendelés is érkezhet. Az intézetműködtetés leválasztása után leépül a hatalmas központi adminisztráció, ami az MTA pénzügyi támogatásból hatalmasat hasít. Ezt követően az MTA patinás teaházzá (vö. rendezvényközponttá – a nemzetközi vállalatok ma is szívesen rendeznek itt különleges fejtágítókat) alakul majd, amely tudományos szempontból nem oszt és nem szoroz, afféle műemléki értéké válik a kapcsolati tőkén alapuló akadémikusi klubjával együtt. By-by rendszerváltáskori kusza előjogok.

Mi a cél?

A jelenlegi helyzetben többféle forgatókönyv valósulhat meg: (i) az MTA lassan elveszíti a kutatóhálózatát, amely így egyetemekhez kerül, és részben állami megrendeléseket teljesít; (ii) semmi új nem történik átmenetileg (Palkovics esetleg még túlságosan akadémia-közeli), azt majd a következő arc teljesíti; (iii) az új minisztérium villámgyorsan megbukik, az MTA folytatja azt a munkát, ami ide, a senki földjére juttatta, és tovább álmodozik önmagáról.

Palkovics László előtt komoly feladat áll (19. kép). Kapott egy új minisztériumot, ami mindjárt frontálisan ütközött az MTA elképzeléseivel. Kizártnak tartom, hogy a miniszterelnök engedékeny egyeztetésre ad neki felhatalmazást. Az MTA alkuajánlata, amiben legalább 17 milliárdot vissza szeretne kapni ennek az új minisztériumnak a deklarált célját és létjogosultságát kérdőjelezné meg. Mire való olyan minisztérium, amely nem gazdája a hozzá tartozó területnek? Az ITM 70 milliárd fölött kíván rendelkezni, amelyből 28,1 milliárd az MTA-tól jön, 29,1 milliárd a felsőoktatástól és az OTKA 12,7 milliárdja kerül még ide. Az NKFIH nagyobbik pályázati alapjának is gondolom ennél a minisztériumnál a helye.

Mi lesz vajon a NAIK kutatóhálózatával? Ennek különállása, a mezőgazdasági tárcához való tartozása aligha tartható. Elkerülhetetlen az MTA és NAIK intézeteinek társítása vagy eltérő agráregyetemekre való helyezése. Az MTA előjogainak védelme még nélkülözi a függetlenként belátható jogosságot, amely az MTA kutatóintézeteinek különállását, hasznosságát és szervezettségét alátámasztaná. Valamikori MTA intézetem egy kutatói ülésén mondtam azt, hogy a valóságos kutató számára lényegtelen, hogy mi van a bejárati kapu fölé írva. Azt hiszem sikeresen botránkoztattam meg mindenkit, aki ezt soha át sem gondolta, de az MTA is csak egyféle szervezeti keret, ami fölött már eljárt az idő.

Palkovics számára az előzőknél (Ki jelent majd kinek?) fontosabb kell, hogy legyen egy új kutatás-fejlesztési szerkezet megteremtése. Ehhez az első lépés az MTA kutatóközpontjainak társítása az ország vezető egyetemeivel. A munka korántsem lesz egyszerű. A második lépés az innovációs lánc kiépítése, amely a gazdaság és szereplőinek ismerete nélkül reménytelen vállalkozás. A harmadik lépés lesz a legnehezebb, hiszen a hazai termékek elterjesztése és menedzselése már működő nemzetközi versenykörülmények között történik, amelyben a kiválóbb győz.

19. kép: Palkovics László 2016-ban (Fotó: Bődey János/Index)

A kutatás-fejlesztés disszonáns működése szerintem rászolgált a megújításra. Az MTA vezetőinek észre kell venniük, hogy nem tarthatnak igényt indokolatlan előjogaikra. Helyzetük nem választási lehetőség, hanem a politika által rájuk kirótt teljesítési kényszer. Mindennek belátása, a jó megoldások keresése a hazai kutatás-fejlesztés érdekét is képezi. Igen, ez már itt a Föld, el lehet hagyni az elitmentő űrszondát. Mit kínál fel viszont a változásért a hazai politikai irányítás? Mik a konkrét elvárásaik és a garanciáik? Erről kellene végre az érintett vezetőknek – a felfújódott egóról most megfeledkezve – nyíltan beszélni ahelyett, hogy arcokat vágnak.