Bezárás
Biotechnológikaland

Holttér – növényvédő szerek és a géntechnológia

(Biotechnológikaland No1)

A Virágot Oikos-nak megírása után azt gondoltam, hogy nem fogok már erre a területre visszalátogatni, de másként lesz. A géntechnológia területén a szakszerű értékelés és az arra alapozó döntés mára olyan mértékben csúszott szét, hogy mindenképpen megérdemli az ismételt figyelmet és az újragondolást.

Európában az erre a területre jellemző és indokolt óvatosságot mára néhány tagországban a mérlegelés nélküli elutasítás vette át. A tudományos élet egyes megállapításait felerősítő és visszhangzó civilszervezetek talán kissé „túlnyertek” ezen a részterületen. Pontosabban egybevágott az elképzelésük a politikai gondolkodás kezdetben bátortalan, de mára már „magabiztossá” vált akaratával, hogy a mezőgazdasági termesztésben „nem kell GMO”.

Az irányítás szereti az egyszerű döntéseket: vagy támogat valamit, vagy elutasít. A szabályozás már értékelést/újraértékelést igénylő macerás művelet. Pedig, mint az egészségügynek (lásd GM-inzulin), úgy az európai mezőgazdaságnak is megkerülhetetlen része lesz a genetikai módosítás. Persze nem a mai, gyöngén kivitelezett prototípusok formájában. Érdemi befogadásuk ezért elkerülhetetlen, vagyis kiegyensúlyozott, egyedi és szigorú szakmai bírálat szükséges a lehetséges nagy találatok felismeréséhez. Mindehhez főfoglalkozású, hozzáértő hatósági szakemberek kerestetnek.

A döntés máig tartó „társadalmasítása” ezer oldalt meghaladó, angol nyelvű, egyedi dokumentációk vizsgálatához már elégtelen. A mai helyzet „megoldásait” a politikai klisékben gondolkozó vezetők amatőr mutatványának látom abban, hogy egy, a hatalmukat időtartamban jelentősen meghaladó új technológia minden vívmányát a pillanatnyi jog eszközeivel elutasítsanak. Nincs azonban ehhez az általánosságok (értsd genetika) szintjén kellő szakmai indokrendszer, még ha a növényvédelmi célra módosított növények több szempontból is megbuktak az európai országok többségében.

Hangsúlyozom, az élből való elutasítás az, amit alkalmatlannak tartok a kérdés kezelésére. A következetlenség azonban még ebben az egyszerűsített állapotban is elképesztő. Európa – jobbára – nem vet ugyan ilyen növényeket, de senki által nem vitatott engedélyeivel vásárol (pl. GM-szóját), és azt jogszerűen a takarmányokba keveri, csak elvárja a jelölést. A GM-szója azonban jelölést nem igénylő (0,9% alatti) szennyezésként élelmiszereinkben is megjelenik. Egymással elfoglalt politikusaink nyilatkozataiban, ami szerint valamiféle GMO-mentes ország lennénk, tehát éppen úgy valótlanság köszön ránk, mint sok helyről ezen az elátkozott tudományterületen.

A DDT-kivonásának évében hazánkban 72 növényvédőszer-hatóanyagot lehetett használni (1. ábra). Nagy Bálint és munkatársai már ezt megelőzően aggályosan soknak tartották ezeket a balesetveszélyes vegyületeket, ezért már az ötvenes évek közepén a növényvédelmi hálózat szervezésébe kezdtek. Így visszamenőleg a toxikológiai képtelenség határát súrolta egyik-másik, a negyvenes/hatvanas években alkalmazható hatóanyag, hiszen arzénsókat és a higanytartalmú (Bigriol, Higosan, Tillantin) szereket is lehetett élelmiszernövények termesztésére felhasználni. Az Illatos úti Budapesti Vegyiművek hajdani terméke például az Arzénos Matador, amelyben a partner hatóanyag a DDT volt.

A növényvédelmi hálózat vezetői a hetvenes években azt ígérték a termelőknek és fogyasztóknak, hogy szigorúan megvizsgálják és kézben tartják a felhasználható készítményeket. Így hozták létre minden megyében a növényvédő állomásokat, amelyek biológiai laboratóriumaiban a nemzetközi cégek által kifejlesztett készítmények főhatásának vizsgálatára, valamint kémiai laboratóriumaiban a szermaradékok követésére került sor. Első munkahelyemen – a Csongrád megyei Növényvédelmi Állomáson – közvetlenül tapasztaltam meg ennek a „félkatonai” szervezetnek a szigorát és munkatársainak kifejezett szakmai ambícióit. Nem tartom véletlennek, hogy később többen szereztek közülük tudományos minősítést, vettek részt oktatóként az egyetemi oktatásban vagy nemzetközi pályázati rendszerek munkájában. Alig volt olyan rovarölő hatású anyag, amivel ne dolgoztam volna akkortájt a Szentes-környéki üvegházakban.

A hetvenes-nyolcvanas évekre tehető hazánkban a gyakorlati növényvédelem felhőtlen hőskora, amikorra közel 250 hatóanyag vált felhasználhatóvá. Bár a DDT és társai már a hatvanas években bemutatták az árnyékos oldalaikat, a mellékhatás-vizsgálatok jelzései csak nagyon lassan hatoltak be a szakmai közösség tudatába, miközben közvetlen érintettségük révén éppen rájuk vonatkozott, ami a tudományban „ismertté” vált.

Nálunk még ma is többségben vannak azok az egyetemek, ahol növényvédő szakmérnök/”növényorvos” lehet az, aki az ökotoxikológia alapjaival sincs tisztában. Elmondhatják ezt a helyzetet helyeslő véleményüket, olyan, a biológia jelenségeire rálátni képtelen kémikusok, akik szerint a toxikológia valamiféle kemofób világszemlélet eredménye. És ha fentieken túl valaki az orvosok és gyógyszerészek ebbéli szakértelmére számít, akkor azt tudom mondani, hogy jó, ha az egyetemi oktatás évei során pár órát tudnak az ökotoxikológia kérdéskörével foglalkozni, vagyis bizonyosan állíthatom, hogy a végzettek közül speciális tudással ezen a területen senki nem indul. Az általános elsősegélynyújtás az a terület, ami teret kap a képzésben.

Ez viszont szerintem nagyon csekély útravaló. Nem véletlen, hogy az egészségügyi irtás (csípőszúnyogirtásra a sokféle tesztben mutagén dichlorvos hatóanyag messze túlélte a mezőgazdaság területéről való kivonását) és az állatgyógyszerek (méhészetekben Varroa atka ellenes füstölő készítményként az amitraz hatóanyag ma is használható, miközben minden méhészeti termékben megjelenik a maradéka) területén olyan engedélyek működtek tovább, amelyeket az európai növényvédelemből már kivontak.

A veszélyesanyag-engedélyezés területén (ami máig nem egységesült) tehát korántsem a hazai egészségügy (humán és állat) a szigorú és előremutató gyakorlati területek. Az egészségügyi speciális képzés hiánya ezt a helyzetet tökéletesen magyarázza. Úgy tűnik nekem, hogy a hazai orvosoknak nem pálya a „bolhapor” firtatásával tölteni az életüket, bár az már életük minőségét szermaradékaikon keresztül ma is befolyásolja. Nem jelenti persze ez azt, hogy e területen ne lennének ritka kivételek, mielőtt még azokat bántanám meg, akiket nem szándékozom.

Szóval adva van egy kifejezetten problémás terület (növényvédő szerek), ahol a csönd viszonylag nagy és egy új terület (módosított növények), ahol komoly a hangzavar. A disszonancia a két ügy hazai kezelésében tekintélyes mértékű. A mezőgazdasági tárca az elsők között lép fel a módosított növények ellen, de utolsók között vonja ki az atrazine nevű hormonmoduláns gyomirtót, és hezitál a neonikotinoid csávázó szerek méhveszélyességének megítélésben, hogy csak a legismertebb eseteket soroljam.

Fig1

1. ábra: Növényvédő szerek és GM-növények (genetikai események) megjelenése az engedélyezésben

(Megjegyzés: a növényvédő szerek a hazai/európai, míg a GMO az Egyesült Államok adatait tartalmazza)

2013-ig az Egyesült Államokban 1994-től 3-ról 2013-ra 106 genetikai esemény engedélyezésére került sor. Mindeközben az Európai Unióban csak 20-ra. Az Európai Unió első engedélye 2004-ben, tehát az Egyesült Államokat követően tíz évvel később született. Az ISAAA adatbázisa viszont 2015 decemberében már 385 genetikai eseményt tart nyilván, amiből az Egyesült Államokban 188 (ebből 165 vetésre), míg az Európai Unióban 86 (ebből 10 vetésre) valamilyen típusú engedélyezésére került sor. Az ISAAA adatbázisa azonban az Európai Unió esetében helytelen adatokat tartalmazhat, ha GMO Compass adataival vetjük egybe. Tény ennek ellenére, hogy napjainkban jelentősen felgyorsult az engedélyezés folyamata, és az Európai Unió tagországaira 63 dokumentáció sürgős ellenőrzése és értő mérlegelése vár. Ez már messze más nagyságrend, mint ami az eddigi egyetlen esemény (MON 810) körüli véleménycsatákban felmerülhetett, s amire államtitkár akár a felemás tetejű ház és a parlament közti gyalogúton is felkészíthető.

Úgy gondolom, hogy az Európai Unió tagországai közül Magyarország már jelentős elmaradásban van azt illetően, hogy ezekről az új dokumentációkról eredeti véleményt fogalmazzon meg, mint tette ezt helyesen a MON 810 kukorica esetében. Ehhez a helyzethez egyébként az vezetett, hogy az Alaptörvény pár, a GMO-kérdés szempontjából érdeminek aligha nevezhető „állítása” gyakorlatilag a hazai kísérletes munkákat leállította. Magyarország mellett a MON 810-re úgyszintén vetési moratóriumot hirdető Franciaország (Európa legjelentősebb kukoricatermelője) eközben az Európai Unió tagországai közül az egyik legjelentősebb számú kísérleti kibocsátást hajtott végre, vagyis egy elvetendőnek gondolt példa alapján nem igyekezett a többi fajtacsoportot megítélni, hanem azokkal is – és helyesen – vizsgálatokat végez.

A tényekre alapított döntési rendszer nem generalizálhatja a múltbéli véleményét a növényi géntechnológia minden ezt követő termékére. Arra persze joga és kötelessége van a minősítőnek, hogy a jelenben szigorúan vizsgálja a felkínált új technológiákat, s azokat mindenféle szempontból vesse össze a már meglévőkkel, majd előny/hátrány, továbbá veszély és kockázat mérlegelése után döntsön. Rendben lévő lenne, ha ehhez a döntéshozó a termékfüggetlen kutatócsoportok eredményeit fontolná meg inkább a termékelkötelezett cégek dokumentációs állításaival szemben. Az Európai Élelmiszerbiztonsági Ügynökség (European Food Safety Authority, EFSA) ebben nem igazán állt eddig a helyzetének magaslatán. Nekünk is akad velük bajunk.

Ha a növényvédő szerek példáját nézem, akkor a mezőgazdasági tárcának már évekkel ezelőtt fejlesztő-innovációs hálózatot kellett volna létrehozni ezeknek az új tulajdonságú GM-növényeknek a vizsgálatára. Ez nálunk kézenfekvően a NÉBIH-hez tartozó növényvédelmi hálózat bővítése lehetett volna, de az ugyancsak idetartozó Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ (NAIK) kutatóhálózata (különösképpen a Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóintézet és az Agrár-környezettudományi Kutatóintézet) mindehhez kellő szakmai iránymutatással és alapkutatással is szolgálhatna.

Visszatekintve, míg a növényvédő szerek engedélyezését illetően a hatósági engedékenység, a gyakori félrenézés (a rekordtermésért bármit megtettek a „Zöld Forradalom” mérnökei) segítette a súlyos akut és krónikus mellékhatásokkal együtt járó növényvédő szerek elfogadását, addig a géntechnológiai úton módosított (GM) növények elterjesztését a növényvédő szereken edződött civilszervezetek azonnal és eredményesen blokkolták. Segítette nálunk az éppen létrejött Környezetvédelmi Minisztériumon keresztüli munkájukat, hogy az elsőgenerációs GM-növények növényvédelmi célokat szolgáltak, s itt igen jelentős mértékű ellentmondás gyűlt már össze.

A hazai növényvédelemi hálózat várakozóan állt a feladat előtt, és végül nem nyúlt érte. Nem igazán tartott számot ezekre a külföldiek által szabadalmaztatott transzgenikus fajtákra. Gyakorlatlan volt ennek kezeléséhez, s inkább külső szemlélődő maradt, mint megnevezhető témagazda. Egy, szerintem rosszul megválasztott módosított fajtacsoport vetési engedélyének megjelenését (MON 810) osztrák kezdeményezésre (elsőként Magyar- és Görögország csatlakoztak) követték az európai vetési moratóriumok, és ezek „politikailag sikeres” megvédése (ehhez persze kellettek az akkori intézetemben végzett környezettudományi eredmények) olyan európai fogyasztói ellenállást hozott létre, amelyben a további fajtacsoportoknak máig sincs reális esélye.

Mindez szerintem súlyos döntéstechnikai hibasorozat következményeként alakult így, hiszen a géntechnológia révén létrehozott genetikai események (event) csak esetről esetre ítélhetők meg. Összevonás és indokolatlan általánosítás – amely pillanatnyilag olcsóbb megoldás (nem kell vizsgálóhálózatot kiépíteni) – hosszú távon csak hibás eredményt szülhet. A jelen tudása bizonyosan nem ítélheti meg a jövőben keletkező kutatási eredményeket. A jövő biológusai okulhatnak az elődeik által elkövetett hibákból, s felülkerekedhetnek azon. Bármilyen különös, mégis ennek a termék-előállításban általános folyamatnak az ignorálása a leggyakoribb gondolkodási hiba. A mai civilszervezeti aktivisták és politikusok (mai szószólóik között egyre kevesebb az értő) azt hiszik, ennyi van ebben a technológiában és nem több. Bizonyos, hogy tévednek.

Az évtized történései a hazai növényi géntechnológiai K+F+I-re nézve tragikus következményűvé vált, gátja a támogatásokon keresztül a kutatásnak, majd a támogatási szempontból légritka mozgástérben az egyetemi képzésnek is. A diákok olyan tudományterületek felé igyekeznek, amelyek társadalmi fogadtatása pozitív, és ez itt már hiányzik. A következő részekben próbálom majd kibontani, hogy mi miért történhetett.

Nem tudományos részletességgel közelítek majd az egyes kérdésekhez – bár ez néha nem lesz megkerülhető –, hanem a publicisztika műfaját választom. Igyekszem középre helyezkedni, amit meg kellett szoknom akkor, mikor a Géntechnológiai Eljárásokat Véleményező Bizottság (GEVB) elnökének választottak. 2008-2012 között töltöttem be ezt a funkciót. Elődöm ebben a társadalmasított szakbizottságban Venetianer Pál volt, aki meglátásom szerint egyszerűen hitte, hogy a Tudomány rengeteg bukdácsolása után a géntechnológia végre hibátlan megoldásokat kínál. Máig hirdeti ugyanúgy és ugyanazt, ami kommunikációs szempontból kifejezetten sikertelen volt eddig. Ő az én olvasatomban úgy is gondolhatta, hogy aki valami kritikát fogalmaz meg ezen a területen, az a haladás szekerének kerékkötője, afféle megkésett luddita.

Elnöksége alatt a bizottságban a környezetvédelmi tárca álláspontját képviseltem, ami egyértelműen elutasító volt. Nem volt nehéz dolgom, a molyölő kukorica (MON 810) és társai messze voltak még attól, amit ez a technológia elvileg felkínálhat a mezőgazdaságnak. Munkatársaimmal dolgoztunk ezzel a kukoricával, így saját jogon tudtam e fajtacsoport környezetanalitikai és ökotoxikológiai gyöngeségeiről beszélni, amit a többiek nem mondhattak el magukról. Elég élesen vált szét abban az időben a GEVB stábjának véleménye. Az ülések alatt személyeskedő szóváltások is előfordultak, az akkori – bizalmas minősítésű – jegyzőkönyvek ezt tanúsíthatnák. Mérkőztek azok, akik magukat molekuláris biológusoknak gondolták és azok, akik a környezettudományok valamelyik ágát űzték vagy tartották a civilszervezeti szemléletükhöz jobban illeszkedőnek. Nem igazán volt a bizottságnak közepe csak szélei, és ez bizony semmihez sem jó előjel.

A következő rész címe: Laz@c – a hibridcsirkék hallgatnak? (Biotechnológikaland No2)

Darvas Béla

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom