(K+F+I pillanatképek: N^o23)

Az előző részben próbáltam körvonalazni, hogy a környezettudományok milyen módon szorulnak ki a K+F+I pályázatok közül. Tudományalkalmazás miatt pályázataiknak jelentős része nem alapkutatás, s bár származhat innen felfedező kutatás is, interdiszciplináris sajátosságai miatt a merev tudományos zsűrik egymás között passzolgatják ezeket a pályázatokat. A versenyszféra – termékközpontúsága okán – nem mutat irántuk érdeklődést, sőt inkább a termék életfélidőt korlátozónak látja a környezettudományi elemzéseket. Az erős környezetvédelem teher a gazdaságon – lassítja azt – mondják a „fejlődő” országok gazdasági vezetői és a pártok vállalkozói tagozatának árnyéknélküli hírforrásai.

A környezettudományi kutatások támogatása, eredményeinek megvalósítása egyértelműen az állam dolga lenne, hiszen általuk a társadalom kémiai és biológiai biztonsága, s ezen keresztül egészségi státusza javulna, valamint az eljövendő nemzedékeknek biztosíthatna még élhető teret. Bár szívesen tenném – említem majd a rendszerváltáskor deklarált, aztán azt megcsúfoló, évtizedeken átívelő államigazgatási gyakorlatot –, mégsem tudom elkerülni, hogy szembesítsem az érintett döntéshozókat a környezetvédelem jelenkori szánalmas sodródásával. (Az itt megjelenő anyag Balatonszepezden, 2014. augusztus 30-án, a Népfőiskola rendezvényén hangzott el részletesebben.)

A mondandóm összefoglalója – vagyis, hogy a hazai természet- és környezetvédelem ügyeinek többségében sohasem érte el a tudományos szakértőket, megrekedt a véleményviták (civilszervezeti vezetők vs. politikai döntéshozók) szintjén – után tekintsünk vissza.

1872-ben a Yellowstone National Park létrejöttétől dátumozzák a természetvédelem létrejöttét. Faj- és ökoszisztéma-védelem, biotópvédelem, biodiverzitás, génbankok, fenntarthatóság és klímaváltozás a felmutatott kulcsszavak. A természetvédelemnek ez a megőrzésre koncentráló szemlélete azonban elég gyorsan ütközött más érdekekkel. Például, a túlnépesültség miatt az elégtelen élelmiszermennyiséggel (globálisan ez most még elosztási probléma), ami 1940-1960 között elindította a Zöld Forradalom (Green Revolution) nevű termelési gyakorlatot, ami a nemesítés + öntözés + agrokemizálás + szaktanácsadási rendszert jelentette.

A Nobel-díjas Norman Borlaug állt ennek az ügynek az élére, és tarolt azzal, hogy az IR8-as rizzsel Indiában a háromszorosára sikerült emelni a termésátlagot. A nagyadagú nitrogénműtrágyázás, a kiterjesztett kémiai növényvédelem, öntözés és gépesítés emelte az abszolút hozamokat, de persze ezzel a mezőgazdaságban keletkező jövedelem jó része átvándorolt az iparba. Ezen túlmenően hamarosan jelentkeztek a nagyadagú nitrogénműtrágyák miatti talajvízszennyezés, a foszforműtrágyákkal érkező kadmiumszennyezés, ami a talajokat terhelte, és a különféle növényvédőszer-maradékok (kiemelten klórozott szénhidrogének) miatti környezet-egészségügyi problémák (immun- és hormonmoduláns hatások). Napjainkban a Zöld Forradalom új hullámát is meghirdették a géntechnológiai úton módosított növényekkel, amely gazdaságilag éppen Európában bukott hatalmasat.

A környezetvédelem ügye az 1906-ban létrehozott United States Food and Drug Administration-val (FDA) kezdődött. Kétségtelen azonban, hogy Rachel Carson 1968-as könyvének (Silent Spring) köszönhetően 1969-ben az United States Environmental Protection Agency (EPA) létrejötte és a civilmozgalmak elindulása a legfontosabb következménye. A tengerbiológus Carson poszthumusz sikeressége – amely a DDT és rokonainak környezetpusztítását vette célba – sokak számára vált másolható mintává. A környezetvédelem tudományos kulcsszavai között olyanok jelentek meg, mint a környezetanalitika, ökotoxikológia, fizikai, kémiai és genetikai biztonság és a fogyasztóvédelem (élelmiszer-biztonság). Fenntartható környezethasználatról sokak álmodnak még Európában, vagyis tág tere nyílna a K+F+I aktivitásnak, ha valakinek ennek kibontakoztatása az érdekét képezné. Már úgy értem, hogy a földi életközösségeken (beleértve az embert is) túlmenően.

Magyarországon, mint a vasfüggönyön inneni országokban a környezetvédelem a rendszerváltás előtt nem kapott különösebb hangsúlyt. Hiszen errefelé tiszta és egészséges technológiák léteztek csupán, amelyek a vasököl népét szolgálták. A másként gondolkodó, sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmárok sorsa csupán a reszketés lehetett, ahogyan a korabeli plakáton olvastam. A rendszerváltáshoz közeledve azért a Hazafias Népfont (1954-ben alakult) fókuszává vált az ebbéli (disztingvált) közgondolkodásnak, és természetesen mindent rendben talált, hiszen a DDT-t is mi tiltottuk be elsőként a világon. Jellemzően e történet részleteiben máig feltáratlan, bár tudjuk, hogy Nechay Olivér érvelt akkor hathatósan a betiltás mellett, s ebben erős támogatója volt Carson könyve és a hazai lakosság zsírszöveteiben mért magas DDT-tartalom. „Hála” a burgonybogár elleni harcban használt Gezarol-nak. Azt azért megemlíthetem, hogy testületi tiltás volt ez, nem névvel vállalt. A terméktulajdonosok jogi reakciói kiszámíthatatlanok voltak, s közülük nem egy nemzetközi vállalat éves jövedelme messze meghaladta Magyarországét, bár ez akkor még másodlagos szempont lehetett errefelé, hiszen kelet felé voltak erős „elkötelezettségeink”.

A hazai civilmozgalom – a szamizdat korszakot leszámítva – talán a Duna Kör 1984-es megalakulásával kezdődött. Létrehozói a dunai vízlépcső ügyét választották megkülönböztetett feladatuknak, s bár biológusok érveltek kezdetben, hamarosan a politikába igyekvő ambiciózusok irányították a mozgalmat, s meséltek ékes szóval arról, amit részleteiben nem igazán ismerhettek. Osztódott is ez a civilszervezet hamarosan, de a rendszerváltás táján a pártok demokratikus elkötelezettségének fokmérőjévé sikerült tupírozni a vízlépcsővel kapcsolatos hozzáállásukat. Németh Miklós kormánya is illő távolságtartással kezelte ezt az ügyet. Súlyos K+F+I (tényekre épülő hatástanulmányok, helyszíni felvételezések, modellezés) hiátus itt is, helyette máig húzódó véleményháború.

Fentieken túlmenően a civilszervezeti tevékenység kezdetére jellemzők az összekacsintóan hangoskodó felvonulások, az öreg fákhoz való önláncolás és hasonló happening-ek, vagyis az előkészítetlen természethasználattal szembeni dacos ökoanarchia felmutatása. Nem csodálható számomra a környezetvédelmi civilmozgalmakkal szembeni szimpátiavesztés, hiszen a valóságos szakértők helyére sokszor került helytelenül interpretáló, szimbolikusan üzengető vezető. Tisztelet a kivételeknek.

Bizonyára minden fél tiltakozna a dunai ügyek utódszervezeteivel való azonosítás ellen, de 2000-ben a Védegylet megalakulására a filozófus Lányi András (dunai ügyekben és városvédőként is jeleskedett) még párttá való szerveződésre hívott bennünket össze a Vigadóba. A jogász Sólyom László játszott abban fontos szerepet, hogy ez mégsem így történt. Ő ragaszkodott ahhoz (ellenkező esetben nem csatlakozik – hangzott el az alakuló ülésen), hogy mozgalom jöjjön létre. Lányi azonban 2005-ben már elérkezettnek látta az időt arra, hogy az Élőlánc Magyarországért pártot, másokkal együtt megszervezze. Ehhez komoly előzmény volt a 2005-ös gazdatüntetés (innen Ács Éva szerepe kiemelhető, aki az Élőlánc önálló pártként való színre lépését sürgette), bár az ebben vezető szerepet játszó Magosz (Jakab Istvánnal, Bagi Bélával és Ángyán Józseffel együtt) a mezőgazdasági kompetenciájával hamarosan integrálódott a Fideszben.

Az akkor már köztársasági elnök Sólyom László az Élőlánc pártként való bemutatkozását is korainak gondolta. A jogász Schiffer András, aki a Védegylet részéről celebrálta a Sólyom László megválasztása utáni fogadását, amelyet az őt ajánló értelmiségieknek szánt sem csatlakozott ehhez a párthoz. 2008-2009-ben jött el az idő, amikor Schiffer és köre a Lehet Más a Politika (LMP) színre lépését már indokoltnak gondolták. Ne feledjük, hogy ez az SzDSz meghasonlásának, de talán az egész baloldal széthullásának időszaka. Az LMP lett végül az első párt, amelyik a környezetpolitikát elsődlegesnek tekintő „portfólióval” átléphette az Országgyűlés küszöbét.

Mindkét említett pártnak egy-egy vezető ideológusa révén a Védegylethez van köze, de az ennél lényegesebb megállapítás, hogy ez a két párt az LMP megalakulásakor nem látványosan ugyan, de egymás ellen fordult. Csodák nincsenek, a forrásért a legkeményebb háború mindig az azonos niche-ben van. Lányi András 2009-ben külön sérelmezte, hogy azok alakítottak most új pártot, akik 2005-ben nem jöttek vele együtt. Később „kikerült” az Élőlánc elnökségéből, majd eltávolodott ettől a körtől. Tény, hogy az Élőlánc nem indult a 2010-es választás idején, vagyis félreállt az LMP elől, viszont jó kérdés, hogy mindez bölcs döntés volt-e a számára, ha szövetségre viszont egy percig sem gondolt. 2013-ban ugyanis az LMP több vezetője kivált (nevezhetjük frakciószakadásnak) és a Párbeszéd Magyarországért (PM) „baloldali zöldpártot” hozták létre, vagyis ők sem az Élőlánc felé közeledtek. Közülük újra az LMP az, amelyik pártként a magyar parlamentben került, bár az Európai Unióba a PM is delegálhatott EU-képviselőt.

28. ábra: Az önálló zöld tárca húsz éve

 

Pörgessük vissza azt is, hogy kormányzati szinten mi történt. 1990-ben jött létre a Környezetvédelmi Minisztérium, amely később területfejlesztési, majd vízügyi feladatokkal bővült (28. ábra). Az árnyékbársonyszéket (á la Szabó Gábor) húsz év alatt – jóindulattal is – csak négyszer bízták szakemberre és hétszer politikailag megfelelőre. „A szakértelem ócska bolsevista trükk” – vélte Csurka István; „A szakértelem hiánya egyenlő az alkalmatlansággal” – tanultam én a református általános iskolai közösségben. Az önálló, bár profiljában folyamatosan átalakított minisztérium csupán két évtizedet élt bimbódzó állapotában. Virágba borulnia sohasem sikerült. Utolsó minisztere 2010-ben testnevelőtanár volt, ami persze nem minősíthető ahhoz képest, hogy az első viszont építész.

A környezethasználat mintha nem konkrét biológiai/kémiai tudományterületekhez tapadna, mintha bárki szakértőjévé válhatna, aki legalább valamelyik Föld Napján egy zsák szemetet összeszedett vagy egy héten át kitartó munkával szelektív hulladékgyűjtésre vállalkozott. Ilyen alapon természetesen valamennyien táplálkozástudósok vagyunk, hiszen naponta eszünk.

Sokfajta legenda kering a Fő utcai házról, például az is, hogy az egyik fővezír a szobáját megszemlélve nem találta azt elég impozánsnak, s azt mondta a gazdasági vezetőjének, hogy az egyik falra kellene egy azt eltakaró akvárium. A gazdasági vezető kezeit tördelve elmondta, hogy ez egy csöppnyi tárca, csöppnyi költségvetéssel, s ilyesmire nem futja. A nagyvezető ekkor utasította, hogy adjon fel hirdetést arról, hogy a minisztérium ilyen-olyan előélettel gazdasági vezetőt keres. Korántsem biztos, hogy a legenda tényeit illetően igaz, de mégis lényegi dolgokat mond el, az omnipotens „mutatványosokról”, akik jönnek, majd mennek, de adnak a részletekre. Illetve, talán csak arra.

A 2010-ben megszűnt az önálló Környezetvédelmi Minisztérium, illetve az egyik csúcsminisztériumba került beszervezésre. Vidékfejlesztési lett a neve. 2010-2013 között önálló államtitkárság (a vegyészmérnök Illés Zoltán az államtitkár) kezelte a természet- és környezetvédelmet, továbbá a vizes ügyeket. 2014-ben a vízügyet átirányították a Belügyminisztériumba. A harmadik Orbán-kormány a szóban forgó minisztériumot a vidékfejlesztés kiszervezésével újra Földművelésügyivé változtatta, tehát egy ciklus alatt meggondolta korábbi magát, és megszüntette a csúcsminisztériumi jellegét. A vidékfejlesztés a Miniszterelnökséghez került, mint szinte minden stratégiai fontosságú ügy, amely a pénzt hozza. A természet- és környezetvédelem ügye viszont – ami, maradjunk az egyszerűsítő hasonlításnál, a pénzt viszi – bennragadt a mezőgazdasági tárcában, s ott helyettes államtitkársággá vált. Miközben az élelmiszer-biztonság óriásplakátokon hirdetett, kiemelt állami stratégiává vált, addig az annak alapjait képező környezetbiztonság súlyosan lefokozódott.

Van, aki ebből azt a következtetést vonta le, hogy a kürtőskalács – mint hungaricum – egyenrangú egy nemzeti park ügyével. A környezetvédelmi minisztériumból a már csak földművelésüggyel foglalkozó minisztériumban főosztály lett – ahogy Illés Zoltán egykori államtitkár ATV-s nyilatkozatából hallhattuk. Az igen súlyos probléma ebben az, hogy a természet- és környezetvédelem nem elsősorban mezőgazdasági ügy. Sőt, szennyező forrásként például a felszíni vizek szennyezettségének csak úgy negyede származik innen, míg másik negyede a háztartásokból érkezik. Egy átlagos országban az egész fele az ipari tevékenységből származik, bárha nálunk ilyen talán már nem jellemző. Szóval, ha a vidékfejlesztés címszó alatt a természet- és környezetvédelem még talán nem kis toleranciával elfért, földművelésügy alatt már súlyos címkézési hibának tűnik. Egy átlagos szigorúságú pályázati rendszerben az efféle jelentkezőt a zsűri simán tanácsolná el, mint rossz helyen csöngetőt.

Az Országgyűlésnek is volt/van kapcsolatos bizottsága, ahová a természet- és környezetvédelem tartozik. 2010-ig ennek neve Környezetvédelmi Bizottság volt, míg a második Orbán-kormánytól Fenntartható Fejlődés Bizottság névre hallgatott (29. ábra). Ennél is érdekesebb talán, hogy a bizottságot vezető elnök szerepét 2002-től máig ellenzéki pártok vezetői tölti be, vagyis a kormánypártok lemondtak erről a bizottságról. A Jövő Nemzedékek Országgyűlési Biztosának Hivatala 2011 végén szűnt meg. Mikor már bevégeztetett, 2014-ben a civilszervezetek közül többen levelet írtak a miniszterelnöknek, majd levonták a konzekvenciákat.

29. ábra: Zöld országgyűlési bizottságok

 

Megint csak legendáról írok most, amely szerint a kormánypártok legbelső köreinek környezetérzékenysége leginkább negatív előjelű. Többen gondolják azt a szűkebb vezetőségből, hogy semmi szükség sincs ebbéli önálló államapparátusra (a nemzeti parkok ügyeit is kezelhetnék kis helyi állomások, amelyek egy igazgatósághoz tartoznak), a vadászatot akadályozó körülményeskedő ügyintézésre, sőt ilyen ügyekért ágáló civilszervezetekre sem, így talán a Natura 2000-es területeket is hasznosítani lehetne exkluzív célokra. Tetszik érteni: mindenkinek jár egy átlagos kis családi kert, bánya vagy jó levegőjű hacienda, a gyereknek zöldterületi villa, a megfáradt ügyintéző apukának hétvégi Rolling Stones koncert az Óperenciás Tengeren túl. Főként, ha az érintett családok fölöttébb takarékos tagjai tíz körmükkel dolgoztak meg ezért. Számomra az a döbbenetes, hogy ennek a legendának a kormányzati forrása (lehet, hogy ő is veterán?), akkor beszélt a környezetvédelem mélyröpüléséről, a nemzeti parkok földterületeinek méregetéséről, a civilszervezetekkel kapcsolatos akciókról, amikor az Ökotárs-ról és Móra Veronikáról a Nemzeti Nyomozó Iroda készenléti egységének derék tagjai még talán nem is hallhattak. Most csak elképedve állok, és nézem a „jövendölés” beteljesülését. Miért hagytuk, hogy így legyen? – kérdezte mosolyogva tőlem egy ismert egyetemi kollegám.

Riasztóan távolinak tetszenek nekem a nemzetközi és hazai környezetvédelemmel összefüggésbe hozható ügyek:

A./ nemzetközileg 1950 után – ózonlyuk (UV-sugárzás), üvegházhatású gázok (felmelegedés), környezetbiztonság (DDT és társai); 1960 után – energiaválság (fosszilis szénhidrogénkészlet kimerülése); 1970 után – hulladékégetés (dibenzo-dioxinok); 1980 után – élelmiszerbiztonság (környezeti hatások); 2000 után – genetikai biztonság (növényi géntechnológia);

B./ hazai színtéren 1977 után – Gabčíkovo/Nagymarosi Vízlépcsőrendszer (megújuló energia, ami ökológiai katasztrófa lehetőségét veti fel); 1977-2000 – a Budapesti Vegyiművek garéi hulladéklerakója (ökológiai katasztrófa); 2000 után – a nagybányai Aurul bányavállalat okozta tiszai ciánszennyezés (ökológiai katasztrófa); 2010 – az ajkai vörösiszap-tároló gátszakadása (ökológiai katasztrófa); 2014 után – a paksi atomerőmű-bővítés (alternatív energia, ami súlyos katasztrófa kockázatát foglalja magában).

Fontos, hogy észrevegyük, hogy míg a környezetvédelem nemzetközi törekvései a K+F+I tevékenységre épülően megelőző célúak, addig a hazai ügyek katasztrófa utáni válságkezelők, s bennük a valóságos K+F+I aktivitás nem jellemző. Legfeljebb a kivizsgálás és magyarázkodás céljait szolgálják utólag, de a megoldások, a megelőzés igénye nélkül. Szóval nem operettjátszásra kényszerített ez a hazai stáb, s vajon eredeti indulatok szerint vagy egyféle túlélési játszma részeként?

Miközben Magyarország természet- és környezetvédelmének állami szintű irányítása lefelé haladó, esetleges pályán bukdácsol, aközben az egyetemeink szakirányú MSc– és PhD-képzése megszervezésre került, és évente bocsát ki szakembereket. Komoly feszültség alakulhat ki a jövőt illetően, ha ez valakit érdekelne. Bár az egyetemi oktatás területén – különösen vonatkozik ez az agráregyetemekre – a képzéshez sokszor nem illeszkedik olyan gyakorlati terület, amely a speciális képzettséget igénylően életpályamodellt képes felkínálni. Tekerjük a szobabiciklit.

 

Darvas Béla

A folytatás címe: Visszafogott OTKA-sirató – legyen osztatlan az osztható (K+F+I pillanatképek: N^o24)