(Tudománykövető N^o86)

Az ezredforduló előtt az Élet és Irodalomban írtam meglehetősen sok cikket a Magyar Tudományos Akadémiáról, annak működéséről, tudományos minősítéséről, pályázati rendszeréről és kutatóhálózatának központosítási törekvéseiről. Lassan világossá vált előttem, hogy ezek a kritikák rombolásra is használhatók, miközben én ezt azonos idejű építkezés nélkül (ez Palkovics László általam is utólag megítélt működését jellemezte) kifejezetten károsnak gondolom. Visszahúzódtam tehát erről a területről – amennyire tehettem –, hiszen Kenesei István ezt tevékenységet nekem tetsző módon követte és feltárta. Az ő ebbéli munkásságát mindenki figyelmébe ajánlom. Én Pálinkás Józsefet igyekeztem kérdezni a hazai tudományszervezés állapotáról, hiszen ő – a kutatóhálózat szükségszerű központosításával – elindított egy folyamatot, de nem fejezhette be. Hovatovább másként alakult, mint ahogyan ő tervezte.

Szabó Csaba könyvének tartalma, ami az egyesült államokbeli tapasztalataira épül kétségtelenül felrázott abból a hibernált állapotomból, amibe az akadémiai kutatás állapotával együtt zuhantam. A könyv olvasása közben gondolkoztam azon, hogy a magyarországi tudományos élet – miért lenne pont ez érinthetetlenül tökéletes? – történései kísértettek engem, és ahogyan majd itt alább olvashatóvá teszem, nem éppen kellemes fordulatokkal.

Az Átlátszóban és a Greenfo (olvasónapló) internetes felületén írt sorozatomat a tudományos életben sokan olvashatták, erről az aktív visszajelzések tanúskodtak. Különösen aktívvá vált ez a 2024/2025-ös akadémikusválasztás eredményeinek kihirdetése után, amikor levelet is kaptam, ami arról győzött meg, hogy az MTA bizonyos osztályainak eminensei már elindultak azon a meredek lejtőn, ami hasonult az Orbán-kormány zsákmányszerző viselkedéséhez. Egyes osztályokon az akadémikusközösség már elszakadni látszik a teljesítménytisztelettől és előtérbe helyezi az irányíthatóságot (jövőben való használhatóságot). Lássunk akkor egy példát az Agrártudományok Osztályának történésein keresztül, ha már egy jeles szereplőtől innen kaptam figyelemfelkeltő levelet (4. melléklet – a szöveg szerzője anonim akart maradni, amit tiszteletben tartok), és ahonnan a munkám révén elég sok személyes tapasztalatom is van (öten is korábbi munkatársaim voltak; húszat többé-kevésbé ismerek a 29 rendes és levelező tagból – mindez egyáltalán nem kellemes kritikai nézőpont), és amely osztálynak a személyes választásom szerint (éppen az urambátyám stílusú ügyintézése miatt) nem vagyok tagja, így érintettje sem. Én ugyanis a minősítéseim miatt a Biológiai Tudományok Osztályához tartozom, vagyis közvetlen érdekeltséggel nem vagyok megvádolható. Nincs az érintett osztállyal, sem említett tagjaival semmilyen, a véleményemet befolyásoló személyes előéletem. Mindannyian bizonyára derekas munkát végeznek a saját megítélésük szerint. Én nem osztom mindegyik önértékelés konzekvenciáit. Sőt nem tetszenek nekem azok az MTMT (Magyar Tudományos Művek Tára) által gyűjtött adatok sem, amikre támaszkodnom kell, sem azok feldolgozottsági foka. Nyilvánvaló, hogy ez az adatbázis nem tölt be meghatározó funkciót az értékelésekben, hiszen nem átgondolt és kísérletet sem tesz az érdemi összehasonlításra. Kerüli a konfliktusokat, s ezért nem vitte végig eredeti elgondolásait.

12.kép: Anonymus könyve (forrás)

4.melléklet: Akadémikusválasztás az MTA Agrártudományok Osztályán (pers.com. – 12. kép)   2025. február 12-én került sor az idei év levelező akadémikusainak megválasztásra a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Agrártudományok Osztályán. A verseny minden alkalommal kiélezett, hiszen az osztály több tudományterületet foglal magába. A kvalifikációhoz legalább három akadémikus ajánlása szükséges. A rendszer, mondhatni, kihalásos alapon működik, hiszen az elhunyt akadémikusok és a 70. életévüket betöltő akadémikusok számától függően kaphatnak új kvótát az osztályok egyenlő arányban. Az Akadémián egyszerre összesen 200 levelező és rendes tag lehet 70 éves kor alatt. Az Agrártudományok Osztályán évek óta különleges rendszer működik, amelyben lényegi, hogy különféle személyes megítélés miatt kik nem lehetnek [ez célzás a személyes kapcsolatokra] új akadémikusok. A működő rendszer elsőre objektívnek tűnhet, hiszen sokszor stimmel a számmisztika, amely a tudományos innovációt ugyan nem honorálja, csak az esetenkénti cikkgyártó trendet követi. A globális történésekkel összhangban Magyarország is remekel a tudományos publikációk számában. Nekem sokatmondó valamennyi elvándorolt Nobel-díjasunk példája. Ez a rendszer általánosságban is megkeseríti a kutatók munkáját, hiszen a több év alatt megszülető, kísérletalapú, de annál nagyobb tudományos jelentőséggel bíró kutatások az értékeléskor háttérbe szorulnak, így elesve a kellő súlyú elismeréstől. Így mutatkozik be az a szellemiség az Akadémián, miszerint bárkiből lehet akadémikus, aki hozza a számokat, ám a valódi tudományos teljesítmény elismerése mégis elmarad. Ehhez hozzájárul az is, hogy az elmúlt több mint egy évtizedben az osztályokon hűbéri rendszer alakult ki, ami biztosítja a jól kezelhető utánpótlást. Ez mára szinte családi vállalkozássá duzzadt, és lekötelezett akadémikusok választják meg hajdani mentoraik gyermekeit, ezzel meghálálva egykori segítségüket. Így meghökkentő akadémikusi dinasztiák születnek, az objektív és tisztességes verseny mellőzésével. Elvárás, hogy mindehhez az osztály többsége asszisztáljon. A választási rendszer olyannyira formális, hogy az osztály több tagja se teszi már tiszteletét a jelöltek meghallgatásán, hiszen nem a személyes megismerésre alapozó döntés a cél. A választást hosszas egyeztetési munka előzi meg, hiszen az osztály legbefolyásosabb tagjai nyomatékosítják a többi szavazó tudatában, hogy kire kell szavazni. Ezáltal a tagok nem befolyás nélkül döntenek, és megszűnik az érdemi vita lehetősége, amely ténylegesen a tudományt helyezné előtérbe és nem a személyes kapcsolati viszonyokat. Az állandó nyomásgyakorlás sarokba szorítja az elvileg függetlenül szavazó akadémikusokat. A csoportos összefogás, az értékek mellett való kiállás, valamint a szabályzatokban rejlő hiányosságok javítása szükségszerű annak érdekében, hogy visszaállítsák az átlátható és nem manipulálható választási rendszert, amelyben, ha részt veszünk, nem ér minket sérelem. A jelenleg alkalmazott módszer nem csak az MTA szellemiségére vet árnyékot, hanem mélyen megalázó azok számára is, akik valós tudományos teljesítményüket tárják a publikum elé. Ez teszi lehetővé, hogy olyan tagokat is megválasszanak, akik nem rendelkeznek semmilyen átütő tudományos eredménnyel, innovációval vagy felfedezéssel. Iskolapéldája ez annak, hogyan tűnik el a teljesítmény elismerése. A téma különösen aktuális és aggasztó, hiszen az MTA idén ünnepli alapításának 200 éves évfordulóját. Felmerül a kérdés, hogy a súlyos morális válságban lévő intézmény vezetése és tagjai képesek lesznek-e a jövőben kezükbe venni az irányítást, és határozott lépéseket tenni annak érdekében, hogy megvédjék a tudományos teljesítményt és érdemben az azokat létrehozókat. Legyen Norbert

Tekintsük akkor át Legyen Norbert nekem szánt üzenete alapján az MTA akadémikusválasztásának történéseit. Ehhez tudnunk kell, hogy a 2025-ös választáskor hat levelező (ez most három taggal – Hornok Sándor, Urbányi Béla és Várallyay Éva – bővül) és 23 rendes tagot kell szemügyre vennünk (8. ábra). Az ábráról talán az olvasható le, hogy míg korábban a növényvédelem, most a nemesítés/géntechnológia üdvöskéi a legszámosabbak az osztályon. Mindez nem egyezik a minisztériumi irányítók véleményével. Az osztály akadémikusai közül csak ~50% (rendkívül alacsony arány!) mezőgazdász/kertész/erdész, míg a többi biológus, állatorvos és egyéb. Jó kérdés, hogy állatorvosok és biológusok vajon miért itt méretkőznek meg egy alacsonyabb követelményrendszer mellett, és miért nem a forgalmasabb saját szakterületeiken, ahol szerintem kellene? Vajon lett volna ott belőlük akadémikus? Alaposak a kétségeim.

8.ábra: Az MTA Agrártudományi Osztálya jelenlegi tagjainak levelező taggá való választása [megjegyzések: egyenes vonal – rendes, szaggatott vonal – levelező akadémikus, vastagított vonal – biotechnológiai elkötelezettség; rózsaszín – állatorvoslás és állattenyésztés, indigó – nemesítés és biotechnológia, halványzöld – mezőgazdaság, kertészet és erdészet, sárga – egyéb (növényvédelem, talajtan, gépészet és agrárgazdaságtan); az ábrán a felfelé és lefelé irányok nem jelentenek semmit, csupán így fért el az ábrán]

Családi vállalkozásra emlékeztet-e az akadémikusválasztás?

Szerintem itt nagyon ingoványos talajon járunk. Csáki Gáborné, Michéli Erika nem Csáki Csaba felesége, és Hornok Sándor – tudomásom szerint – csak névrokona Hornok Lászlónak. Horn Péter a 2003-ban elhunyt Horn Artúr fia, Salánki Katalin (jelölt) a szintén 2003-ban elhunyt Salánki János lánya. Várallyay Éva (levelező) a 2018-ban elhunyt Várallyay György lánya, és Kovács Melinda a 2015-ben elhunyt Kovács Ferencé. Innen származhat szerintem Legyen úr epés megjegyzése. Hovatovább a jó és rossz genetikai tartalom is öröklődő. Viszont, a ki kinek és mit ígért meg, és ki kinek volt az ajánlója (tettem már erre egy kísérletet; elképesztő pókháló, aminek számítógépes feltérképezése szép feladat lenne az MTMT adatbázisában), de szerintem aligha bizonyítana közvetlenül bármit is.

Cikkgyártó trend érvényesül?

Az Agrártudományi Osztály akadémikusainak (átlagéletkoruk ~75 év; csupán 4-en vannak 65 év alatt és további hárman 70 év alatt – a 200-as kvótát az agrártudományok hét fővel veszik igénybe, ami 3,5%) magyar nyelvű teljesítményét nem vizsgálom. Jóhiszeműen feltételezem, hogy mindegyik rendben van. Viszont van-e az akadémikusok mögött legalább egy könyv, amely bizonyítja valamely lényegi szakterületen a speciálisan elmélyült és eredeti szaktudásukat? Elérték-e a szakértői státuszt kutatói értelemben, amiben valamely szakterület kiemelkedő vezetőjévé váltak? Ezt nem minden esetben látom, hiszen ma könyvet kevesen írnak, mert a teljesítményértéke csekély. Nincs szerzői könyve az akadémikusok felének: Balázs Ervin, Barna Balázs, Barnabás Beáta, Bedő Zoltán, Gócza Elen, Harrach Balázs, Hornok László, Kovács Melinda, Kőmíves Tamás, Mesterházy Ákos, Solti László, Szendrő Zsolt, Tóth Miklós, Várallyay Éva, Varga János és Veisz Ottó akadémikusoknak. Sőt, a többeké sem valóságos könyv, hanem sokszerzős összefoglaló (akár a szerkesztett könyvek), ismeretterjesztő füzetecske, tankönyv (ollózat), brosúra és megrendelt tanulmány. Elvileg könyv nélkül a kutatói munkásság feldolgozása/összefoglalása/lezárása nem történt meg. Nincs összefoglalt életmű! Én ezt az állapotot akadémikusi alkalmatlanságnak értékelem, hiszen azt jelenti, hogy egyetlen téma sem tartozik a nevezett közvetlen irányítása alá; szakmailag beosztott kutatóként működött az emberünk. Kétségtelen, hogy ezt az akadémikusi cím nem sorolja fel követelményként.

Egyes akadémikusok teljesen ismeretlenek még az internet nyilvánossága előtt is, ami szintén a láthatatlanság illuzionista élményét valósítja meg. Hogyan lehetne korunk tudománya mérvadó a történésekben, ha a vezetői is láthatatlanok. Úgy tartják a régiek, hogy őket csak a szakmájukban egy-két embernek kell ismerni, de ez talán a tudományos tevékenységet az úri passziókhoz sorolná. A tudomány ma kétségtelenül csoportos tevékenység, sőt kiterjedten interdiszciplináris. Az agrártudományok is ilyenek.

Ezen az osztályon a MTMT szerint 132 idegen nyelvű publikáció az átlagos (ez a szám főként a szorgalomról árulkodik) és ~2550 független hivatkozás (ez az érték a választott terület kutatási forgalmától nagyban függ). Sokan – 12 akadémikus – egyik átlagot sem teljesítik, de életfogytig tartó javadalmazásukat ez nem érinti. Az akadémikusi intézmény létrehozása ezt az adathalmazt nézve teljesen értelmetlen. Úgy is látható, hogy nyugállományú emberek ráérősen értekeznek a részükről már többnyire elfelejtett tudományról. Maguk közé jól viselkedő, további időseket választanak, és ezért kiegészítő életjáradékot szavaznak meg nekik. Nem több ez, mint klubtagság (ahonnan jönnek az ajánlások, onnan a szavazatok is), aminek társadalmi hasznát nem csak én nem látom. A kutatókat az aktív időszakukban kell anyagilag megbecsülni, ugyanúgy, mint az élsportolókat, és nem súlyosan megkésve, definiálatlan teljesítményszint alapján életjáradékot kiutalni némelyiküknek, akiket a már bérletesek kívánatosnak gondolnak. Az akadémikusi tiszteletdíj, amihez semmiféle tudományos teljesítmény nem fűződik, ma már morálisan romboló. Az Agrártudományi Osztályon két átlag fölött teljesítő kutató (ezek egyike levelező) mutatkozik csak akadémikusi státuszra a 32 jelenlegiből.

9.ábra: Az, MTA Agrártudományi Osztálya akadémikusainak idegen nyelvű publikációi (szakcikk, szerzői könyv és könyvrészlet) és a rájuk kapott független hivatkozások az MTMT adatbázisa alapján, a 2025. február 19-ei állapot szerint (megjegyzések idézettségnél zöld kiváló/jó, világoskék átlagos, halványszürke elégséges, közepes szürke elégtelen; publikációszámnál narancssárga kiváló/jó, citromsárga átlagos, halványszürke elégséges, közepes szürke elégtelen; lila vonal az átlagot képviseli; áthúzott lila kör nincs értékelhető szerzői könyv; bold betűtípussal a mindkét paraméterben kiemelkedők neve van kiemelve, a piros betűkkel kiemeltek mindkét paramétert tekintve a szakterületi átlag alatt teljesítenek; Michéli Erika sokszerzős, szerkesztett könyvei pillanatnyilag nem a megfelelő helyen jelennek meg, így a rájuk kapott hivatkozások (lásd még Scopus adatkezelése) érdemi ellenőrzés híján ebben az értékelésben nem jelennek meg)

Az 9. ábra alapján a három most választott levelező akadémikus közül csak egy nem éri el a mostani átlagot, kettő meg is haladja. Legyen úr kritikáján tehát megint ugyanaz a személy akadt fenn. Próbálkozzunk egy nem magyar adatbázissal (Scopus), amely nem a szerzők önbevallására és adatvadászatára épül, amire van, aki sajnálja az idejét és van, aki nem.

(folyatása következik)

Előzmény: A tudománypolitika árnyéka – N^o1, N^o2, N^o3 (Átlátszó)

Olvasónapló: Szabó Csaba: Elpazarolt orvostudomány – N^o2a, No2b, N^o2c, N^o2d, N^o2e, N^o2f (Greenfo)

Darvas Béla