(K+F+I pillanatképek: N^o22)

Tudásunk tartalmában és szerkezetében is gyorsan változik. A „tudásiparhoz” fűződő adminisztráció ezt fölöttébb nehezen követi le. Pontosabban a korábban is ismert területek új hívószavait mérlegelés után befogadja és terjeszti. A gyökeret eresztett tudományterületek ma időről időre lecserélik a pályázati rendszerek felé szánt címkéiket/hívószavaikat (buzzword), abban a hitben, hogy több állami és vállalkozói pénz áramlik a működésüket biztosító „kalapba”. Így vált az ezredforduló táján a géntechnológia, nanotechnológia, űrtechnológia, robotika és informatika az európai és hazai pályázati rendszerek meghatározó kulcsszavaivá és váltotta le a korábbiakat. Aztán a fő hívószavak egyes alterületei mellé kérdőjelek társultak, az optimista ígéreteket (lásd növényi géntechnológia) utolérte a szerény gyakorlati megvalósítás és kihullt közülük néhány, amit követően az egész tudományterületre jelentősebb kritikai figyelmet vonzott. Most azonban nem a pillanatnyi támogatásra kijelölt divattudományok kulcsszavainak tündökléséről és bukásáról fogok írni, hanem az interdiszciplináris tudományok új változatainak megjelenéséről, amelyek okkal keresik a helyüket a forráselosztási rendszerekben.

Ismeretanyagunk praktikus okok miatt van szétválogatva alaptárgyakra/alaptudományokra, amelyekre a tudásalkalmazás épül. Ez utóbbiakban az alaptudományi területek már keverten fordulnak elő, hiszen ritkán épül az új termék egyetlen tudományterület új eredményére. Mindez elbizonytalanít azonban a fejlesztés hovatartozását illetően. Felfedező kutatások – hangoztatja az alapkutatások helyett Pálinkás József az MTA korábbi elnöke (ma, mint kormánybiztos a hazai tudományfinanszírozást szervezi újra), s talán ilyesmire is gondolt, hiszen fejlesztésből is származnak komoly felfedések. Sőt, termékszinten főként innen.

Ha a támogatási összeg országosan (ez a helyzet most) alatta marad a szükségesnek, akkor az egyes tudományági képviselők (főként a tudományban gyökeret eresztett idősebbek) úgy gondolkozhatnak, hogy a „szűkebb” tudományterülethez tartozó K+F+I támogatása a feladatunk, és ekkor az interdiszciplináris területek a gyatrán képviselt/támogatott területekhez csúsznak le. Vagyis az ilyen pályázatok zsűrik között átadásra kerülhetnek, és a vesztés az utólag bíráltak esetében szinte borítékolható, hiszen úgy tűnik, hogy a pályázatot nem véletlenül nem fogadta be a társterület. Ha a versenyszféra számára mégis eléggé innovatívnak látszik ez az új kutatási terület, akkor az felkarolhatja, és saját céljaira működtetheti majd. Természetesen ehhez a kifejletthez az újdonságra fogékony ipar vagy mezőgazdaság szükségeltetik, ahol a piaci versenyhelyzet a korszerű technológiák igénybevételét ösztönzi.

Más a helyzet, ha a „közjó” területén hasznosítható ez az új terület, mert támogatási elégtelenségben múlhat ki hamarosan. A pillanatnyi pályázati rendszerek mindent elkövetnek azért, hogy bevonják a támogatók körébe a vállalkozót és állami vállalatokat, vagyis önrészt írnak elő, illetve bírálják el azt pozitívan. Tipikusan a „közjó” területére eső tudományokat találunk a természet- és környezetvédelem területén, amelyhez csatlakozik a környezet-egészségügy, vagyis a környezet- és élelmiszerbiztonság, ha még közelebb megyünk, akkor a kémiai és genetikai biztonság területei.

A környezetünkben megjelenő új vegyi és genetikailag módosított anyagok hasznosságuk mellett nemkívánatos mellékhatásokkal is járhatnak. Nagyon könnyű ezt belátni a gyógyszereink vagy növényvédő szereink kapcsán, ahol a kívánatos főhatás mellett seregnyi mellékhatás léphet fel. Gyógyszereink változását bárki könnyen ellenőrizheti, ha a szülei által hajdan szedett gyógyszerekről kérdezősködik, vagy elolvassa a gyógyszerek mellé kapott használati utasítást. A kémiai biztonság – bármilyen az élőkörnyezetbe kerülő vegyszert érintően – tehát tipikusan olyan terület, ahol a fejlesztők kereskedelem centrikus nézőpontjaitól merőbben eltérő érdeklődésű és belátó képességű tudományterületek vizsgálódásai kezdődnek meg.

Messze nem kemofil vs. kemofób hozzáállástól, mítoszokról és tévhitekről van tehát szó, mint ahogy egyéni látásmódra egyszerűsítve gondolhatjuk. A pillanatnyi tudásunk a kémián belül létrehozta a környezetanalitikát, valamint az ökológia és toxikológia között az ökotoxikológiát, amely az általunk alkalmazott vegyületek és bomlástermékeik élőrendszerekre gyakorolt távlatos hatásait térképezi fel. Nem is vitás, hogy ennek a tudományterületnek egy – bár számunkra legfontosabb – szelete a környezet-egészségügy, amely a bolygónkon kiemelt fontosságú emberre fókuszál, az emberi egészségre gyakorolt hatásokkal foglalkozik.

Mindez, Európát tekintve ma már – legfőképpen skandináv hatásra – elővigyázatosság elvű. Nem így van ez az Egyesült Államok esetében, ahol a nemzetközi vállalatok a termékfüggetlen vizsgálóktól cáfolhatatlan bizonyítékokat követelnek, vagyis csavarnak egy jókorát a terméket illető felelősség elvén. Természetesen számukra is létezik felelősség, csak szűkebb körű és gazdaságilag behatárolt, amelynek közepén a cég csoportérdekeit találjuk. Igaz, hogy toxikológiai okok miatt nagyon komoly befektetésigénye van a vegyipari fejlesztéseknek, azonban azt is tudjuk, hogy a környezet elszennyezéséért komoly egészségügyi árat a lakosság fizethet.

Az Európai Gyorsriasztási rendszer (RASFF) jelentős szeletét képezik a növényvédőszer-maradékok, nehézfém-szennyeződések és az élelmiszer-feldolgozáskor az élelmiszereinkbe kerülő szerves szennyező anyagok. Az Agent Orange története (a még említhető példák száma rendkívüli) után aligha lehet olyan, aki ilyesmire csak fölényesen legyint, s azt gondolja, hogy a civilszervezetek érthetetlen „tudományalázása” áll a háttérben. Koránt sincs így, a civilszervezetek sok álláspontjának hátterében tőlük független tudományos vizsgálatok eredményei állnak. A civilszervezetek csupán jól-rosszul felerősítik az elért eredményeket.

Bizonyára mellbevágó a környezet-egészségügyi területen tájékozatlanok számára, hogy az epidemiológiával foglalkozók szerint a daganatos kóreredet 70-90%-a környezeti okokra vezethető vissza, vagyis a feljebb felsorolt interdiszciplináris tudományterületek nagyon lényegi okkereső, azonosító és betegségmegelőzési funkciót látnak el.

1988-ban nyolcmillió vegyi anyagot tartottak nyilván a nemzetközi szervezetek, ami a kilencvenes évekre elérte a tízmilliót. Megközelítőleg 250 ezer azoknak a vegyületeknek a száma, amelyek termékekben is megjelennek és így találkozhatunk velük a levegőben, felszíni vizeinkben vagy talajainkban. Közülük azok válhattak hírré, amelyek megmaradó képesek (perzisztensek), vagyis felezési idejük olyan lassú, hogy a velük érintkező élőszervezetek számára krónikus kitettséget biztosítanak. A vegyipari kereskedelmi forgalom rendkívüli mértékben bővült az utóbbi fél évszázad alatt (27. ábra), s a piacbővülés töretlen.

 

27. ábra: A vegyipar kereskedelme a fejlett (Észak-Amerika, Nyugat-Európa, Ausztrália, Japán, Korea) és fejlődő (Közép- és Dél-Amerika, Kelet- és Közép Európa, Afrika és Távol-Kelet, Ázsia) országokban az ENSz adatai szerint

Előrejelzések szerint a tömegtermelésben a fejlett országok vezető szerepüket éppen átadják a fejlődő országoknak, amelyek közül Kína térhódítása a legjellemzőbb. Minden bizonnyal ennek az oka e tevékenység erősen környezetszennyező hatása. A WHO szakértőinek véleménye szerint a környezetszennyezésre vezethető vissza a felnőttkori (gyerekeket érintően az adat még magasabb) betegségek negyede, s mindez jobban érinti a fejlődő országok (kiemelkedően Afrika) lakosságát. Bizonyára nem a véletlen műve, hogy a világhírű Karolinska Institutet-ben (ahol a Nobel-díjat adományozzák) az Institutet för Miljömedicin (Környezet-egészségügyi Intézet) az egyik leggyorsabban fejlődő komplexum.

Nos, hová is tartoznak ezek az interdiszciplináris tudományok? Termékeket minősítenek, kritizálnak, így semmiképpen nem a termékfejlesztők gondolják magukhoz közelállóknak. Számukra ezek a vizsgálatok szigorúan ellenőrzendők, mivel eredményeik esetleg csökkentik a termékük életfélidejét, amíg piacon tarthatók. Ez viszont csökkenti azon termékek körét, amelyeken tényleges haszon keletkezik. Ezt egyes közgazdászok úgy fogalmazzák meg, hogy a termék kifejlesztésére és a forgalmazására felhasznált pénz kétszeresének kell előbb megtérülni (gondoljuk az eltelő időre és a kamatokra), hogy valós jövedelem keletkezzen, aminek kiemelt esetben (értsd vezető termék) a K+F+I vállalkozás teljes személyi állományát is el kell tartani, vagyis forgatni a fejlesztés „mókuskerekét”.

A szabadalmaztatott vetőmaggal rendelkező, géntechnológiai úton módosított fajtáknál a fajtatulajdonosok elég gyakran válaszolják a vetőmagot kérő/vásárolni szándékozó, európai, termékfüggetlen vizsgálóknak, hogy a Cégnek nem képezi érdekét a tervezett vizsgálatok elvégzése. Különös, nehezen vagy talán nem is méltányolható indoklás.

A környezetvédelmet és környezet-egészségügyet szolgáló kutatások megrendelője és támogatója tehát kizárólag az állam lehet, amely prevenciós úton és ilyen módon a lakosság kémiai és genetikai biztonságát kívánja garantálni. Az, hogy nálunk még nincs így annak a jelenlegi pályázati rendszer két sajátossága az oka.

Az egyik ezek közül, hogy ezek a mellékhatás-vizsgáló területek az interdiszciplináris területekre esnek, így a környezet-egészségügy a környezeti tudományokban inkább egészségügyi tudománynak „tetszik”, míg az egészségügyi tudományok felől inkább környezettudományinak. Az OTKA pályázati rendszerében nincs jó helyzetben az ökotoxikológiai pályázó sem, mivel nincs nevesített zsűri erre a tevékenységre. A szupraindividuális bizottságnak ez a terület semmiképpen sem az egyébként is babérjait illetően megnyirbált ökológiával azonos, míg a mezőgazdasági bizottságoknak nem szolgálja közvetlenül a mezőgazdasági fejlesztés vezető gondolatát: a termelést.

A másik összetevő, hogy a fejlesztési pályázati rendszer (hajdani NFÜ) a vállalkozásélénkítésre tette le a voksát. Tehát be kívánja vonni önrészen keresztül a vállalkozót, továbbá gyakorlati hasznot remél, vagyis szabadalmat és terméket szeretne, azonnal működő technológiatranszfert. Tény viszont, hogy hazánkban nincs környezetvédelmi nagyvállalkozó (pontosabban a lakosság érdekeit képviselő állam lenne az), aki megélne ebből a tevékenységből (honnan származna akkor a pályázati önrész), másrészt ebből a tevékenységből nem származik új termék, csak az eredeti fejlesztés időszakában, a kötelező rutintesztek elvégzése kapcsán. Ezt viszont vagy a cég a saját kutatóbázisával végezteti el, vagy megbízással megvásárolja és irányítja, majd szerződés szerint birtokolja a kutatási alapadatokat. A céges dokumentációtól eltérő új eredmény tehát a kiterjesztett, speciális mellékhatás-vizsgálatok során keletkezik, és sokszor az azon elbukó termék visszahívása/levétele a polcról az eredmény, ami rossz hír lehet a gazdaságnak.

Az egészséges környezet, az egészséges lakosság munkaerő-többlete nehezen forintosítható, s bár az efféle kutatások saját családtagjai számára vonatkozó kedvező hatásait mindenki könnyen belátja, mégis gyakran kerülnek a tulajdonoscsoport gazdasági érdekei mögé sorolásra.

Darvas Béla 

A folytatás címe: Környezetvédelmi outlet – gazda nélküli sodródás (K+F+I pillanatképek: N^o23)