Bezárás
Cikkek

PhD-től az akadémikusságig – tudományágankénti egyensúlytalanság

Az MTA jelenlegi akadémikusi szerkezete képviseleti szempontból (a területen dolgozó minősítettek számát tekintve) mára – nem is kismértékben – eltorzult. Ezt korrigáló tevékenységet, vagyis amely az egyes tudományterületek aránytalan túlterjeszkedését fékezné, a leépülőket segítené, nem láttam a MTA rendszerváltás utáni elnökeinek tevékenysége során.

(K+F+I pillanatképek: No9)

Egy műszaki tudományok területén ismert kutatótól hallottam, hogy tudomásul kell venni azt, hogy vannak fontos és kevésbé fontos tudományterületek. Lekicsinylő megjegyzése talán az agrár és szupraindividuális biológiai területekre vonatkozott, amelyek – gondolom – szerinte nem lényegiek. Válasz nélkül hagytam, minden vélemény szabad, bár tulajdonosát is minősíti. Mikor azonban az MTA köztestületi adattárát elkezdtem nyaggatni, bizony gyorsan eszembe jutott megjegyzése. Lehet, hogy csak én nem láttam át eddig az alábbiakat?

Mindenekelőtt azonban emlékezzünk, hogy az MTA intézménye magánfelajánlásokkal, nemzeti indíttatásra jött létre. A negyvenes évekbeli tagrevíziót közvetlenül megelőzően a hazai tudományban dolgozó emberek számát ~1300-ra becsülték. Szent-Györgyi Albert „Széchenyi István Akadémiáját” (= MTA) egyszerűen alkalmatlannak gondolta a modern tudomány dolgainak intézésére, s az alábbiakat mondta (lásd Bibó István és Szent-Györgyi Albert vitája a tudományos intézményrendszer válságáról, 1945 – Lengyel András, Magyar Felsőoktatás, 1991, 5. szám): „Hát akkor ki van egyáltalán hivatva a tudomány vezetésére és szervezésére? Csakis egy testület: az igazi tudósok gyülekezete, az igazi tudósoké, akik az élő tudományt képviselik. De ehhez persze előbb össze kell hozni ezt a társaságot. Kívánatos lenne, ha ez a társaság az akadémia lenne. Sajnos, akadémiánk, amely Korányit és Kodályt kibuktatta (evvel engem is megtisztelt) de megkoszorúzta Orsóst, és legfőbb vezérének József főherceget választotta, ez az akadémia, amely még ma is szinte változatlanul ül együtt, ez erre a hivatásra alkalmatlan.”

Orsós Ferenc akkori vétke az volt, hogy patológusként a katyńi vérengzés tetemeivel dolgozva azt írta le, hogy az áldozatok halálának időpontja a szovjet csapatok megszállására esett (ezt jóval később hivatalosan is elismerték), s ezzel nemkívánatossá vált a Szovjetunió megítélésén keresztül a Magyar Kommunista Párt (MKP) számára. Orsós Ferencet 1945-ben zárták ki az MTA-ról, másokkal együtt (Bethlen István, Habsburg József Ágost, Hóman Bálint), míg az igazán nagy „tisztogatásra” már Rusznyák István elnöksége alatt került sor. Szent-Györgyi azt hangoztatta, hogy angolszász/francia mintára kell megújítani a hazai tudományos életet, és abban a természettudósokat helyzetbe hozni. Véleménye szerint az orosz modellben az „egész tudomány” az akadémiára van bízva. 1945 januárjában Szent-Györgyi elnökségével alakult meg a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság (feladata a szovjet rendszer propagálása volt), amelyet 1957-től Magyar-Szovjet Baráti Társaságnak ismerhetünk.

Szent-Györgyi vélelmezte az Akadémia intézményrendszerének elöregedését is. Kezdeményezte, hogy minden akadémikus mondjon le, alakuljon szakosztályonként héttagú bizottság, és ez a bizottság hívja vissza az akadémiai tagságra azokat, akik politikailag korábban nem kompromittálódtak. Az elképzelést Bibó István is támogatta. Ezt azonban az MTA elutasította. Szent-Györgyi és Bay Zoltán ekkor lemondott, amit az MTA nem fogadott el, viszont 1945-ben 37 új tagot választott; közöttük találjuk Illyés Gyulát és Ortutay Gyulát is. Levelező tagból ekkor vált rendes taggá Bartók Béla, Bay Zoltán és Kodály Zoltán is. Szent-Györgyi tudománypolitikai félsikernek látta mindezt, ezért másodjára is lemondott az akadémiai tagságáról, amit ezúttal az Akadémia vezetői elfogadtak. Ekkor Szegeden életre hívta a konkurens Természettudományi Akadémiát.

Míg Szent-Györgyi kritikájára és tevékenységére az MTA rágalmazási perrel reagált, addig az MKP egyértelműen támogatta törekvéseit. 1946-ban végül állami akarattal a két akadémiát összevonták, és további 26 levelező tagot választottak (ekkor jelenik meg a tagok között, pl. Sík Sándor, Rusznyák István, Törő Imre, Straub F. Brunó és Kotlán Sándor is). Az MTA szervezetében a társadalomtudományok így veszítették el egyeduralkodó szerepüket. Az 1945-1946-os események végkifejlete 1949-re esik, Rusznyák István elnökségére, amikor igen sok akadémikus tagsága megszűnik (többeket csak 1989-ben, a rendszerváltáskor rehabilitáltak), pl. Áprily Lajos, Bay Zoltán, Hercegh Ferenc, Illyés Gyula, Moór Gyula, Pátzay Pál, és az ekkor tanácskozó taggá visszaminősítetteket, vagy Szent-Györgyi Albert „szüneteltetett tagságát” nem is említettük még. Gerő Ernő különös pályafutása (pártfeladata és ténykedése) e korszakot jól jellemzi. Fölöttébb zavaros időkre tekinthetnek vissza a krónikák, amikor az önhitt politika mélyen a tudományba avatkozott, és az ebben résztvevő döntéshozók szétválasztása ma – néhány szélső esettől eltekintve – „jókra” és „rosszakra” talán a naivitás kategóriája.

A „megújított” MTA első elnökeire jellemző volt a közvetlen politikai szerepvállalás, és – ahogy érzékelhető – a későbbiekre is a korszak politikai céljainak való megfelelés. A mai elnök (Pálinkás József) az MDF (1991), majd Fidesz (1999) politikusa volt, míg a korábbi elnök (Glatz Ferenc) MSzP-szimpatizáns. A közismertebb tagok közül említhetjük Kapolyi László MSzP/MSzDP, Sáringer Gyula Fidesz, valamint Kádár Béla,Szabad György MDF-es képviselőségét is, továbbá Sólyom László MDF-es múltját és LMP felé irányuló szimpátiáját. A rendszerváltás utáni politikai színezetet erősen árnyalhatta az MTA intézeteinek krónikussá váló költségvetési hiánya, amit a hazai pályázati rendszerek – e sorozat korábbi részeiben vázolt – bukdácsolása idézett elő. A költségvetés pozitív változásában valamennyi MTA elnök a „holdudvarára” támaszkodva reménykedett sikereket elérni, de a várt csoda bizony nem következett be.

A magyar tudományos minősítési rendszer a Kádár-korszak idején az egyetemi doktori (a dr. univ.) címet, a kandidátusi (CSc) és a tudományok doktora (DSc) fokozatokat használták. Az utóbbi kettőt – disszertáció és eredményes védés után – az MTA adta. Ezt váltotta fel a nemzetközi életben széleskörűen elterjedt, az egyetemek által adott PhD és DLA, melyek kandidátusi címmel lettek egyenértékűek. Mellettük az MTA kiváltsága maradt az MTA doktora (DSc) cím adományozása, amelyhez disszertáció eredményes megvédésén és nemzetközileg jelentős publikációs előfeltételeken át vezet az út. A DSc fokozattal rendelkezők (illetve ezzel egyenértékűek) közül választhatnak az akadémikusok maguk közé új levelező tagokat. Az új tag székfoglaló előadást tart, amit azonban a „szakma” már nem bírál, legfeljebb az ajánlói és a baráti kör méltat. A székfoglaló aktusa igazából valamiféle ünnepélyes keresztelő (új családtag érkezett), amit megkülönböztető tudományos teljesítmény nélkül is el lehet érni, elegendő a látványosan bemutatott szakmai múlt és a szerteágazó kapcsolati tőke.

Mi minden következik a fenti rendszerből? Nos, a PhD-t kibocsátó egyetemek sokfélék, így az azonos minőségjelzés ellenére is a végzettek tudása drámaian különböző lehet. A folyamat során a hallgatók felvételiznek valamelyik egyetem doktori iskolájába, ahol a meghallgatás során meggyőzik vagy sem a törzstagokat. Ha állami ösztöndíjasként veszik fel őket, akkor a bérük és kutatásuk szerény támogatását a Kincstár állja, ha nem (költségtérítéses státusz), akkor a befogadó intézetre hárulnak a munkabér és a kutatás költségei. Az egyetemektől független kutatóintézeteket – beleértve az MTA, a VM és a Bay Zoltán kutatóhálózatát is – kimondottan hátrányosan érinti, hogy nem fogadhatnak alanyi jogon PhD-hallgatót, csak egyetemi közvetítéssel. A doktori képzési hely támogatását (értsd törzstagság vállalása) a kutatóintézeti témavezetőnek jutatott egyetemi címekkel honorálhatja az iskola vezetése. A legtöbb egyetem viszont az állami ösztöndíjas PhD-hallgatói helyeket fenntartja (a kutatási pénz és ingyenes munkaerő miatt) a saját oktatói számára, s mivel az egyetemi oktatók kisebb részére jellemző a kutatóegyetemi múlt, bizony a PhD-hallgatók színvonalas kutatások helyett sokszor egyetemi gyakorlatokat tartanak, és napi oktatási rutinfeladatok ellátásában segédkeznek. Az elhelyezkedés is gond lehet a végzés után, hiszen a témaválasztást sokszor az aktuális pályázati kiírások prioritásai szabják meg, ami esetleg a végzés ideje alatt (4-6 év) megváltozik. A kutatóintézetekben végző – többnyire költségtérítéses – PhD-hallgatóknak talán több esélyük van a kutatói munkahelyek megtartására, bár a képzés alatt sokkal küzdelmesebb a sorsuk, hiszen a napi pályázati és megbízásos munkák teljesítésében is részt kell venniük.


10. ábra: 2013 elején egy akadémikusra eső PhD és DSc (MTA doktora) minősítésű személyek száma az egyes tudományterületeken

Az MTA Köztestületi Adattára 2013 év elején ~11 ezer PhD és kandidátus minősítéssel rendelkezőt tart nyílván. A PhD/kandidátus arány 1,5 körüli, vagyis általánosnak mondható a tudományos fokozatot szerzők körének gyors bővülése. Az orvosi szakon (0,76) csökkent jelentősen ez az arány, növekedett viszont a biológiai (2,4) és földtudományi (2,2) területen. A minősítettek száma persze ennél több is lehet, hiszen vannak olyanok, akik nem jelentkeztek be ebbe a központi adatbázisba.

A PhD minősítéssel rendelkezők számára a következő lépcső az MTA doktora (DSc) fokozat megszerzése lehet. Az MTA Köztestületi Adattára 2013-ban ~2,7 ezer DSc minősítettet listáz. E szerint a PhD fokozatosak egynegyede éri el a DSc minősítést. Minden második a fizika területén és minden harmadik az orvosi, kémiai, matematikai és biológiai területeken. Legrosszabb az arány agrár és gazdaság/jog területeken, ahol minden 6-7 PhD minősítésűből válik az MTA doktora. Az MTA doktorának a Kincstár részéről rendszeres és adóköteles havi díjazás jár (90 eFt/hó).

A DSc fokozatot szerzettek közül kerülnek ki az MTA levelező, majd később ezek közül annak rendes tagjai. Az MTA Köztestületi Adattára 2013 májusában 364 akadémikust tart nyilván. Általában minden hetedik DSc-t szerzőt választanak maguk közé a korábban akadémikusi címet szerzett tagok. Legjobb az esély a matematikusok számára, ahol minden negyedik, és legrosszabb az orvosok között, ahol minden tizenharmadik MTA doktor remélhet.

Amennyiben a teljes sort nézzük, akkor átlagosan 31 PhD minősítettből egy lesz akadémikus. Legnagyobb az esélye a matematikusoknak (12) és a fizikusoknak (14), míg a legrosszabb az agrár (44) és gazdaság/jog (52) területeken (10. ábra). Ezek azért megdöbbentő különbségek! Ez a súlyos egyensúlyvesztés vajon örökölt, tervezett vagy más eredetű?

Nem szívesen hasonlítom össze a szilvát a görögdinnyével, de hallok olyan véleményeket, hogy az egyes akadémiai osztályokhoz tartozó kutatók nemzetközi átlagteljesítménye között szakadék tátong, az osztályok által kimunkált követelményrendszer gyöngesége/erőssége – tehát aránytalanságai – miatt. Ennek az eltérő követelményrendszernek a betartatása körül is sokféle hír szállong, csapnak össze indulatok az egyénre méretezett megfelelés és elutasítás tekintetében. Ez az ok? Kétségtelen, hogy vannak osztályok, ahol az MTA doktora fokozat, vagy az akadémikusi cím eléréséhez sokkal kevesebb nemzetközileg megméretett publikáció kell, mint máshol. Vajon meg kell a válogatón ma (és korábban) mindenhol és mindenkinek ugrani a két métert, vagy elég a „kiválasztottaknak”, ha tízszer 20 centimétert ugranak? – kérdezte tőlem egy sokat tapasztalt barátom, látva miként igazgatják tudományközeli „impresszáriók” egyik másik kollegájuk pályafutását.

Nem marad ennek ellenére sem más lehetőségem, mint megkérdezni, hogy miért képviseli a MTA Közgyűlésén a tudományterület nagyságánál jelentősebb akadémikusi létszám a fizikát és matematikát, és miért közel negyedrésznyi az arány az agártudományi, továbbá gazdasági/jogi területeken? Nem tudok nyilvános megvitatásról és indoklásról, pedig egyértelműen kellene, hiszen az MTA publikus adatai magyarázatra szorulnak. A PhD-fokozatot szerzettek arányát tekintve a filozófia és az orvostudomány is gyöngén képviselt. Folyik-e a méltánytalanság felszámolására valami, vagy a fizikusok és matematikusok ma valóban egyenlőbbek másoknál? Lehetséges, hogy a gyönge esély az oka az orvosi területen a PhD fokozatot szerzők csökkenésének. Csekélyke ugyanis a felhajtó erő.

Van itt még egyéb is, ha arra gondolunk, hogy az MTA intézeteiben alapkutatás folyik. Az osztályok neveit tanulmányozva ugyanis kutatásalkalmazásra szerződött területeket találunk. Nem vitás a biológia, fizika, kémia, matematika alapkutatási pozíciója. Alkalmazott tudományterületek viszont az agrár-, föld-, gazdasági/jogi, orvosi és műszaki tudományok. Bizonyára mindez keveredik a nyelv/irodalom és filozófia/történet területén. Szóval hogyan is nézne ki a „kutatásalkalmazás alapkutatása”?

Az egyes szakmai osztályok akadémikusai között találunk más-más végzettségűeket: agrártudományiak között biológusokat és kémikusokat, műszakiaknál matematikusokat stb. Mi az oka a képzettséget figyelmen kívül hagyó „pályamódosításnak”, esetleg erre gyöngébb az ellenszél, mint a saját képzettség területén? Persze tudományos osztályok közötti bizottságokat is szervezhetnek határterületi esetekben. A valóság folyton feszegeti a kereteket, s az akadémiai szerkezet itt sem eléggé alkalmazkodó. Illetve néha van kivétel, például a nagy várakozással beharangozott géntechnológia a biológiai és az agrárterületeken is elhódította az új akadémikusi helyek jelentős részét, s mindezt az ottani klasszikus tudományterületek rovására. Lehet ebből később gond? Igen, nem is vitás, pl. a szupraindividuális biológia pozíciói folyamatosan gyöngülnek nálunk.

Fentiek azt mutatják, hogy az MTA jelenlegi akadémikusi szerkezete képviseleti szempontból (a területen dolgozó minősítettek számát tekintve) mára – nem is kismértékben – eltorzult. Ezt korrigáló tevékenységet, vagyis amely az egyes tudományterületek aránytalan túlterjeszkedését fékezné, a leépülőket segítené, nem láttam a MTA rendszerváltás utáni elnökeinek tevékenysége során. Valahogyan ezt a felépülést és leépülést a „rendszer” már jó ideje maga generálja.

Darvas Béla 

A folytatás címe: A magyar akadémikus életkora és tiszteletdíja (K+F+I pillanatképek: No10)

A teljes cikksorozat itt elérhető.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom