Rendszerváltás óta azt olvashatjuk, hogy a bruttó hazai termék (GDP) csekélyke részét (2011-ben ~1,2%-át) költjük kutatásfejlesztésre. Erre később az a válasz érkezik, hogy most majd sok százmilliárdnyi támogatás írja felül ezt az állapotot. Aztán következik, hogy nem sikerült gazdaságilag a tárgyév, és a megszorítások ideje jött el, így a kutatásfejlesztésben dolgozók értsék meg, hogy tőlük von el pénzt először a Kormány. Így kérte megértésünket Antall József, majd később Horn Gyula is. Aztán a kérés is elmaradt.
Az írásom első részében már érzékelhetővé tettem, hogy a hazai politika a kevés számú kutatásfejlesztési (K+F) és innovációs (I) szereplő terelgetésére tesz rövidtávú gondolatkísérleteket. Hamar belefárad ötleteinek következetes kimunkálásába, inkább újat talál ki helyettük. Mindennek kettős előnye van, az egyik, hogy nem marad felelős a korábbiakért, a másik, hogy átszervezésre hivatkozva zárolni lehet a pályázati pénzek osztását, így a K+F+I tevékenységet érintő évi ráfordítás máshová (pl. most gazdaságélénkítésre és munkahelyteremtésre) terelhető.
De mennyien is dolgoznak ezen a területen és hol találhatók a szereplők? Nyúljunk a Központi Statisztikai Hivatal adataihoz, reménykedve abban, hogy itt a valóság vázolására alkalmas adatsorokat találunk.
Azt találom 2011-re (ez az írás pillanatában a legújabb), hogy hazánkban most 188 kutató és fejlesztő intézet van, 1380 felsőoktatási kutatórészleg és 1432 vállalati kutató és fejlesztő hely. Az első bajom ezzel a kutató és fejlesztő mixtúrával van. Kutatás és fejlesztés nagyon eltérő tevékenységet tartalmaznak. A kutatás valami eredeti megismerésére való törekvés, vagy a nemzetközi történések alapján legalábbis annak látszó. A fejlesztés viszont a már előrehaladott kutatások alkalmazására való törekvés. Ehhez képest is más az innováció, amely a fejlesztés gyakorlatban való elhelyezését, annak menedzselése jelenti. Hol válnak el a nyilvántartásban egymástól a technológia transzfer szereplői? Nem mindegy ugyanis egymáshoz viszonyított arányuk. Mennyien dolgoznak tehát az eredetin, mennyien a követő folyamatban és hányan csinálnak ebből üzletet? Mi is az a vállalati kutató és fejlesztő? Hol rejtőzik 21 ezer kollegám, hogy a hírüket is ritkán hallom. Tudni vélem persze, hogy többségük egy cég számára anonim munkát végez, amely alkalmazásukkor megvette őket jövendő teljesítményükkel együtt. Az eredményeiket a cég szabadalmakban vagy termékekben kamatoztatja. Lehet, hogy kutatást is végeznek néha, de aligha ez a meghatározó tevékenységük. Az egyetemi kutatóhely kategória is magyarázatra szoruló. A nyilvántartás szerint 24 ezren dolgoznak itt, miközben oktatnak, vagy talán amíg ők oktatnak, addig a szakdolgozó és PhD hallgató kutat. Van, ami ezen a szinten is kiválóan művelhető. Más lett viszont az eredmény, ha a KSH teljes munkaidőre vetítette ezt az értéket, akkor ugyanis a 21 ezer vállalati fejlesztő 17 ezerre csökkent, míg a felsőoktatási 24 ezerből csupán 8 ezer (2. ábra) maradt. A főállású kutatóintézetek tízezer kutatójából és fejlesztőjéből is csak 8 és félezer. Az álláshalmozás kiszűrése gondolom lehetetlen ezen a szinten. A felsőoktatásban dolgozó kollegák tehát megharmadolódnak, azaz munkaidejük harmadát töltik átlagosan ezen a területen. Hazánkban tehát – meglepetésemre – a vállalati kutatás látszik a legterebélyesebbnek, bár hírei aligha érik el a nyilvánosságot.
2. ábra: Teljes foglalkoztatásra átszámított munkaerő létszám (KSH)
A mezőgazdasági tárca hajdani kutatóhelyeire jellemző, hogy nagyobb részüket fejlesztő vállalatokká alakították át, amelyek ideig-óráig próbálták is a piacon eladni maguk. Az esetek többségében azonban kutatóikat vesztették, bevételeik pedig fenntartásukat sem tette lehetővé. Vagyonuk átkerült így a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt-hez, amely üzemszerű működést vár el és eladható vagyonrészként kezeli őket. A kutatás hazai központjának tekintett MTA viszont 2011-ben még 38 intézetet és 2 kutatóközpontot mutatott fel, míg 2012-ben már csak 5 intézetet és 10 kutatóközpontot. Összevonás ezerrel. Az MTA-nál találom 2011-ben még az intézetek 21%-át, a mezőgazdasági tárca érdeklődésének körében (de már nem feltétlenül az irányítása alatt) 19%-át. Beszélhetnénk még a Bay Zoltán-intézetekről, amit 1994-ben Pungor Ernő (OMFB, lásd majd egy későbbi részben) alapítványi formában hozott létre, de így sem találunk válaszokat arra a kérdésre, hogy merre található a KSH statisztikában jelzett intézetek fele?
Az MTA 2011-ben 5700, 2012-ben 5500 létszámmal működött. A 2011-es 140-es átlagos intézeti létszámuk, 2012-ben – az összevonások hatására – 370-re növekedett. Az MTA kívül fennmaradó intézetek dolgozó száma ekkor átlagosan harminc közeli. Hihetetlennek tűnik, hiszen a gazdasági igazgatóságok ma aligha adják 8-10 embernél alább, azaz minél kisebb egy ilyen intézet annál nagyobb arányú adminisztrációt cipel. Persze ki is lehet ezt adni bérmunkába, csak akkor egy külső cég rálát az intézet gazdálkodására, amit a vezetők nem igazán kedvelnek. Illetve a KSH egy másik dokumentumába azt találjuk, hogy az intézetek 43%-a 1-9 fős, míg 31%-a 10-49. A hazai K+F+I intézetek fele tehát csak olyan mintha intézet lenne, de valójában csoport. Gondoljuk végig, hogy milyen műhelymunka – beleértve az inspiráló versenyt – folyhat olyan „intézetekben”, amelyek maximum kilenc főt foglalkoztatnak. 2011-ben a kutató-fejlesztő intézetek átlagos létszáma egyébként 45, az egyetemi kutatórészlegek hat és a vállalati kutató-fejlesztők egy tucat emberrel dolgoztak (3. ábra). Nem is vitás, hogy tarthatatlan ez a dekoncentráció. Felsőoktatásban érteni vélem, hogy egyes tanszékek K+F feladatokat is felvállalnak, s náluk így a segédszemélyzet létszáma is alacsony marad, hiszen a fő tevékenységre, az oktatásra terhelhető ez. Megannyi csipetcsapat, de ott vannak a szomszédos tanszékek, amelyek között valamiféle versenyszellem működhet. A vállalati K+F+I helyek száma viszont akár égen a csillag. A cégjegyzékben gyors kereséssel is félezer Bt-t és Kft-ét találok, amelyek nevében szerepel a kutató, a fejlesztő vagy az innováció szó. Mi is hozta ezeket létre? Talán pontosan az, hogy K+F+I hozzájárulást kell fizetni azoknak, akik maguk nem költenek ilyesmire. Ehhez hozzájárul a KTIA-ra alapozó pályázati rendszer, amelyben ezek a kis Jolly Jokerek jól kamatoztathatják gazdasági mutatóikat. „K+F-ipar” hallottam nem olyan régen egy döntéshozótól és bizonyos nézőpontból – ha nekem nem is tetsző – mégis találó. Az ügyes vállalkozó a KTIA rendszerébe ma magával visz felsőoktatási vagy kutatóintézeti csoportokat, hiszen a hazai K+F-re még ma is a rendkívüli tagoltság a jellemző, tehát nem az, hogy egy több száz kutatót foglalkoztató, kitűnően felszerelt intézet 3-4 vezető témán dolgozik, amelyben világszínvonalra tör. Ehelyett egy hazai kutató – gyöngén felszerelve – több témán párhuzamosan buzgólkodik, hogy kisegítse a költségvetés-hiányos intézetében az „övéit”.
3. ábra: A hazai K+F+I helyek átlagos foglalkoztatottsági értékei (KSH)
Hazánkban a K+F+I területén, 2011-ben közel 55 ezres létszámot tartottak nyilván. Szépen hangzik, de, ennek csupán kétharmada (38 ezer) kutató, míg a többi kisegítő. Ezen túlmenően a főállású kutatóintézetekben a teljes munkaidőre korrigált kutatóállománynak csak mintegy 23%-a található.
Mi is jellemző a kutatóra? „A magas szakmai színvonal biztosítéka, hogy az összes K+F-létszám mintegy negyede tudományos fokozattal rendelkezik, a – szinte kivétel nélkül felsőfokú végzettségű – kutatók körében pedig arányuk meghaladja az egyharmadot.” – olvasom a KSH statisztikát készítőtől. Lefordítom azt, amit olvasok: a K+F+I dolgozók egyharmada kutató, azaz van legalább PhD minősítésük. Így hozzávetőlegesen 13 ezres kutatólétszám a realitás. Mindez az összlétszám negyede csupán. A nyilvántartott K+F+I dolgozók többsége diplomás fejlesztő és innovátor lenne? Miért nem működik akkor hazánkban megfelelően a technológia transzfer?
Darvas Béla
A kifáradt, leépült, csöppnyi, gazdasági ügyeskedéssel túlélő „helyek” központi elképzelés szerinti hálózatba szervezése fogós feladat. Hogyan is lehet ezt kezelni?...
A mezőgazdasági K+F tulajdonosi megosztása az ötvenes években elkezdődött, majd a nyolcvanas években leállt. Az eredmény egy, a mezőgazdasági tárca...
Az OMFB 1992. októberében nyílt állami alapítványt hozott létre. A Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Alapítvány Magyarország legjelentősebb non-profit, piacorientált és...
1993-ban tetőzött a magyar ipari kutatóhálózat összeomlása. A már megrokkant intézeteket a „zártkörű” ítélethirdetés előtt amerikai szakértők dollármilliókért átvilágították, de a helyismeret...
