Bezárás
Cikkek

Zászlóshajó szépséghibákkal – a Magyar Tudományos Akadémia intézményhálózata

Vajon elégedettséget jelentett a moraj a közgyűlési padsorokban, vagy az öndicséretnek kijáró csodálkozást? Anélkül, hogy részletesen méltatnám ezt az átalakítást, vajon a hazai pályázati és a tudományos minősítési rendszerekben hogyan lehet majd független opponenseket találni, amikor szinte minden rokon kutatási terület egy intézetbe került, és mindenki közvetlen „kollegája” lett egymásnak. Hogyan alakul ki így hazánkban pályázati versenyhelyzet? Vagy talán itt nem is kell, mert a vitás kérdéseket az akadémián belül elrendezik?

(K+F+I pillanatképek: No8)

1825-ben Széchenyi István „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára” felajánlotta minden birtoka egyévi jövedelmét, amely 60 eFt-ot tett ki. Károlyi György (40 eFt), Andrássy György (10 eFt), Habsburg József (10 eFt) és Vay Ábrahám (8 eFt) jelentős adományokkal járult ehhez, így magánadakozással teremtették meg a pénzügyi alapot a Magyar Tudományos Társaság (MTT) létrejöttéhez.

Az MTT (csak 1840-től Akadémia) alakuló ülését 1830-ban tartotta, ahol előülőnek Teleki Józsefet (jogász, politikus), alelnöknek pedig Széchenyi Istvánt (közgazdász, politikus) választották, és az Igazgató Tanácson túlmenően kinevezték a társaság első 23 rendes és 24 tiszteleti tagját. Teleki 1855-ig töltötte be az elnöki posztot. Hamarosan létrehozták a nyelvtudományi, bölcseleti, történeti, matematikai, természettudományi és törvénytudományi osztályokat.

Az MTA ezt követően sokféle átalakuláson esett át. 1869-ben Eötvös József – jogász, politikus – elnöksége idején az addigi hat osztályt felére – nyelv- és széptudományi; történeti, bölcseleti és társadalomtudományi; matematikai és természettudományi – vonták össze. Induláskor tehát az MTA-n a maihoz képest fordított arányban jelentek meg a társadalomtudományok a természettudományokhoz képest, és tagjainak száma közel tízszer volt kevesebb.

A második világháború utáni vezetés (1946 vége – Nagy Ferenc kormánya) feloszlatta a „régi” Tudományos Akadémiát, amely ahogy akkor gondolták „elavult és alkalmatlan volt a jelen viszonyok között”. A kormány az átszervezést illetően az 1937-ben orvosi Nobel-díjjal kitüntetett Szent-Györgyi Albert akadémikusra kívánt támaszkodni. Megalakult az új Legfelső Oktatási Tanács. Szent-Györgyi azonban hamarosan kényelmetlenül kezdte érezni magát a rátestált politikai munkában, és maga helyett Kodály Zoltánt (zenész) ajánlotta az MTA elnökének (ő alelnökséget vállalt), majd a létrejött diktatúrában csalódva 1947-ben emigrált. Kodály elnöksége alatt a természettudományos osztályok számát kettőre emelték. Rusznyák István (orvos; 1949-1970) idején alakították át végül az MTA-t olyan szervezetté, ahová csak az „illetékes” pártbizottságok ajánlásával vagy már a „jókedvű barakk” korszakában tiltakozásának elmaradásával lehetett bekerülni. 1949-ben még sok akadémikust fosztottak meg akadémikusi címétől. Rusznyák 1949-1967 között országgyűlési képviselő is volt. A késői Kádár-korszakban az 56-os múlttal rendelkező Szentágothai (Schimert) János (orvos) elnöksége alatt (1976-1985) az MTA a kormányt részben kiszolgáló hírébe került. Szentágothai ugyanekkor 1985-től országgyűlési képviselő volt, amit a rendszerváltás után az MDF színeiben folytatott. Ezzel szemben a „változatlanságot” talán a Szovjetunióban diplomázott Láng István (1970-1993) elnökségek fölött átívelő főtitkári karrierje magyarázza. Ez az erős operatív pozíció csak a rendszerváltás után vált fokozatosan gyöngébbé, ahogyan az új elnökök a tényleges irányítást magukhoz ragadták, azaz nem csupán arcai kívántak lenni annak, hanem sorsának alakítói is. Az MTA egyébként a tudomány első számú hazai letéteményesének pozíciójában rendkívül ráérős változásra volt képes csupán. Ennek van jó és rossz oldala is: nem fut egy ilyen szervezet a politikai trendekkel (lehet kicsit más véleményen is), de persze nagyon nehezen távolodik attól, amit korábban elfogadott. A rendszerváltás után az MTA már kritikát kapott amiatt, hogy tagjai közül igen sokan csak a pártállami szerepvállalásuk miatt váltak akadémikusokká és nem szakterületi kimagasló munkájuk eredményeként. Sokan szovjet modell alapján átépített idejétmúlt felépítményt láttak az intézményhálózatban, amelynek hasznosságát is megkérdőjelezte egyik-másik rendszerváltó párt képviselője. „Antall József és Kosáry Domokos bölcs döntése volt az Akadémia megőrzése és a »tagrevízió« elkerülése.” – olvashattuk 2006-ban Pálinkás Józseftől. Kosáry Domokos (történész) tehát lassú átalakulás mellett döntött, bár kérte a politikailag kompromittálódott korábbi akadémiai vezetők félreállását. Mindez a rendszerváltást tágabb értelemben is jellemezte, s így a félreállás vagy megtörtént, vagy nem.

Ma konfliktus forrása lehet a rendszerváltás előtti és utáni akadémikusok tudományos teljesítménye, az ún. hatástényező (impakt faktor) és hivatkozás (citáció) mutatóinak összevetésekor. A Kádár-rendszerben akadémikusi címet szerzők többsége ezekben a mutatókban nem ütötte meg a mai hazai átlagot. Ma, ha keressük e korosztály nemzetközi teljesítményét, nem is találjuk az országos adattárakban. Nem véletlenül, előnytelen lenne sokaknak. Tény, hogy a szocializmus idején nem presszionálták az akadémikusokat, hogy angolul vagy németül írjanak. Természetesen voltak olyanok, akik saját elhatározásból mégis ezt tették. Az 1995-ben létrejött Professzorok Batthyány Köre (Pálinkás József is volt elnöke) ezt a politikai értelemben jobbra tolódási folyamatot sürgette. Az ezt illető paradoxon, hogy nincs baloldali és jobboldali (természet)tudomány, mint magyar (kivéve néhány diszciplínát) és egyéb nemzetiségű sem: tudás és tudatlanság van, és persze ez utóbbinak sokféle árnyalata. A politikai hovatartozás természettudományos tények megítélésre való használata minden korban szerencsétlen ügy, még akkor is, ha ez már a terhes, idejében nem rendezett, színvonalában vállalhatatlan örökség cipelésével kapcsolatos. „Tetszettek volna forradalmat csinálni” – juthat paradox módon itt is eszünkbe az Antall/Kosáry-féle békés rendezés kapcsán.

A mai MTA legfőbb döntéshozási testülete egyébként a Közgyűlés, amelyet most éppen 364 hazai akadémikus – 303 rendes és 61 levelező – és 195 nem-akadémikus képviselő alkot. Bár szinte mindenre joga van ennek a testületnek, aligha gondolhatja bárki is, hogy alkalmas méret az irányításra. Többségi szavazásra persze igen, vagyis az Elnökség által jól előkészített kérdésekben dönthet. Az Elnökség két Közgyűlés között működik. Összetételében az elnök, az alelnökök, a főtitkár, a főtitkárhelyettes, a tudományos osztályok elnökei, a hazai területi bizottságok elnökeinek egy képviselője, a Közgyűlés által választott három akadémikus, és a Közgyűlés által választott három nem akadémikus közgyűlési képviselő, az AKVT által választott képviselők vesznek részt. Még ez is 26 tag, amelyhez 6 tanácskozó tag járul. Valóságos irányító szerepre tehát ez sem alkalmas.

9. ábra: A Magyar Tudományos Akadémia felépítése 2013-ban

A Vezetői Kollégium már az Akadémia operatív működését irányító testület. Tagjai az Akadémia elnöke, alelnökei, főtitkára és főtitkárhelyettese, valamint az Elnökség Közgyűlés által választott három akadémikus és egy nem-akadémikus tagja. Ez már csak 10 személy, amely vezetésre alkalmasnak látszó méret, amelyben – ha ez a cél – az elnöki akarat maradéktalanul érvényesülhet. Pálinkás József elnöksége alatt (2002-ben még nem vállalta, 2008-ban 58%-kal választották meg) az elnöki irányítás elérte a lehetséges maximális szintjét, amire pontos jelzés a Vezetés 2011-es ellenjelöltek nélküli újraválasztatása. Vajon valóban ennyire nincs vezetői ambíció és versengő elképzelés a hazai tudóstársadalom hátországában? Vajon visszatérhet az évtizedeken átnyúló elnökségi vezetés gyakorlata? Folytonosság és Rend így is előállhat, csakhogy eléggé lejáratott úton. Mennyire bizonyult funkciójában működőképesnek a Közgyűlés ezen a választáson, amely érdekelten/érdektelenül hosszabbította a vezetőit?

Az MTA vezetését egyébként kiterjedt adminisztráció szolgálja ki, amely 3 titkárságból, 6 főosztályból és egy gazdasági igazgatóságból áll. Mindez Budapesten két épületben elhelyezve található. Az adminisztráció működtetése évi 1 Mrd forintba kerül a központi költségvetés számai szerint, amely az MTA Kutatóhálózatára szánt összeghez képest aránytalanul magas. Mindehhez az MTA területi bizottságainak épületei (Debrecen, Kolozsvár, Miskolc, Pécs, Szeged, Veszprém), üdülői (Balatonalmádi, Balatonvilágos, Erdőtarcsa, Mátrafüred, Mátraháza és Siófok), vendégházai, bölcsődéje/óvodája, klubja/egyesülete tartoznak. A MTA-t az akadémiai törvény (1994 XL és 2009 XX) törzsvagyonnal látta el – ahogyan Láng István Glatz Ferencnek (aki az akadémikusok teljes körű kedvezményezettségét szerette volna megvalósítani) írt köszöntőjében írta.

2012-őt többek között az MTA kutatóközpontjainak megalakítása jellemezte. Vizi E. Szilveszter bicskája még beletörött a kutatóközpontok létrehozásába, amely intézményi ellenállásokba ütközött. Mezőgazdasági területen az a Németh Tamás, a TAKI volt igazgatója is harcos ellenzője volt ennek az ötletnek, aki főtitkári megbízatása idején már a létrejöttéért lelkesedett. Végül is most tíz kutatóközpont jött létre és ehhez öt kutatóhely társult: önálló maradt a fizika (ATOMKI; Pálinkás régi munkahelye), a matematika/számítástechnika (RAMKI és SzTAKI), az orvostudomány (KOKI; Vizi korábbi munkahelye) és a nyelvtudomány (NyTI). 1,4 milliárd forintba került mindez, ha jól olvasom és a gazdaságilag csőd közeli állapot (a kutatóhálózatban ~2,5 Mrd forint hiány volt 2011-ben) varázsütésre „megszűnt” – már ahogyan az akadémia vezetői ezt kommunikálták. Kiemelkedő tudományos munka, példaértékűen egyedülálló kutatásfinanszírozási modell – minősítette az MTA főtitkára az akadémia munkáját. Vajon elégedettséget jelentett a moraj a közgyűlési padsorokban, vagy az öndicséretnek kijáró csodálkozást? Anélkül, hogy részletesen méltatnám ezt az átalakítást, vajon a hazai pályázati és a tudományos minősítési rendszerekben hogyan lehet majd független opponenseket találni, amikor szinte minden rokon kutatási terület egy intézetbe került, és mindenki közvetlen „kollegája” lett egymásnak. A magyar F+I többségi szétaprózottságával most egy erőteljesen centralizált K (MTA intézethálózata) néz majd szembe. És mi is változott lényegében? Kevesebb lett a gazdasági részleg? Valóban, és ezzel rövidebb lett az ügyintézések útja, rugalmasabb a rendszer, teljesítő képesebbek a kutatók? Aligha. Hogyan alakul ki így hazánkban pályázati versenyhelyzet? Vagy talán itt nem is kell, mert a vitás kérdéseket az akadémián belül elrendezik? Végül is „fentről” ítélkezni és osztogatni is lehet. Volt már ilyen. Éppen a pályázati rendszer számolta ezt fel. Illetve maradnak még az egyetemiek, agrárterületen a VM kutatóhálózata és hazai tulajdon nélküli ipari területen a Bay Zoltán Intézetek. Viszont Pálinkás adminisztrációjának elképzelése („Az egyetlen hazai főhivatású, közfinanszírozású kutatóhálózat rendszerváltás óta…”) szerint mintha csak egyetlen hazai kutatóhálózat lenne, miközben bizony három állami tulajdonú is van. Léteznek ezeken túlmenően kiemelt egyetemek, amelyek kutatási profilja is jelentős. 2013-2016 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Debreceni Egyetem és a Szegedi Tudományegyetem kapta meg ezt a rangot. Mi legyen mégis a nem kiemelt státuszú többséggel? Hová is illeszkednek a kutatóközpontok a kiemelkedő tudományos újságokban való megjelenéssel, ha nincs F+I intézményhálózat, ami az eredményeket hasznosítja. Hogyan lesz a tudásra fordított korábbi pénzből majd ismét és idehaza pénz?

A folytatás címe: A PhD-től az akadémikusságig – tudományágankénti egyensúlytalanság (K+F+I pillanatképek: No9)

A teljes cikksorozat itt elérhető.

Darvas Béla

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom