Bezárás
Cikkek

Az OTKA és a felfedező kutatások

Így érkezünk el a tudománytámogatás egyik legfogósabb kérdéséhez, miként irányítható az alapkutatás, hogyan fordítható olyan célok felé, melynek végén gazdasági vagy társadalmi haszon remélhető? Van egy további súlyos és halogatott kérdés is: mit célozhat meg egy gazdaságilag gyönge ország alapkutatási szinten, amiben versenyképes marad Japánnal és az Egyesült Államokkal szemben. Folytatódik Darvas Béla tudománypolitikai cikksorozata.

(K+F+I PILLANATKÉPEK: No. 4)

Nem vitatom, hogy az alapkutatásra szánt összeg igencsak esendő, de nem találkoztam még olyannal, aki közérthetően fogalmazta volna meg, hogy mi a különbség az alap- és a felfedező kutatások között. A felfedező kutatások lényege, hogy valami újat próbálnak feltárni, így ezektől nem is szabad azonnal alkalmazható eredményeket várni – véli Pálinkás –, megjegyezve, hogy napjainkban a társadalom meglehetősen türelmetlen a tudománnyal szemben és úgy tekint erre, mint gyakorlati feladatot azonnal megoldó tevékenységre. Japán és az Egyesült Államok korai példái alapján – akik a gyakorlatban nem hasznosítható alapkutatások támogatási arányát először csökkentették – Margaret Thatcher bizottságai a nyolcvanas évek közepének Egyesült Királyságában sorra zárták be a gyakorlati céltáblát felmutatni képtelen kutatási egységeket, függetlenül attól, hogy hány cikket publikáltak a Science folyóiratban. Volt később persze némi visszarendeződés, hiszen minden szélsőséges döntés hibás a tudománypolitika területén. Európa ennek ellenére szembesült azzal a trenddel, hogy tudományos kíváncsiságának tárgya az lehet, aminek hasznosíthatóságáról meg tudta győzni a közpénzt osztó kormányokat. Egyébként marad a lopakodó leépülés állapota, mint nálunk is, azaz lassú kiszenvedés felé kalauzoló kormányzati pénzelvonás.

Talán fentiek miatt terjed ma a felfedező kutatás fogalma, amelyben a tiszta alapkutatás mellé emelik a felhasználás orientált alapkutatásokat – ahogyan Kollár elnök úrtól hallottam. Az OTKA e kettőt támogatja, vagyis a pályázati értékelésnél kiemelt szempontnak kell lennie az alapkutatási eredmények tudományos és társadalmi hasznosításának.

Ne firtassuk most még, hogy mennyit kellene költeni konkrétan kutatásra, fejlesztésre és innovációra, és hol vannak a határok, ha vannak egyáltalán. Viszont ha állami költségvetésből származó összegből támogatja a kormány a felfedező kutatást, akkor bizony „kérhet” ezért valamit, azaz legalább prioritásokat fogalmazhat meg, kijelölve olyan területeket ahonnan a befektetéséért eredményeket vár. Ezt viszont az akadémia jelenlegi elnöke nem látja így: „Amennyiben a tudományt kizárólag gyakorlati problémák megoldására korlátozzuk, az a halálához vezet.” Ez nyomatékosítja, hogy az alapkutatás a tudomány egyik fontos, át nem ugorható lépcsőfoka. Most viszont ott tartunk, hogy ne firtassák a tárcák, hogy milyen gyakorlati haszna lehet az OTKA-ban a kíváncsiság kielégítésre felhasznált pénzeknek. Ha azonban az eredeti fejlesztés területét nézzük, akkor teljes képtelenség annak gyakorlati hasznára nem gondolni. A fejlesztés már nem tisztán elméleti kérdéseken tevékenykedik. Nem szerencsés a tudomány gyakorlati hasznosulásával kapcsolatban a tudomány haláláról beszélni, mint ahogy az ellentétének (a kizárólagos gyakorlatorientáltság) erőszakolása sem célszerű, vagyis a hatóképes tudománypolitikából száműzni kellene végre a kizárólagosság és a megkülönböztetés fogalmait. Mindez a mai szerény keretű elitmentésben is tetten érhető, amit Lendület programnak hívnak, s ami ma még sokkal inkább az MTA kommunikációs fogása, mint lényegi tényező, hiszen 2012-ben is csak harminc körüli számú fiatal kutató kedvezményezettségéről lehetett szó. Tessék ezt egybevetni az MTA 5.500 vagy hazánk 13.000 kutatójával, hogy ennek dimenziója látható legyen. Sokkal nagyobb szabású akciónak kellene itt működnie ahhoz, hogy ezt társadalmi szinten említeni kellene. Nem szeretném, ha valaki félreértene, én azt díjaznám, ha a kiváló pályázat írására képes kutatók mind Lendület programban vennének részt. Ez legalább évi 500 kutató díjazását jelenthetné. Ekkor már nemcsak a szándékot látnám pozitívnak.

Tény, hogy az OTKA pályázatkezelői gyakorlata nem kér számon alkalmazhatóságot. Nekem úgy tűnik, nehéz ezt az állami hivatalokban dolgozóknak elfogadni, akik másokat köztisztviselői rutinból is közhasznúságra treníroznak. A gyors alkalmazhatóságtól vajon lelkesebbek lennének? Számomra a 2012-ben NIH-ben szervezett ún. Fehér Könyv anyagának tárgyalásain eléggé érzékelhető volt a tárcák és a vállalkozások érdekvédelmi szervezeteinek alapkutatás-ellenessége. Megfejtendő üzenetnek olvasom ugyanekkor az MTA hírei között Pálinkás József alábbi mondatát: „A tudományban a forrásokat nem egyenletesen elosztani kell, hanem koncentrálni”. A forrásokat vajon ki ne egyenletesen ossza szét, és kire vonatkozóan (a tudomány mely ága-bogában), hiszen a KSH szerint a hazai K+F+I tömegét nem az MTA kutatásai teszik ki? Helytelen lenne a mostani állapot? Az akadémiai, felsőoktatási és vállalkozói K+F+I tevékenységére tudok csak gondolni, amelyből Pálinkás szerint az MTA felé valamiféle kedvezményezettséget kellene megvalósítani? Hovatovább, vannak gyors/divatos és lassú/jelenleg népszerűtlen tudományok, esetleg közöttük ne osszanak egyenletesen? Sőt, ez már mintha most is így lenne. Felzárkóztatást támogassunk vagy elitirányokat hajszoljunk? A gazdaságpolitikus ma kétségtelenül úgy gondolkozik, hogy mindent a gazdaságélénkítésre és a munkahelyteremtésre gyakorolt hatása alapján kell megítélni. A pénzt pedig – nem is vitás – ő osztja.

Az OTKA tehát marad még a kíváncsiságnál. Vajon hogyan dönt kíváncsiságok között, kiknek a kíváncsisága méltánylandó? Saját tapasztalataimból tudom, hogy nem az OTKA Bizottság tagjaié ez a kíváncsiság, akik kész sorrendeket szavaznak meg, kínosan ügyelve arra, hogy a döntés-előkészítő szintek munkájába sehol se avatkozzanak. Mint a valóságos döntési helytől távolra került ünnepi testületeknek általában, az OTKA Bizottságnak nincs ebben valós mozgástere. A „pódiumon” mosolyogunk és integetünk, az alattunk (felettünk?) vonulóknak. Az egyes zsűrikhez bármilyen releváns pályamű beadható, amely alapkutatás-jellege nyilvánvaló, azaz korszerű szemléletre, technika alkalmazására épül. Az OTKA felépítése miatt tehát a zsűrielnökök a legjelentősebb hatású tényezők, mert a pályázat sorsa szinte eldől akkor, amikor bírálóit kijelölik. Sokfélék vagyunk, a joviálistól az epebetegig: van, aki könnyen ad maximális pontszámot, és van, aki szinte soha. Egy pont elvesztése drámai hatású olyan pályázati rendszerben, ahol alacsony a nyerési esély. Dicsérj és adj egy-két ponttal kevesebbet úgy is buktathatsz, okított egy azóta akadémikussá lett kollegám, a vele való konzultáció során érzékelve, hogy körülményesen indoklom a pontelvonások okait. Egy pillanatra sem gondoltam úgy, hogy megfogadjam a tanácsát.

5. ábra: Az OTKA pályázatok 2010-2012 közötti sikerességi arányai

Megjegyzések: PD pályázat – posztdoktori fiatal kutatói pályázat, NF pályázat – nagy összegű fiatal kutatói pályázat; K pályázat – kutatási pályázat; NK pályázat – nagy összegű kutatói pályázat

A benyújtott pályázatok <15%-a nyer, miközben a benyújtott pályázatok közel fele támogatásra érdemes minősítést kap – nyilatkozta Pálinkás József. A tényleges adatok (lásd 5. ábra) azonban 2010-2012 között a szerteágazó pályázati rendszerben 26%-os (pályázati darabszámra vetítve 15-35%) nyerési esélyt mutatnak. A sikerességi arány azonban így is túlságosan alacsony, ami a rendszer egyensúlytalanságát jelzi, hiszen az utóbbi években a kiválónak minősített pályázatok fele volt csak támogatható. A hazai kutatóintézetek – a pályázati piac nyomorúságos kínálatához mérten – aránytalanul költségvetési hiányosak (-40-80%), ami azt eredményezi, hogy szinte minden minősített kutatónak önálló témával kell pályázni, ami túl az eredmény nélkül maradó adminisztratív terhek növekedésén az intézeti főtémák kialakítása ellen hat. Hazánkra továbbra is az „egy kutató – több téma” mára fölöttébb korszerűtlen állapota a jellemző.

Az OTKA-ban a teljesítmény-elszámolást lényegében a megjelent publikációk számában mérik. 2010-ben például >3000, 2011 és 2012-ben már >8000 az OTKA által támogatott kutatásból megjelent írások száma. Ennek a nagyfokú „termékenységnek” (pályázatonként húsz fölötti publikáció) nem értem a valós okát, különösen ha az évenkénti egy tucat körül mozgó szabadalmak számával összevetem. Egy tanárom mesélte, hogy egy konferencián azt mondta neki egy angol kollegája: „Maguk magyarok annyit írnak, mondja, mikor van idejük olvasásra?” Ezek mellett két százalék alatti az évente el nem fogadott zárójelentések aránya. A számok egyféle győzelmi híradásnak tűnnek.

Ez csak papír – legyint a tudományos szakirodalmat többnyire kevés empátiával forgató köztisztviselő. A mai akadémiai normákon szocializálódott közösségnek ezzel szemben a cikkek impakt faktorának (IF) kiemelt számbavétele a mérték. Az IF kétségtelenül nem a konkrét írásmű tudományos értékét mutatja, hanem a leközlő tudományos lapot jellemző mutató, amely a korábban ott megjelent cikkek idézettségére vezethető vissza. Egy magas IF értékű lapban is megjelenhet esendő minőségű, alig idézett cikk, és fordítva. A végső kérdések egyike viszont az, hogy mit kezd egy ország gazdasága az impakt faktorokkal? Nyilvánvalóan semmit, hiszen a tárcák adminisztrációjának a gazdaságot segítő fejlesztésekre és innovációra van szüksége. Így érkezünk el a tudománytámogatás egyik legfogósabb kérdéséhez, miként irányítható az alapkutatás, hogyan fordítható olyan célok felé, melynek végén gazdasági vagy társadalmi haszon remélhető? Van egy további súlyos és halogatott kérdés is: mit célozhat meg egy gazdaságilag gyönge ország alapkutatási szinten, amelyben versenyképes marad Japánnal és az Egyesült Államokkal szemben. Itt most szerénytelenül hallgatom el a második és harmadik vonalat is, akikkel szintén nem vagyunk egy súlycsoportban. Szóval, a csekély alapkutatás-támogatás mely nemzeti irányba fordítandó? Az alapkutatás célpontválasztása az, amire a figyelmet szeretném irányítani, ami egyáltalán nem biztos, hogy hazánkban azonos azzal, mint az EU gazdagabb országaiban. Már pedig hívószavakat szívesen kölcsönzünk innen.

Az OTKA elnöke, Kollár László Péter az OTKA 2011-es jelentésének előszavában az alábbiakat írta: „Az OTKA-ra, mivel a 2011-ik évi költségvetése valós értékben a kilenc évvel ezelőttinek körülbelül a fele volt, évek óta hatalmas nyomás nehezedett. A beérkezett pályázatoknak több mint a felét színvonaluk alapján kiválóra értékelték, ezek többsége azonban forráshiány miatt immár évek óta nem kapott támogatást.” Kétségtelenül igaz, pénz nélkül alapkutatás nem volt és nem lesz. És persze a Kormány a gazdaság megfelelő működése nélkül felfedező kutatásra nem áldozhat eleget, azt nagyon gyorsan a rövidtávú gazdasági célok mögé sorolja. A rendszerváltás utáni évtizedek gyakorlata ez volt. A döntéshozóknak komolyan újra kellene ezt gondolniuk.

Darvas Béla

A cikksorozat korábbi részei itt elérhetők.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom