(Tudománykövető N^o51)

Nem gondoltam, hogy egyszer majd valami ide visszakanyarít, de a Debreceni Agrártudományi Egyetemet két barátom is el akarta hagyni a Színház- és Filmművészetiért. Ruszt József rendezett akkor nálunk a Ceres-ben (országos díjat is nyertek), és az egyik barátom színész, a másik rendező szeretett volna lenni ezt követően. Egyikőjüknek sem sikerült, de nem keseregtek ezen sokat. Nekem eszembe sem jutott, hogy színház-közeli hivatást keressek. Unalmas előadásokon abszurd egyfelvonásosokat írtunk egymásnak, és aztán a szünetben mulattunk rajta. Akkortájt fogalmam sem volt, mi akarok pontosan lenni, s bár agráregyetemre jártam, de nagyon sok olyasmit tanultam, ami valójában nem érdekelt. A biológia és a kémia viszont nagyon. Az előbbi területén – elhagyva az agrártudományokat – szereztem később a tudományos minősítéseimet. A kutatói élet szigorúsága és fegyelmező hatása, azt hiszem, kellett nekem. Ebbe is sokaltam aztán bele később. Annak személytelenségébe. Előbb megrémített a saját sokféleségem (igen, titokban az irodalom felé is), azt hittem, ez valamiféle bevonzott átok, s csak később mondta el nekem egy világszerte ismert tudós, aki maga svédül írt (magyarra személyesen nem fordította a saját szövegeit), hogy a képesség nem jár egyedül. A képtelenek terjesztik az ellenkezőjét. Ugyanakkor súlyos teher is a lámpás, mert nem mindenkinek mondhatod el azt, amit látsz, és ami ennél is fontosabb, ahogy látod. Folyamatos a letranszformáltság állapota, amivel élned kell. Elnézed (pontosabban szóra nem méltatod), hogy domináljanak téged az arra alkalmatlanok.

Nem fogjuk itt meglátni majd azt, ami Upor László (címkép – Fotó: Szokodi Bea) szakmai lényege, de beillesztek ide egy korábbi interjúból pár mondatát (lásd Upor László a saját térfelén keretes írást), amiből azért megsejthető. Ismeretlenül is ismerős karakter. Szóval nem róla, hanem rajta keresztül egy egyetem igaz reményeiről és a mai kísértéséről beszélgetünk majd. Szabadság nélkül érdemes-e? Nagyon szeretném, ha László nem bánná meg azt, amit most velem elkövet. Érdemi az, amire vele törekszem. A történet, amit majd vele ismét átélünk már bennünk dolgozik tovább.

Upor László a saját térfelén.   „Egyszer csak kiderült számomra, hogy az vagyok. Addig egyrészt matematikus voltam, másrészt lánglelkű avantgárd amatőr rendező. Idővel nagy keservek árán megértettem, hogy eggyel hátrébb kéne lépnem, hogy inkább az az ember volnék, aki nem élet-halál ura, végső soron nem dönt semmiben, viszont baromira vannak elképzelései, ezekért harcol, de nem tűzön-vízen át. Rájöttem, hogy ennek neve is van: úgy hívják, dramaturg. […] Nem tudod pontosan meghatározni, hogy mit csinál, de észreveszed, hogy mindenbe beleszól egy picit. Konyhanyelven kell tudnia íróul, rendezőül meg koreográfusul, talán még egy kicsit színészül is, de egyik nyelvet sem kell perfektül beszélnie. […] Ha üres a szánk, azért sírunk, mert éhesek vagyunk, ha meg úgy megtöltöttük a pofazacskónkat, hogy szétreped, akkor nyafogunk, milyen nehéz a hörcsög élete. […] Én a totális döntésképtelen vagyok. Amint döntöttem, megbánom. A döntés esetleg nem volt rossz, csak az a baj, hogy kizártam vele minden más lehetőséget. Jártál már olyan városban nagyon éhesen, ahol nem ismerted ki magad, és ahol tíz vonzó éttermet láttál fél kilométeren belül? Én az vagyok, aki majd’ éhen hal, mégis egy órát kóvályog, és azon tépi magát, melyikbe üljön be. […] Ha valaki, akit nincs okom elutasítani, felkér valamire, akkor nagy valószínűséggel igent mondok rá, de sokszor hamar rájövök, hogy ezt nem nekem kéne csinálnom, vagy nem vele, nem ott, és nem akkor. Világéletemben jó voltam az ajtók becsukásában, viszont soha nem csapkodtam hangosan. […] …nem vagyok hajlandó táborokban gondolkodni, és óriási bajnak tartom, hogy ennyire szétfűrészelődött az ország, ezzel együtt a színházi szakma. Nonszensz, hogy a világnézeti, politikai hovatartozásunk megakadályozhat bennünket abban, hogy közös ügyeinket alaposan, józanul elemezzük.”

Matematikusok közül nem elsőként tévedsz az irodalom területére. Mire tanít a matematika, ami hasznos az irodalom és a nyelvészet területén?

Upor László: Egyszerű. Arra, hogy minden problémára önmaga vonatkoztatási rendszerében kell elsősorban megoldást találni; arra, hogy a gondolat és a tett szabadsága majdnem végtelen: pontosan addig tart, amíg nem futsz bele a saját logikád ellentmondásaiba. Arra, hogy nem egy rendszer létezik, hanem számtalan – kevés, de megkérdőjelezhetetlen axiómára épülő – független rendszer. Hogy minden zsákutca végéről vissza kell menni az előző szabad elágazásig, és új irányba indulni. Ilyesmikre.

Mire tanított téged a műfordítás? Lehet valaki szabadúszó műfordítóként csak önmaga gazdája?

UL: Hogy a szöveg, mint olyan iránti rajongás vezetett-e a műfordítás útjára, vagy a műfordítás bódító gyakorlata fokozta-e a végletekig a szöveg iránti korábbi rajongást, az ma már eldönthetetlen. Az eredendő kíváncsiságomat és (hízelgek önmagamnak: rugalmasságomat, befogadókészségemet) ez a munka tetézte, az biztos. Kúnos László egy nagyszerű esszében két úr szolgájának nevezte a műfordítót. Egyszerre két nyelvnek, két kultúrának (vagy inkább: kultúráért) felelsz, ha műfordító vagy. A többi kötöttség nem számít. Azt hiszem. Ha a kérdés prózai részére is kíváncsi vagy – nevezetesen, hogy meg lehet-e élni pusztán műfordításból –, arra talán úgy lehet felelni: tehetség, munkabírás és szerencse kérdése.

51.1.ábra: A SzFE volt és jelenlegi vezetése, a kurzivált megbízatások ex lex állapotra utalnak. Megjegyzés: Az SzFE átalakításának első lépése a kancellár eltávolítása volt, és a sajtósuk kizárása a rendszerből, további a tanulmányi osztály intézkedési jogának korlátozása. A belépett új vezetők számtalan adminisztratív munkatársat, és közel 30 új tanárt hoztak magukkal.

2020. novemberében a szenátus megválasztott (51.1. ábra), de aztán a szakminiszter nem nevezett ki a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SzFE) rektorává. Rektorhelyettesként a rektort helyettesítetted. Mi volt a választás tradíciója és benned mi irritálhatta a kinevező adminisztrációt?

UL: 2010 előtt a szenátus megválasztotta rektorjelöltet a miniszter javaslatára kinevezte az államfő. Pont. Ez később törvényileg úgy módosult, hogy „a szenátus véleményét figyelembe véve… stb.” –, de továbbra sem lett általános gyakorlat (bár előfordult), hogy a szenátus döntésével szemben mást neveznek ki. Az viszont igazi SzFE-ikum, hogy a fenntartó egyáltalán semmilyen válaszra nem méltatta a szenátust – vagy engem személy szerint. A mai napig egyébként.

Hogy kinek lehetek szálka a szemében és miért, arról fogalmam sincs. Ámde egy jogállamban ennek nem is volna szabad számítania. Amúgy ebben a két évvel ezelőtti folyamatban az is újdonság volt, hogy valóban két eltérő koncepció és felfogás vetélkedett, a választás előtt komoly jelölt-jelölti vitát is rendeztünk a teljes belső nyilvánosság előtt – a másik pályázó Bagossy László volt –, de még a szenátus is hosszas érvcsatába merült a szavazást megelőzően.

101.kép: Vidnyánszky Attila nárcisszal, 2017-ben (Fotó: Molnár Edvárd/MTI)

A Kossuth- és Jászai-díjas Vidnyánszky Attila (101. kép) közel húsz éve jelent meg a magyar művészeti életben és 2005-ben a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagjává választották. Ukrán (innen indult), szlovák, szerb és horvát színházakban is rendezett. 2012-ben lett a Nemzeti Színház igazgatója. 2020. augusztus 1-től a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke. Nem kissé túltengő, és az SzFE teljesítményét becsmérlő Vidnyánszky úr? Valóban megkerülhetetlen személyisége a mai rendezésnek?

UL: Pontosítok, a mai magyar színházi felépítménynek (bővebben: a jelen kormány kultúrpolitikájának) megkerülhetetlen figurája, nem a színházrendezésé. Korábban izgalmas és jelentős rendezőnek tartottam. Lehet, hogy az is maradt, az utóbbi időben erről az oldaláról kevésbé ismerem, mert közéleti szerepvállalása, kultúrabefolyásolási tevékenysége minden mást elnyom. Szomorú hozadék, hogy noha hosszú ideig nem kevés megállapításával lehetett (volna) őszintén egyetérteni, a kizárólagosságra törekvés arroganciája, az álságos és sértett fogalmazás, a ki-kitüremkedő bosszúvágy – és mindennek kiváló hatalmi hasznosíthatósága – eleve lehetetlenné tette, hogy jogos kritikájának, használható javaslatainak akár csak egy része is mindannyiunk hasznára beépüljön a diskurzusba.

Akarnokságból, szabályhajlításokkal megtámogatott területfoglalásból, sértegetésekből sosem lesz, nem lehet egészséges művészeti közélet. A Színművészeti rég a bögyében van, hosszú évek óta folytat durva és nemtelen lejárató kampányt az intézmény egésze, az oktatók, és persze a hallgatók közössége ellen is, akiket ő irányítható, akarattalan, ostoba báboknak ír le. Felénk ez nem számít jó belépőnek, kevéssé segíti elő a termékeny párbeszédet.

Az egykori gyerekszínészből vált gépesített lövészezredes Szarka Gábort, az SzFE új kancellárját katonáskodó intézkedései miatt és a különleges médiagesztusai (102. kép) miatt sokan önelégült provokátornak látják. Van, ami távolabb állhat a színműszettől, mint a vakfegyelemre építő katonáskodás? Az egyetem egyharmada viszont Szarkát együttműködéséről biztosította.

UL: Az ügyintéző munkatársak egy jó részének szeptemberben nem nagyon volt választása – ők jóval kevésbé szabadok, mint a tanárok vagy akár a hallgatók. De azóta az adminisztratív munkatársak is tömegesen hagyták el az intézményt. A fentiek (értsd: hivatalban lévők) bárkit kineveznek, mert bárkit kinevezhetnek – így hiszik, és másokkal is így hitetik el, ez a mai hatalmi logika.

De kezdjük a végén: egy kancellárt egyetemi vezetőnek tekinteni (vagy a kancellárnak önmagát annak tekintenie) komoly tévedés, illetve szereptévesztés. Ha a hat (?) évvel ezelőtt kitalált – és csak félig bevált – kancellárrendszerhez társuló csúf komisszárszereptől eltekintünk, akkor egy kancellárszerű vezető rendkívül hasznos gazdasági-működtető-végrehajtó-intéző aktora lehet az intézménynek. Pragmatikusan és a tanközösség hasznára szorgoskodva – akár komoly felelősséggel és döntési körökkel. Ezek nagyban segíthetik – de nem határozhatják meg és semmi szín alatt nem akadályozhatják – az egyetemi-akadémiai (illetve kutatói, művészeti) tevékenységet, vagyis annak elvi-gondolati kereteit.

Képtelenség, hogy bármely kancellár az egyeteme szellemi meghatározójaként lépjen fel, büszkén hirdesse vagy fennhangon kritizálja annak programját/működését. Egyszerűen nem arra való. Szarka Gábor is beleesett ebbe a hibába (vagy efelé terelték alkalmazói/tanácsadói). És láthatóan semmit nem értett az intézményből, illetve a helyzetből, amibe belecsöppent(ették). Mire megértette volna, hol van, már túl késő lett: a diktátumok, agresszív, fölényes, hatalmi gesztusok nyelvét választotta belépőként – csakúgy, mint az őt kinevező kuratórium –, és onnan nem lehetett visszaút. Nem ismerem, sosem találkoztunk, de emiatt – isten-bizony nem álszentségből mondom – talán még sajnálom is.

Amúgy semmiképp nem az a baj vele, hogy katona volt. Ez felszínes, megúszós reakció: „katona, tehát csak a vakfegyelemben hisz; katona, vagyis szűk-látókörű”. Nem is szeretem, amikor ezen élcelődnek – méltatlan dolog, ráadásul eltereli a figyelmet a lényegről.

102.kép: Szarka Gábor ezredes pillantása (forrás)

Egy előtérbe tolakodó sajtómunkás február 1-én úgy jellemezte a Vas utcai egyetemet, hogy olyan hely az Ódry színpad, ahol egy „…büdös, ótvaros szekta meglapult…”. Kért ezért a szövegért hivatalosan bárki az elvtársai közül bocsánatot?

UL: Viccelsz, ugye? Sosem azért mondanak ilyeneket, hogy utána bocsánatot kérjenek. Hanem hogy büszkén megtörölhessék izzadt bajuszukat: „Na, már megint túltettem a legutóbbi hűdedurva fogalmazáson, visszahódítottam a haveromtól az ocsmányság világcsúcsát”. Meg hogy az adrenalinfüggő hívek szervezetébe befecskendezzék a napi, folyamatosan emelt adagot. És talán, hogy az ellenséget addig bosszantsák, amíg elővigyázatlanul vissza nem üt. Az, hogy egy adásban valamelyik középpolitikus a műsorvezető sokszori provokációjára a számtalan nagyon brutális megnyilvánulás egyik legrandábbikát mellékesen – csak hogy hagyják már végre tovább beszélni – lényegtelennek, szerencsétlennek minősíti, nem sokat javít a célzottan durva politikai és zsurnalisztikai közbeszéd állapotán.

Nem visszaütni? Mintha éppen mostanában szakadna el a babaruha. A folyamatosan és untig Sorosozó sajtómunkások most a magyarellenesség vádját próbálgatják éppen. Hol a határ az eszközök használatában?

UL: Mindig mérlegelni kell, hogy érdemes-e egy alpári támadás hatékonyságát fokozni, láthatóságát növelni a visszautasítás gesztusával. Ha válaszra méltatom, azzal már-már komolyan veszem, sőt mintha legitimálnám is – elismerném, hogy helye van a civilizált párbeszédben. Ez veszélyes. De persze sokszor nagyon nehéz megállni. És van, amikor egyszerűen muszáj válaszolni, mert nem csupán vállalhatatlan véleményekről – valójában a szerzőt minősítő kijelentésekről – van szó, hanem konkrétan meghamisított, elhazudott tényekről, és ezért kénytelen vagy rendet tenni, amennyire lehet. Általában nem lehet. Reménytelen. A minap is rákényszerültem efféle ténykiegyenesítésre – nyilván falra hányt borsó.

Mik voltak a tanárok és diákok reményei, amikor ezt a küzdelmet elkezdték (103. kép)? Nekem a kezdetek, nagyon esetlegesnek tűntek még, aztán később megváltozott a véleményem. Miként foglalnád össze a történés mérföldköveit?

UL: Igazán egyszerű dolgot szerettünk volna. Hogy hagyjanak bennünket élni és dolgozni – tisztességesen és tisztességben – az önállóság és önrendelkezés feladása nélkül. Ha egyszer megírjuk ezt a történetet (és remélem, megírjuk!), rengeteg fontos fordulat követel magának egy-egy bő fejezetet. Addig viszont nehéz pontokba szedni.

Az egész tavaly februárban indult a sürgetett modellváltás meghirdetésével. Az akkori kancellárral (a munkatársak közül szeptember 1-je után elsőként szélnek eresztett Vonderviszt Lajossal) az első pillanattól beavattuk – helyesbítek: bevontuk – a teljes közösséget. Nyár végéig a vezetőség és a szenátus vívta a látványos harcát azért, hogy ez a ránk erőszakolt folyamat ne végződjön katasztrófával. Minden fronton – tárgyalásokon, hivatalos levelekben, közleményekben és interjúkban – igyekeztünk egyszerűen elmagyarázni, bizonyítani, miért elhibázott lépés így változtatni. Azt hiszem, ezt páratlanul alaposan dokumentáltuk és publikáltuk is. Közben a hallgatók – egyáltalán nem ellenünkben – szebbnél szebb és kreatívabbnál kreatívabb művészeti-közéleti akciókkal tették nyilvánvalóvá és átélhetővé ugyanezt ország-világ számára.

Miután egy szakszerűtlenül, de erőszakosan összetákolt, majd egyeztetés nélkül elénk tolt Szervezeti és Működési Szabályzat végképp világossá tette, hogy az egyetem önrendelkezését hatalmi úton megszüntetik, 2020. augusztus 31-én lemondott a teljes vezetőség és a szenátus – ez elég nagy fordulatot hozhatott volna: egy vezetés nélküli egyetem, ilyesmire nem nagyon volt még példa. A lemondott vezetők egyébként Gáspár Máté kivételével tanárként maradtak. Valamit lépnie kellett volna az addig csak támadó, elutasító másik oldalnak. De a hallgatók még aznap éjjel elfoglalták az egyetemet, így onnan kezdve minden, ami addig történt, lényegtelen színben tűnt fel. A többi – ha úgy tetszik – történelem. Beleértve az október 23-i hatalmas és lélekerősítő demonstrációt.

A következő mérföldkő a Freeszfe Egyesület megalakulása volt. Bármilyen nyomasztó/elborzasztó volt is az előző egy év – és bármilyen felemelő volt a széles körben támogatott ellenállás –, elhatároztuk, hogy mostantól nem védekezünk, nem verekszünk, hanem építkezünk. Méghozzá nemzetközi összefogással. Ez a sokadik első ebben a sűrű történetben.

103.kép: A 2020. június 21-ei performance a Vas utcában (db saját fotó alapján készített elektronikus képe)

A Freeszfe Egyesület (Freeszfe Society) Szigetmonostoron van 2021. januártól bejegyezve. Az egy évre felhatalmazást kapott elnöke Balázs Gábor egyetemi tanár, míg az elnökség tagjai Csató Kata bábművész és Aujeszky Nóra Ilona jogászként az SzFE-hallgatója. Mit kell róluk tudni?

UL: Gábor nagyszerű hangmester, a szakmája egyik csúcstekintélye. Régóta tanít az SzFE-n, a vezetőség lemondásáig a Film- és Médiaintézet vezetője volt. Kata Lengyelországban tanult bábrendezést. Bábosokat és rendezőasszisztenseket tanít, többéves kemény munkával tető alá hozott egy nemzetközi bábos képzést, amely az új vezetés ténykedésének köszönhetően (egyelőre) kútba esett. Ősszel az ő lelkesítő munkájának köszönhetően fölparázslott a szakszervezeti mozgalom, ő szervezte a tanári sztrájkot is – három embernek elég energiával dolgozik. Ahogyan a tévés szakra járó Nóra is, aki jogot végzett, mielőtt hozzánk felvételizett; azt szokta mondani, a jogászi eskü letétele után egyenest az egyetemfoglalásba csöppent bele. Hangyaszorgalommal jár utána mindennek. Egy remek ügyvéd barátunk mondta róla: ha megunja a tévézést, elmehet peres ügyvédnek.

A CEU és az MTA példáján tudjuk – de a civilszervezetek vesszőfutása bevezette ezt –, hogy semmi sem hergeli jobban az Orbán-kormányokat, mint a nemzetközi közvéleményhez való fordulás. Kalkulált a kommunikáció ezzel?

UL: A látszat talán mást mutat, de nem célunk senkit hergelni. Ha valakit bosszant, hogy következetesen kiállunk az igazunkért és az igazságtalanság ellen, ha nehezen viseli a kormány, hogy mellénk állnak olyanok, akiknek a szemét nem homályosította el a sok hamis hír, a lelkét nem szürkítette el a mindennapi riogatás – szóval, ha valakit ez zavarba ejt vagy frusztrál, lelke rajta. Az ország mai állapotából fakad, hogy az itteni viszonyokat jól ismerő európai kollégák – féllépés távolságból és a saját szabadságuk birtokában – a honi sokaságnál tisztábban látnak és határozottabban foglalnak állást. Ez meg az ő szerencséjük és érdemük, köszönet érte.

104.kép: Upor László a 2020. augusztus 31. délutáni drámai sajtótájékoztatón, amelynek végén majdnem a teljes vezetés lemondott. Pár órával az esti 155. évzáró Zsákutcabál előtt, ami az egyetemfoglalásba torkollt (Fotó: Reviczky Zsolt)

A média szerint 26 oktató mondott fel, ami arányait tekintve eddig példa nélküli a hazai egyetemi modellváltásban. Nekem nem az SzFE lázadása az elképesztő, hanem hogy a többi egyetem meg sem próbált ellenállni. Mit gondolsz, miért?

UL: Pontosítok, a nemrég felmondott 26 oktató (köztük az augusztus végén lemondott vezetők többsége – 104. kép) előtt már jó néhány fontos tanárunk elment, tehát a veszteség még sokkal nagyobb – nagyjából negyven főről van szó (51.1. ábra). Nem beszélve vagy húsz további munkatársról. Ami egy ilyen kis egyetemen tetemes hányad. És persze jó-néhányan maradtak – sokan közülük kényszerűségből.

Ami a mások ellenállásának hiányát illeti: az egyik válaszom, hogy tökéletesen érthetetlen – ámulatba ejt és elkeserít – a csend, a passzivitás, a lesunyt fejek széles panorámája (nagy tisztelet a rendkívül fontos kivételeknek!). A másik válasz viszont az, hogy a kormány most elképesztő mennyiségű – Európából érkező – pénzt csapott ki az asztalra azzal, hogy mindenki lehúzhat magának az intézménye számára egy igen jelentős összeget, ha… És melyik vezető (vagy akár melyik szenátus) mond(hat) erre nemet? Hogy ennek aztán nemzeti szinten rettentő súlyos ára lesz? Hát, igen. Hosszú távra elzálogosítottuk a szellemi vagyon aranytartalékát. Tegyük fel, hogy ebből a pár év alatt összesen ezerötszáz milliárd (!) forintra rúgó támogatásból a közeliek, a NER-potentátok egyetlen fillért sem nyúlnak le (ami nyilván csalfa remény), csak épp’ európai pénzen kivásárolják, maszekosítják a teljes magyar felsőoktatást. Nagyon nagy a baj. Igen, rengeteg pénz áramlik az egyetemi rendszerbe, rengeteg beruházás-fejlesztés megvalósulhat. Éljen – ki ne örülne ennek?! De hogy mi lesz aztán? Szóval ünneplésre nem látok okot.

(folytatása következik)

Darvas Béla