Darvas Béla

Hétköznapi tudománypolitika. Alulnézet, ahol a csizma talpa a meghatározó élmény. Karcolatok a mezőgazdasági géntechnológiáról és az agrokemizálásról, tudományos hírek értelmezése

Egyéb

Önkéntes rabszolgaság – Last minute utazás a mesés Copyright-partra

(K+F+I pillanatképek: No21)

Az előző részben talán túlverekedtük magunkat a nehezén, a kevés figyelmet kiváltó hazai tényeken. Ennyire érdektelennek/reménytelennek látszik saját szaklapjaink állapota? Ez a mostani rész már olyasféle bozótvágás, ami akár kínosan is hat majd. Arról szól, hogy a kutatók (szakújságírók) miért élik meg passzívan azt, ha a szerkesztőségek/kiadók kihasználják őket.

Egy kutató életében – azt hallom – a legfontosabb a közvetlen szakterületén dolgozó kollégáinak a kalaplengetése. Ehhez értékelhető esetben saját publikációkon át vezet az út. Mondják persze, hogy csillogó szemű, a pártfogót fényező látványos gesztusokon és érdekérvényesítésben kitűnő csoporthoz való tartozáson is. Ábrándosabbak ellenállhatatlan kisugárzást is emlegetnek: emlékeznek a Nagy Arc megfelelő pillanatban való szempilla leereszkedésére vagy magáról megfeledkező gúnyos félmosolyára. Ezek is funkcionálhatnak persze úgy, mint a jelzőtáblák a közlekedésben. Különösen pályakezdőknél és a rendíthetetlen ambícióktól sarkalt felfelé (ez itt hatáskört jelöl célként) törekvőknél gyakori a valósághűnek tetsző látomás, hogy átmenetileg arca és neve kondenzálódik a személyes félisteneknek.

De a saját vezetői ambíciótól űzött már nemcsak a közvetlen tématársakat szeretné bekeríteni (őket tudva vagy tudat alatt a respektussal együtt járó idézésért), hanem a kicsit vagy nagyon távolabb állókat is. Hozzájuk viszont az általa „bevett” lapnak a nemzetközi megítélésén keresztül vezet a felspécizett út. Csak nem ő az, aki hozzászólt egy Nature-ban folyó vitához? – kérdezte tőlem, illően sápadtan egy hajdani tanszékvezető. Neki ez elég volt arra, hogy az alacsonyra méretezett biztosíték menten elszálljon. Most újra, de lényegét illetően érkeztünk el ismét az impakt faktorhoz, amely valóban jellemez egy folyóiratot, amelyet az olvasni és abból önálló véleményt alkotni képtelenek használnak közvetlenül és hibásan személyek megítélésére.

Nézzük akkor egy speciális távolságra fókuszáló szemüvegen át az impakt faktort és az ehhez fűződő publikációs díjat (page charge, ami arra utal, hogy függhet az írás terjedelmétől). Illetve ez utóbbiról még pár előzetes szót, hiszen ez az, amiről publikációs hőstetteink mesélésekor szívesen hallgatunk. A tudományos folyóiratok kiadóinak egy része úgy tartja magát nyilván, hogy nem profitot hozó tevékenységét folytat, míg más része nyíltan vállalja, hogy profitszerzés a célja. Az utóbbiaknál törvényszerű, de az előzőeknél sem kizárt, hogy a szerzőktől publikációs díjat kérnek. Ez az a díj, amit a kézirat publikációs célra való megfelelő minősítése után be kell fizetnie a szerzőknek, s ez magában foglalja a megjelentetési procedúra során a szerkesztőség részéről felmerülő költségeket. Vannak ezen túlmenően lapok, amelyek előzetes eljárási díjat (submission fee) is kérnek (a J. Neuroscience esetében ez 125 US dollár), amit a kézirat benyújtásakor kell befizetni, s ebben csak a kézirat bírálata foglaltatik benne, vagyis a kézirat elutasítása is követheti. Ez az összeg nem jár vissza, sőt a kritika alapján átszerkesztett kézirat benyújtáskor újra be kell fizetni. Figyelem, szó sincs róla, hogy az eredmény előállításához szükséges munka alatt a szerzők esetleg sok milliót használtak fel, amelyet itt most mindenki okulására ingyen kínálnak! A szerkesztőségi költségek közül ilyen a (i) munkabér (ez alatt főként az adminisztratív személyzet bérét kell érteni); (ii) postai költség (ma minden valamirevaló lap elektronikus kéziratkezeléssel dolgozik, vagyis nem merül fel ilyen költség); (iii) a szerkesztési munka (ebbe nem értendő bele a kézirat bírálói tevékenysége, akik – milyen különös – a valóban érdemi tevékenységük ellenére ingyen bírálnak), amelyből az ábrakezelés, tördelés és a nyelvi lektorálás talán, ami kiemelhető; (iv) megjelentetési költségek (nyomdai és/vagy szerverhasználati). A szerkesztőségek már néhány nyelvtani pontatlanság miatt komoly fejmosásban részesítik a „fejlődő országból” származó szerzőket, ne feledjék, hogy hol a helyük. Bár majd fizetnek a nyelvi korrekcióért! Volt szerencsém Norvégiából és Magyarországról is saját kéziratot benyújtani és az elbánás különbözőségét aligha tudnám elzongorázni. A publikációs díj nem foglalja magában a különlenyomat díját (ez korábban nyomtatott, ma a hivatalosan küldött elektronikus pdf-változat), s nem foglalja magában az open choice szolgáltatást, ha a lap alapvetően nem open access – tehát papíron megjelenő –, vagyis ezt a szolgáltatást a szerzők külön igénylik. A világhálón keresztül nyilvánosságot nem biztosító kiadók ugyanis ilyenkor a fizetős pdf-letöltés kalkulált díját egy összegben a szerzőktől kérik. A Springernél ez az összeg 3000 US dollár (+ VAT), ami azért a „fejlődő országbelieknek” nem kevés. Van ennél persze kevesebbet kérő kiadó, de van, ami alkalmanként többet is számláz, pl. BMJ, EMBO, CellPress, NPG.

Nos, nézzük, hogyan néz ki a publikációs díj. Ennek vázlatolásához a 2013-ban 8411 lap adatait feldolgozó Journal Citation Reports (JCR) adatbázisát vettem figyelembe, amelyhez publikációs díjakat Ted Bergstrom és Preston McAfee 10100 lap adatait tartalmazó adatbázisában találtam (opció: download an Excel spreadsheet).

25abra

25. ábra: 2009-2013 között a húsz legmagasabb átlagos impakt faktort produkáló lap és publikációs díjaik

 

A 25. ábráról azt olvashatjuk le, hogy az Egyesült Államokban megjelenő CA: A Cancer J. Clinicians vezeti toronymagasan az impakt faktoros lapok sorát. Az utóbbi öt éves átlaghoz képest a 2013-as év számukra 162,5 impakt faktort eredményezett, ami elég sokkoló a már tízes nagyságrendtől is elaléló hazai kutatók számára. Az onkológiai területen review típusú cikkeket megjelentető kéthavi lapnak jelenleg vetélytársa sincs. Ráadásul a megjelenés is szinte ingyenes, persze a kézirat-befogadás már aligha lehet „sétagalopp”. Nem nagyon szeretnék részletesen belemenni a tudományterületeken működő kapcsolati tőke részletezésébe, de tudni kell, hogy sok review cikket publikáló lap (például az Annual Review sorozat) szerkesztőségi felkérésre épülő tanácsadói rendszert működtet, vagyis nem az „utcáról és önjelöltek” jelentkezését várja, hanem felkéri azokat, akiktől közölni szeretne. Ezen túlmenően van olyan kiemelkedő lap, ahol pozícióban lévő előzetes ajánlóra van szükség. Például az Egyesült Államokbeli tízes IF-érték körüli Proc. National Acad. Sci. USA (PNAS) lapba szánt publikáció befogadásához egy National Acad. Sci. USA (NAS) akadémikusának kéziratolvasása, javítása és írásos ajánlása szükséges. Nélküle szerkesztőségi bírálatra sem kerül sor. A NAS nem azonos a New York Academy of Science (NYAS) szervezetével, amelynek bárki tagja lehet, aki befizeti a tagdíjat. A rendszerváltás táján – mások mellett – több magyar akadémikusunk kapott levelet ettől a civilszervezettől, és páran félreértve a helyzetet befizették a tagdíjat, majd beírták az önéletrajzukba, hogy egy híres amerikai akadémia a tagjai sorába választotta őket. A valóságban viszont egy tudományos ismeretterjesztéssel foglalkozó civilszervezet működéséhez járultak hozzá, amely tudományos értékelésükkel egyáltalán nem foglalkozott, csupán a működéséhez a támogatásukat kérte. Más kérdés, hogy ezt világosan megfogalmazva tette, vagy „gyúrt” a balekok sznobizmusára.

A 25. ábrán feltűnhet, hogy az észak-amerikai lapok (Egyesült Államok) megjelenési költsége sokkal olcsóbb, mint az európai lapoké (Egyesült Királyság). A csúcslapok területén jelenleg még európai túlsúly van, s ebben a Nature körül tömörülő folyóiratok komoly szerepet játszanak, ahol egy cikk megjelentetése 70-130 US dollárba kerül. Ez a megjelenésen kívül más szolgáltatást nem nyújt, vagyis egyfajta alapdíj. A csúcslapok között az orvosi és molekuláris biológiai területek megkülönböztetett szerepe nyugtázható, s a műfajt tekintve a review (összefoglaló) típusú közleményeket közlő periodikáké. Számon tartják az egy hivatkozásra eső költséget is, ami itt a felsőházban a legolcsóbb, 0-4 US dollár közé esik ez az érték, vagyis jó befektetés, mondják a tudományról üzleti szabályok szerint gondolkodók.

Viszont vannak másféle lapok is, ahol a publikációs díj valamilyen megfontolásból fölöttébb magasan van megállapítva. A legdrágább húszat foglalja össze a 26. ábra.

 

26abra

26. ábra: A húsz legdrágább folyóirat és 2009-2013 közötti átlagos impakt faktoruk.

Megjegyzés: Ahol csillag található a lap neve után ott nincs ötéves átlag, csak 2013-as érték (Research Gate adatbázisa)

E szerint a legdrágább lapok 500-1400 US dollárért kínálják alapszolgáltatásukat és ezért számottevő stabil impakt faktort sem tudnak felkínálni. Némely lap nagyon is a befutás előtt áll, vagyis öt évre vonatkozó IF-átlagot sem képes produkálni. Legalábbis elgondolkoztató az egy citációra eső költség, ami a negatív tartományban listavezető svéd J. Plastic Surgery & Hand Surgery (ötéves IF-értéke 0,73) esetében 3560 US dollár, vagyis az 59 US dollárba kerülő cikk megjelentetéséhez képest 60 cikkenként esik átlagban egy hivatkozás. Rossz befektetés – mondaná a költséghatékonyságra hangolt közgazdász.

Az eddigi példákból az derül ki, hogy a publikációs ár és a lap elismertsége (IF-érték) között nem igazán van belátható együttes mozgás. Vegyesen fordul elő az eredeti a gagyival és sokszor ez utóbbi lényegesen drágább.

Térjünk azért még ahhoz vissza, hogy miért is fizetnek a szerzők a megjelenésért, akik az eredmények eléréséhez igen sok szellemi munkát és pályázati pénzt fektettek be. Hogyan képes velük olyan szerződést kötni a szerkesztőség/kiadó, amelyben lemondanak a szerzői jogaikról (copyright), vagyis azt önként átruházzák a kiadóra. Ez azt jelenti, hogy a kiadó árusíthatja a világhálón keresztül a cikküket és a hozzá befolyó összeg is kizárólagosan őt illeti. A szerzőknek a megjelenés után – ilyen jellegű nyilatkozatokat írnak alá – nincs arra sem joguk, hogy a cikkeik elektronikus pdf változatát a honlapjukon helyezzék el. Modernkori önkéntes rabszolgaság. Más kérdés, hogy számtalan híres laboratórium munkatársai saját pdf-jeiket a „remény idején” mégis a honlapukra tették ki, majd kénytelenek voltak a kiadók felszólalására megváltoztatni ezt az elképzelésüket. Példa erre a mutagenitási tesztje miatt világhírűvé vált Bruce Ames mai honlapja. Tanulságos persze csak annak lehet, aki látta és letöltött ingyenesen a korábbi egyetemi változatról. A pénzért árult pdf határozottan a kutatók érdekei ellen való, hiszen azért dolgoznak és írnak cikket, hogy mondanivalójuk közkinccsé váljon. Külön jogi képtelenség, hogy közpénzekből állami pályázati rendszerekben születő eredmények nyílt hozzáférését kellene megoldani (erre sokszor a támogatási szerződés is figyelmeztet), de itt egy szerencsétlen alku miatt a szerzőktől a kiadók tulajdonába kerül az eredmények terjesztésének joga. Ha a publikációval nem a nyilvánosság megszerzése lenne a kutatók célja, akkor bizonyosan szabadalmat írnának, amely műfaj arról híres, hogy azokat az információkat kell éppen kifelejteni az írásműből, ami másolhatóvá/felhasználhatóvá teszi az ötletet. Hiszen itt nem a közös tudásunk gyarapítása a cél, hanem egy csoport érdekében, a termék felé mutató út jogi kikövezése.

Mozgalom is indult, hogy töröljék el a kiadók által szerzőktől elbirtokolt copyright jogot és a tudáshoz mindenki ingyen jusson hozzá. A 2003-as berlini deklaráció fogalmazta meg ezeket az igényeket. A 2011-ben perbe fogott, 26 évesen öngyilkosságot elkövető Aaron Swartz minden bizonnyal e terület mártírjaként is kezelhető. Története az elektronikus információkezelés szempontjából – a jogrendszerrel való összeütközései ellenére, vagy éppen azért is – lényeginek nevezhető. Jelentős eseménynek volt nevezhető a matematikusok tiltakozása és 2012-es bojkottja az Elsevier kiadóval szemben. Ehhez Lovász László is csatlakozott, aki az MTA jelenlegi elnöke. Ez a kezdeményezés 12000 támogatót gyűjtött. Az eredmény meghökkentő volt, az Elsevier – amely 2010-es 3,2 milliárd US dollár bevételéből 36% jövedelmet gyűjtött – csökkentette a matematikai folyóirataiban a közlési díjat és felnyitotta a matematikai archívumait. Nem példaértékű ez a fellépés a többi tudományterület számára?

Ma részsikerekről beszélhetünk; máig az a jellemző, hogy míg a cikk összefoglalója szabadon olvasható (olyasmi ez, mint a reklám), addig a cikk letöltéséhez, már fizetni kell. A Web of Science szolgáltatása ennek egyik terméke, amelyhez sok hazai K+F+I intézet is hozzáférhet. Ez esetben a munkahelyi szerver ellenőrzése történik meg, vagyis a belépés ingyenes joga a munkahelyeket illeti meg, amelyen keresztül a szolgáltatás megjelenik, pontosabban ebből az, amelyre az illető munkahely jogosult. Ez a letölthető pdf-készletre vonatkozik elsősorban. Vagyis az efféle tudományos adatbázisok lényegi tartalma nagyon másként néz ki, ha egy hazai kutatóintézeti „könyvtárból” lépünk be vagy például a Karolinska Institutet elektronikus könyvtárából.

Mi lenne tehát a megoldás? Természetesen az open access laptípus, ami a tudás terjesztésének nem gátat szab, hanem ingyenességét biztosítja. Nem döbbenetes nagyságú saját profitot gyűjt ebből – a szerzőket megfizetteti akkor is, amikor nála publikálni akarnak, és akkor is, amikor az újságját megveszik –, hanem különböző forrásokból (amelyért ő dolgozik) biztosítja az „információ szabad áramlását”, ami mára – közös szégyenünkre – sikerült közhellyé koptatnunk.

Szabad hozzáférés és ingyenesség – ezt reméltük az open access lapoktól, de hamarosan más is következett; a „befutott” szabad hozzáférésű lapok elképesztően magas publikációs díjat kezdtek kérni. Például az ötéves átlagban 4-16 IF-értéket produkáló PLOS lapcsalád ma 1350-2900 US dollárt kér a szerzőktől, vagyis tőlük szedi be azt, amihez a „különlenyomat-piacon” kellett volna birkóznia. Van azonban ennél is különösebb, az induló open access lapok körében. Némelyeknél ugyanis semmilyen tudományos kiadói előélet sincs, szerkesztőségi tagjaik felkérése esetleg meg sem történt (vagyis hozzájárulásuk nélkül tüntetik fel őket), viszont agresszív önhirdetéssel, zéró szerkesztőségi és értékmérési munkával, nem valóságos IF-érték deklarálásával kérnek jelentős publikációs díjat. A ragadozói attitűdhöz hasonlított lapok (predatory open access) tulajdonságait Jeffrey Beall könyvtáros „listázta”. Gondolataitól hangos volt egy ideig a tudományos közvélemény.

A kutatók „jámbor” várakozása mögött ott áll, hogy pályázati pénzből fizethetik a publikációs díjat és számukra ez – jogaik önkéntes elvesztése mellett – egyfajta bevarrt félcédula (márkajel), ami a „bevett” folyóiratból származik. Nem vitás, hogy mindez elég komikusan hangzik.

A szerzői kiszolgáltatottság azonban nem csak a kutatási területen dolgozókra igaz, hanem ennek részei, gondolkodásmódja megjelenik a mindennapi sajtóban is. Míg a kutatási területen – már most láthatóan – az elektronikusan meg nem jelenő lapok valójában élőhalottak, a hétköznapi újságírás jelentős része még most is a papír alapú megjelenésbe kapaszkodik. Sok napi- és hetilapnak létezik már elektronikus változata és egy időben meg is nyitották ezek archívumait, hogy azután mára ismét bezárják és fizetőssé tegyék. Az ilyen lapok szerzőinek előbb vagy utóbb el kell azon gondolkodnia, hogy írásukat ingyen vagy igen szerény honoráriumért (még jó, hogy itt nem ők fizetnek ezért) a közkönyvtári pincék ászka- és ezüstös ősrovar közösségének írták-e, vagy a világháló korában jobb sorsra számítanak. Kerestem már évekkel a megjelenés után közkönyvtári napi- és hetilaptárban. A másnapra kihozott dohos, esetenként széthulló, amatőr módon bekötött kötetekben a fele cikket, ha megtaláltam. Az idevezető elektronikus adatbázisok ugyanis nem voltak pontosak, vagy a kötet volt hiányos. Azt szeretném tudatosítani, hogy sok, jobb sorsra érdemes írás tűnik el így villámgyorsan a semmiben. A papíralapú cikkek valós élettartama egy nap vagy egy hét, esetleg egy hónap. Ideje szembenézni vele. Vajon miért épülne ki akkor ezt meghaladó szerzői igényesség? Ezt követi ugyanis a lehangoló remittenda státusz, majd a zúzda. Kitartóbbakban marad a közkönyvtári archívum. Elektronikus archívumok sokszor léteznek (ma többnyire zártak), de mint üzletre nem gondolhat senki komolyan ezekre. Más megoldást keres, aki zárt és fizetős archívumba botlik. Mint szerző kifejezetten kritikusan látom, hogy az a lap, amiben még nyitott archívummal rendelkező állapotában írtam, most elzárta az írásaim, hogy ezáltal aprópénzt gyűjtsön. Kellene, hogy ezzel egyetértsek? Az előfizetés sem megoldás; hetilapot is évente selejtezek (jó esetben a szomszédjaim átmenetileg beviszik magukhoz az ajtóm elé kitett éves számot), mert nem fér el a lakásban az erre a célra felhasználható helyen, vagyis hiába vettem meg, őrizni és gondozni nem tudom. Kereshetőséget biztosító indexelés nélkül bizony lommá változik a tartalom.

Érteni vélem, hogy a lapok szerkesztőségeinek élni kell valamiből, így sarkítva inkább eladni akarnak semmint hosszú távon tudást őrizni és közvetíteni. A szerzőkre gondolni így érdemben itt sem szokás? Azt gondolom, hogy a papír alapú újságok ideje lejárt. Az elektronikus megjelenés a mai generációk számára kézenfekvő. A hír és hírmagyarázat már egyre kevésbé csak szerkesztőségi érdekközösségek belügye. Az elektronikus lapok olcsóbbak, mint a papír alapúak, amelyben a nyomda viszi a pénzt. Végül az elektronikus lapoknak is fel kell venni a versenyt az angol nyelven közlő nemzetközi lapokkal és a blogírókkal. Ez utóbbiak lassan egyenrangúan képesek a közgondolkodás befolyásolására. Réteglappá vállnak az elektronikusan ingyenesen el nem érhető lapok, ha szerzőgárdájuk valóságosan szembesül a produkciójának kérészéletével.

Darvas Béla

A folytatás címe: Interdiszciplináris légritka tér – K+F+I-vakfolt (K+F+I pillanatképek: No22)

Megosztás