(Tudománykövető No84)

Szabó Csaba főként Egyesült Államokbeli szakmai életútja kapcsán kritikus könyvet írt a tudomány megszédüléséről és térdre rogyásáról. A könyvben nyilvánvalóan sok áthallás van hazai állapotok felé és léteznek persze specialitások a mi urambátyám-típusú tudományos rendszerünkre, ami – ahogy itt szokásban van – mélységesen mikszáthi. Nagyon méltóságteljesen ugyan, de még mindig a virtuális Mohorán élünk, ahol az előjogok nem haltak ki. A kivezényelt katonatisztek tükrösszívet vesznek a kimenős cselédlányoknak, és az öntörvényű falucska (lelkünk Téglásbodzása) fölött őrködik az elrendeltség. A lepukkant birtokunkon belül merengünk hát a Mauks ház vadgesztenyefájának árnyékáról, ahol Rozika (Tolnai Klári) gyerekkorában szökdécselt, miközben a saját utunk parnasszusi lépcsőit másszuk (címkép). Nem lesz ez kedveskedő írás, már sejthető; szembenéző viszont igen. Végül is ezért írok (a jövőnek).

Miért is nem működnek a gyakorlatban a scientometria megállapításai. Nos azért, mert valamennyi valamilyen erős lobbiérdeket sért. A tudományos eredményeket próbálták súlyozni számuk alapján. Cikk és cikkecske között óriási különbség van. Próbálták ezt megkülönböztetni a lapok impaktfaktora alapján, de az a lapról árul el sok mindent és nem a konkrét cikkről. Ma a lapok tudományterületi besorolását használják (D– és Q-listák) már és ezzel a tudományterületek idézettségi viszonyait igyekeznek normalizálni. A TRES (Thomson Reuters’ Essential Science) adatbázisában azt találjuk, hogy a gyors és lassú tudományterületek között legalább hatszoros rés tátong (2. ábra). A későbbi elemzéseket azonban nem találom. Feltételezem, hogy a tudományterületi besorolás és elemzés komoly lobbiérdekekbe ütközött. Tény, hogy e korai sor azt sugallja, hogy az alaptudományok közül a magyar matematika és fizika teljesít a nemzetközihez viszonyítva kitűnően. Az egészségtudományok közük az idegtudományok, a tudományok között elfoglalt helyüknek megfelelő nemzetközi színvonalat mutat. Világos, hogy a biológia tudományágának infraindividuális (molekuláris biológia) és szupraindividuális (ökológia, taxonómia) scientometriai szempontból elkülönül. A hazai kémia és biológia csak néhány kiemelkedő képességű kutatót tud felmutatni. Társadalomtudományok közül senkit, ők még ma is be vannak zárva ebbe a ritka nyelvbe, ami nekünk olyan kedves.

Alaptudományaink mellett alkalmazott tudományaink kiemelése a gyakorlati versenyből nem helyes, hiszen az orvosi, agrár és műszaki tudásnak a versenyszférában a helye, vagyis esetükben a gyakorlat támogatása számonkérhető. Rendkívül gyöngén teljesítenek a hazai társadalomtudományok, bár nemzetközi idézettségük a matematikával közel egy szinten van és mégis nálunk micsoda különbség. A magyar tudomány definiálása szigorításra szorul, hiszen az egyértelműen nemzetközi. Nemzeti témák választása magyar nyelven nem lehet az MTA szintje, csak a napi politika kiszolgálója. Talán ezért nem található meg Glatz Ferenc (cikkeinek csak 7%-a nem magyar nyelvű), Berend T. Iván (közéleti írásaival az Élet és Irodalomban még ma is rendszeresen találkozhatunk) vagy Kosáry Domokos (10%) MTA elnökök teljesítményei az AD adatbázisában. Az MTMT (Magyar Tudományos Művek Tára) adatbázisa nemzetközi idézettségüket hihetetlenül alacsonyra teszi. Jó kérdés, hogy legalább az emeritus státuszú akadémikusok követhetőségét miért nem oldja meg az MTA adminisztrációs stábja, hiszen a publikációs statisztikájuk még a valóságosnál is előnytelenebb színben tünteti fel őket. Másrészt könyvek és könyvrészletek (review) publikálásával ma idegen nyelven sem lehet tartósan idézettséget gyűjteni. A társadalomtudományok hazai képviselői nem véletlenül alacsonyan jegyzett vezetői eddig azt hozták fel mentségül, hogy tudományterületeik nem mérhetők a scientometria eszközeivel. Ezt a társadalomtudományok nemzetközi képviselőinek teljesítménye cáfolja. Az MTA-nak adott elnökei bizony korunk tudományainak scientrometriai elvárásait nem teljesítették. Súlyos probléma lehet a tudományértelmezéssel. A hazai témák (a napi politika kommentálása nem a tudósok feladata, hanem az újságíróké) hazai piacra való szállítása nemzetközileg mérhető teljesítményeket nem szállíthat. Nem a képességekről szólok itt, hanem a nemzetközi láthatóságáról, ami nálunk ezeken a tudományterületeken feltűnően alacsonynak tűnik.

2.ábra: Az eltérő tudományterületek egymáshoz viszonyított idézettsége (1998-2008 és 2000-2010) [megjegyzések: zöld betűszín – biológia, piros – orvostudomány (alkalmazott biológia), kék – kémia, fekete – fizika, barna – matematika, lila – alkalmazott tudományok]

Az örökké forrongó – megállapodni képtelen – scientometria odavezet, hogy a kutatók orientációja időről időre változik. Teljesítményük megítélése is korhoz kötött. A rendszerváltás után az MTA intézeteiben csak alapkutatásokat fogadtak szívesen, amelyeket nemzetközileg színvonalas lapokban angolul (a tudomány ma kiemelt nyelve) lehet közölni. Az intézetekben dolgozók tehát eltávolodtak a gyakorlati területek problémáitól, amire a Kádár-rendszer még szorította őket. Akkor a nemzetközi lapokban való publikációt sem követelte tőlük senki. Nem is csoda, hogy a ma emeritus korosztály rendkívül gyönge nemzetközi statisztikát tud felmutatni és nem egy közülük afféle megérdemesült mesterembernek tűnik, akinek a nemzetközi tudományhoz köze soha nem volt.

A hazai tudományterületi felosztás nem illeszkedik pontosan a nemzetközihez, ha az MTA tudományos osztályait vesszük szemügyre. Különösen vonatkozik ez a társadalomtudományokra. Könnyen támadhat az érzésünk, hogy a tudós, a fejlesztő és a művész (az azt ízekre szaggató kritikus) nem vált világosan szét nálunk, pedig az a támogatás különbségeihez vezethetett volna. A magyar tudós (Szóval ilyen nincs!) és művész támogatása az állam feladata azon a szinten, amit eltartani képes. Ma úgy tűnik, hogy ez igen alacsony szintű.

A fejlesztőnek (a tudományalkalmazónak) a versenypiacon a helye, vagyis a piacon (ez részben a pályázati rendszer és részben az ipar/mezőgazdaság területe) kell megélnie. Nálunk a pályázati piac csöpp, és az első-generációs nemzeti tőkésosztályunk nem költ kellő mértékben K+F+I-re. Hazánk politikusai támogatják az összeszerelő ipar betelepülését (autó és akkumulátor), ami kivonulást jelent a hazai tudománytámogatásból.

3.ábra: A magyar K+F vezetőinek tudományos teljesítménye a cikkeik idézettségét tekintve [megjegyzések: bold betűvel akadémikusok, piros színnel emeritus, zöld színnel levelező, kék külső tag még munkakorú, normál fekete betűvel intézetvezetők; a tudományos osztálytól szaggatott nyíl vezet a felső vezetőkhöz, egyenes vonal osztályelnök, vastag vonal intézetvezető; osztályok szürke mezőben kifogásolható teljesítménnyel, indigó mezőben gyönge-közepes teljesítménnyel, kék és zöld mezőben jó teljesítménnyel; az adatok a MTMT összesítő táblázataiból származnak és csak az idegen nyelvű idézeteket veszik figyelembe a szerkesztett és a konferenciakiadványok kivételével]

A Magyar Tudományos Akadémia osztályszerkezete a kutatóhálózat elcsatolása után bizonyosan szembenézésre kényszerül a teljesítményével. Egyrészt a hetven éven fölöttiek döntéshozói pozíciókban való foglalkoztatását el kell végre felejteni. Ez a korosztály tanácsadásra nagyon is alkalmas, de tudományos trendek követésére már nem. A nemzetközi tudomány áramlatait már – tisztelet a kivételeknek – már nem jól követik. Az MTA jelenlegi osztályelnökeinek átlagkora (~70 év) a jelenlegi anomáliát pontosan mutatja. A 11 elnök között csak kettő nem nyugdíjas korú (<65 év). Lénárd László 80, Haas János 77, Balázs Ervin 76 és Ádám Veronika (Vizi felesége) 75 éves. Idős akadémikusainknak is mértéket kell tartani a vezetésre való jelentkezésük tekintetében. Továbbá nincs szükség arra a kiszolgáló és segítő adminisztratív háttérre, amit az MTA eddig foglalkoztatott. Annak az eltartóképességének mértékéig a Magyar Kutatási Hálózatnál van a helye. Az MTA- és MMA-nál így a hazai és nemzetközi reprezentáció, az MTA doktorbírálat és az akadémikus-választás eseményei maradnak, ha erre szükség van egyáltalán. Nehezen belátható, hogy irodaház és üdülők miért tartozna az MTA-hoz. Az akadémiai vagyon ellenértékének kamatait az MTA-nak alapkutatási pályázati alapként kellene működtetni, amely szigorúan csak erre a célra használható. Ez kisebb és új csoportok átmeneti létrehozását is lehetővé tenné új tudományterületek jelentkezésénél.

Az MTA-nak csak a négy alaptudományi osztályát kellene megtartania – biológia, fizika, kémia és matematika. Az MTA-át két részre kell bontani a Magyar Akadémia a társadalomtudományok részére (Széchenyi örökségével kalkulálva) a Magyar Művészeti Akadémiával egyesülhetne és ellátását az államnak kellene felvállalnia, hiszen vállalkozói tőkére nem számíthatnak. Kapcsolata a MCC-vel (Mathias Corvinus Collegium) lehetne szoros. Társadalomtudományi területen az összes politikailag motivált intézetet (régieket és újakat) is felül kellene vizsgálni és nemzetközi szintet követelni a működés feltételeként, amit nem látok gyorsan teljesíthetőnek.

Az alkalmazott tudományok intézeteit kutatóegyetemekhez kell csatolni és keresniük kell a versenyszférával a kapcsolatot. Ilyen módon jelentős profiltisztítás következne be az akadémiai tudományok területén és több valódi kutatóegyetem keletkezne. A KOKI-val együtt a Semmelweis Egyetem talán kiemelkedő képviselő lehetne főként, ha további karokat vonzana be. Miért nem tartozik ide az állatorvos- és az élettani kutatóbiológus-képzés? A kutatóegyetemek felé való elmozdulás növelhetné az egyetemi kutatóképzés (PhD) színvonalát.

Az MTA másik részét Tudományos Akadémia néven kellene elkülöníteni és itt csak a nemzetközi szinten eddig is kiválóan teljesítő alaptudományokat megtartani (4. ábra). A Magyar Kutatási Hálózatban csak ezeknek az intézeteit kellene megtartani úgy, hogy a jelenleg személyi beágyazottságból elkülönített, de kiváló önálló intézetek is részeivé váljanak a megmaradó kutatóközpontoknak. Mindez a Magyar Kutatási Hálózatban EU-átlagnak megfelelő műszerezettséggel, bérezéssel és életpályamodell biztosításával kell megoldani. Az átszervezéshez a Magyar Kutatási Hálózat átmeneti (?) állami tulajdonba kerülése most rendkívüli lehetőséget biztosít. Később már újra nem lesz megvalósítható. A kekva szerkezetű egyetemek a befogadást segíthetik, a független egyetemek (pl. ELTE, BMGE) döntéseit tárgyalások során kellene alakítani. A jövőben azonban biztosítani kell az akadémiák és egyetemek működési autonómiájának helyreállítását, amiben a kuratóriumi vezetők kiválasztásában csak tudományos szempontok játszhatnak szerepet. Meg kell törvényben fogalmazni a kuratóriumi tagságra jelölhetőkkel kapcsolatos minimális követelményrendszert; például DSc-fokozat, minimálisan ezer független idézettség (első és levelező szerepkörben), angol nyelvű előadókészség, legalább egy évtizedes, alapozó tárgyfelelősi (oktatási és vizsgáztatási) gyakorlat. Ezt a feltételt a pályázatvezetőnek is elő kellene írni, ha a nyerési arány (OTKA 12-13%) ilyen alacsony, mint a mai.

4.ábra: A hazai kutatóhálózat lehetséges útjai (vázlat) [megjegyzések: BCE – Budapesti Corvinus Egyetem, BMGE – Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, CsFKI – Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont, ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem, KOKI – Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet, KRTK – Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont, MA – Magyar Akadémia, MATE – Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem, MKE – magyar kutatóegyetemek, MKH – Magyar Kutatási Hálózat, SzTAKI – Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet, TA – Tudományos Akadémia]

Hogyan néz ki a Magyar Kutatási Hálózat odaátról? Villáminterjú Szabó Csabával   Darvas Béla: Alap vagy alkalmazott tudomány-e az orvosi? Szabó Csaba: Szerintem ezt a kérdést szét kell választani három részterületre: a laboratóriumi orvosbiológiai (alap)kutatás, a klinikai kutatás és a gyakorlati orvoslás területeire. A laboratóriumi orvosbiológiai kutatásban az alapkutatás dominál. A cél az emberi test és a betegségek működésének mélyebb megértése sejtszinten, molekuláris szinten vagy rendszerszinten; a cél a biológiai folyamatok feltárása, és nem feltétlenül a gyakorlati alkalmazhatóság. A klinikai kutatásban már sokkal hangsúlyosabb az alkalmazott tudomány szerepe, mert itt a cél az, hogy az elméleti tudást a gyakorlatba ültessük át, például új gyógyszerek, terápiák vagy diagnosztikai módszerek formájában. A gyakorlati orvoslás területeit – betegségek diagnosztikája, kezelése, megelőzése, valamint a sebészeti beavatkozások és a hosszú távú egészségmegőrző programok – pedig szinte kizárólag az alkalmazott tudomány jellemzi.   DB: Milyen ellentmondásait látod a jelenlegi kutatói teljesítménymérésnek? SzCs: Rengeteg probléma és ellentmondás létezik. Ott van például a publikációk száma és minősége közötti ellentmondás: a kutatói teljesítményt gyakran a publikációk számával mérik, amely ösztönzi a kutatókat, hogy minél több cikket publikáljanak, akár kisebb jelentőségű folyóiratokban, vagy sok kisebb közleményre leszalámizva az összetartozó eredményeket. Egy másik gond az impaktfaktor fetisizálása: a magas impaktfaktorral rendelkező folyóiratokban való publikálást az ott publikáló kutatók minőségeként értelmezik, pedig az impaktfaktor nem az egyes közlemények minőségét, hanem a folyóirat összidézettségét méri. A nagy folyóiratokban megjelent cikkek csupán 10%-a adja ki a folyóirat összidézettségének 90%-át. Vagyis a nagy folyóiratokban megjelent közlemények többségét a kutya sem idézi. Az impaktfaktor hajhászása arra ösztönözheti a kutatókat, hogy divatos vagy szenzációs témákat válasszanak, miközben fontos, de kevésbé népszerű kutatási területek háttérbe szorulnak. Az idézettség (összidézettség vagy a Hirsch-index) is bonyolult dolog. Nyilván jeleznek egy bizonyos korrelációt a kutatói teljesítménnyel és a minőséggel, de ez a korreláció nem tökéletes. Függ sok tényezőtől, például a kutatási terület jellegétől. És jelenleg ugyanolyan súllyal számít idézettség szempontjából olyan közlemény, amiben a kutató első vagy utolsó helyen szerepel (ezek jelentik a cikk szempontjából a legfontosabb kutatókat a közleményben), vagy azt a közleményt, amelyik valamilyen irányelvet ír le, vagy azt, amelyikben sok száz szerző között szerepel. Az eredeti kutatásról szóló és az összefoglaló (review) cikkeket, könyvrészleteket is eltérően kellene számítani. Az úgynevezett predator folyóiratokban megjelent közleményeket, illetve az onnan kapott hivatkozásokat pedig le kellene vonni a számításokból, s az idézettség számításánál a kutatásban eltöltött évek számához is viszonyítani kellene.   DB: Az önálló könyv fontos része az életműnek. Mostanában azonban értéke háttérbe szorult (6. kép). Te miként gondolkodsz erről? SzCs: Ha az elmúlt 200-300 évet nézzük, az önálló könyvek, mint az életmű részei mindig is fontos szerepet játszottak a tudományos életben. Olyan egységes narratívát tudtak adni, amit más formátumokban nehéz megvalósítani. Viszont az utóbbi időben valóban lecsökkent, háttérbe szorult az önálló könyvek megbecsülése. Nyilván primer tudományos eredményeket ma már kizárólag eredeti közlemények formájában jelentetünk meg, és review-kat is ugyanígy. S természetesen az online források elérhetősége miatt az olvasók hozzáállása, ingerküszöbe, türelme is megváltozott; a hosszabb elmélyültebb olvasásnak nem kedvez a mai kor. De vannak olyan témák – és ilyen a tudományos reprodukálhatósági válság is – amely mélyebb elemzést igényel; ezért választottam a könyv formát.  Tudományos folyóiratban megjelent közlemény formájában nemigen lehetne mindezt megírni, és azt sem hiszem, hogy egy tik-tok videóban el tudnám a problémát táncolni. Viszont egy hosszabb beszélgetés, podcast formájában el tudom képzelni, hogy érinteni lehetne a téma legfontosabb kérdéseit.   DB: Hányszorosa egy hazai főmunkatársi fizetésnek a svájci? És az egyesült államokbeli? SzCs: Tudtommal egy magyar tudományos főmunkatársi fizetés körülbelül havi bruttó félmillió forint. Ha ez így van, akkor a kinti full professzori fizetések körülbelül tíz-tizenötszörösei ennek. A két említett országban hasonlóak a fizetések, csak éppen Svájcban kicsit drágább az élet.   DB: Magyarországon az OTKA (2018-2023) pályázati úton átlagosan 10-100 milliót forintot oszt pályázatonként egy évre, míg az NKFIH gyakorlati célú ajánlatnál akár 250-375 milliót is. Mekkora a pályázható pénzek közötti különbség? SzCs: Mind Svájcban, mind Amerikában egy egyéni, tematikus pályázatban körülbelül évi 200-250 ezer dollárt vagy frankot kap egy kutatócsoport, és ezek 4 vagy 5 évig futnak. Efelett az intézmény külön rezsipénzt is kap a pályázat mellé, ami Svájcban 15% körül van, Amerikában 50-70% körül. De a munkabérek olyan magasak, hogy egyetlen ilyen pályázatból csak egy nagyon kicsi csoportot tud fenntartani a csoportvezető. Tehát állandóan pályázni kell, és több, párhuzamosan futó pályázatra van szükség, ha elfogadható körülmények között akar az ember kutatni.   DB: Hogyan saccolnád meg a műszerezettségben való eltérést? SzCs: Általánosságban borzasztó nehéz ezt megfogalmazni, hiszen mind Magyarországon, mind az Egyesült Államokban, mind Svájcban hatalmas eltérések vannak az egyes intézmények között. Magyarországon is vannak kiválóan felszerelt kutatóintézetek. Ha a kérdésed arra irányul, hogy véleményem szerint a magyarországi kutatás lemaradásának oka a műszerek hiányában keresendő-e, akkor azt mondanám, hogy nem, szerintem ez nem az elsődleges probléma.   DB: Mi következik számodra az MTA mai vezetőinek hatvantól negyvenezerig terjedő idézettségéből? Összetartozó teljesítményhalmaz ez szerinted? SzCs: Nyilván ezeket az idézettségi számokat tudományterületre kellene viszonyítani. Ha azt mondod, hogy ezek az idézettségek a biológia vagy orvostudományi kutatás területén dolgozó MTA tagokat jellemzik, akkor azt kell mondjam, 60 citáció groteszk, hihetetlenül alacsony szám, viszont 40.000 citáció elég komoly. Nyilván a fenti idézettségi tartomány borzasztó széles.  Azt gondolom, 5-6 ezer hivatkozás körül, vagy az alatt, bármilyen orvosi, biológiai, vagy kémiai területen semmiképpen sem szabadna MTA akadémikusi szintnek tekinteni. Pedig vannak ilyenek, nem is kevesen. Az MTA tagságának a magyar tudományos elitet kellene reprezentálnia, így az alacsony idézettséggel rendelkező tagok jelenléte alapvető kérdéseket vet fel a kiválasztási folyamat transzparenciájával és tudományos alapjaival kapcsolatban. Ha az MTA tagsága a legkiválóbb, nemzetközileg is elismert magyar tudósokat kívánja összefogni, akkor az idézettségnek is tükröznie kellene ezt valamennyire. Az idézettségi számok ekkora eltérése azt sugallja, hogy más szempontok befolyásolták, befolyásolják a tagválasztást. Ha nem lenne mögöttem negyven évnyi tapasztalat, amely során az aktuális kormányhoz köthető sajtóban mindig azt olvastam, hogy a tudományos élet Magyarországon korrektül és tisztességesen zajlik, akár még arra is gondolhatnék, hogy az MTA tagok megválasztásában nem a tudományos teljesítmény a meghatározó, hanem politikai, személyes vagy adminisztratív érdekek és szempontok. Ez, ha így lenne, aláásná a magyar tudomány hitelességét, demoralizálná a kutatókat, és megnehezítené a tudományos elit nemzetközi szintű képviseletét. De természetesen ilyen dolgokról Magyarországon szó sem lehet.   DB: Mi következik abból, hogy Maróth Miklós akadémikus, aki a Magyar Kutatási Hálózatot elsőként vezette 126 független, nemzetközi idézettséget tud csak felmutatni, vagy abból hogy Glazt Ferenc, az MTA korábbi elnöke szinte semmit? SzCs: Szerintem te is pontosan tudod a választ, csak azt várod, hogy én mondjam ki. Maróth Miklós rendkívül alacsony idézettségi adatai – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az MTA tagjait a tudományos kiválóság csúcsának tekintik – komoly kérdéseket vetnek fel. Az idézettség hiánya arra utal, hogy munkája nemzetközileg kevéssé elismert, ami aggályos lehet, különösen akkor, ha valaki olyan pozíciót tölt be, amely az ország kutatási irányait határozza meg. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az alacsony idézettség nem feltétlenül zárja ki, hogy valaki kiváló szervező, tudománypolitikus vagy korrekt ember legyen. Glatz Ferenc vagy korábban Kosáry Domokos történészek esetében, és az MTA néhány korábbi elnöke esetében – Kodály Zoltán is egy jó példa – nyilván egészen más szempontok döntöttek, mint nemzetközi citációk vagy tudományos munkásság. Hiszen az elnöki pozíció részben politikai, részben reprezentatív állás. Ezzel együtt, amennyiben a fizika (Pálinkás József, Eötvös Loránd), matematika (Lovász László), orvostudomány és biológia (Korányi Sándor, Szentágothai János, Vizi E. Szilveszter, Freund Tamás) területeit nézzük, azt kell, hogy mondjam, hogy a megválasztott MTA elnökök többnyire a magyarországi tudományos élet elitjét képviselik. Ha problémákat keresünk az MTA környékén, az szerintem nem az elnökök személyében keresendő, hanem a tagválasztás, illetve a tagok szintjén.   DB: Nemzetközi tapasztalataid alapján miként képzelsz el egy versenyképes Magyar Kutatási Hálózatot? SzCs: A tudomány nemzetközi dolog, minden országban hasonló alapelvek alapján kell, vagy legalábbis kellene a kutatásokat, a kutatókat finanszírozni. Mégpedig a tudományos teljesítmény (vagyis minőség) alapján – s maximális átláthatóság (vagyis minimális korrupció) mellett. Persze az sem árt, ha jól kiválasztott hosszú távú stratégiai célok is jelen vannak a koncepcióban. A kutatói minőséget nem nehéz megtalálni: habár, mint korábban már megbeszéltük, a scientometriai paraméterek (idézettségi adatok, publikációk és pályázati eredmények) nem tökéletesek, de azért kiindulásnak jól használhatók. A tudományos teljesítményalapú kiválasztás sem mágia: nemzetközi szakértők, független bírálók alkalmazásával meg lehet oldani. Az már keményebb dió, hogy hogyan törjük le az úgynevezett hungarikumokat. Például hogyan lehetne azt elérni, hogy a kutatókat, kutatási intézményeket kizárólag objektív és mérhető tudományos teljesítmény alapján értékeljék, a kapcsolati háló helyett. Nem követem napi szinten a magyarországi tudománypolitikát, továbbra is az az érzésem, hogy a kapcsolati hálókkal és pénzelosztással kapcsolatos gondok mellett az alacsony kutatói fizetések, a tudományos kutatásba fektetett összpénz alacsony mennyisége, és a kutatói utánpótlásképzés romló minősége jelentik a legnagyobb problémákat. Ezeket megoldani nyilván nagyon erős politikai és társadalmi elköteleződést, és komoly koordinációt igényelne, amelyre jelenleg úgy érzem, sem a politikai szándék, sem az anyagi források nincsenek meg. Nem vagyok túl optimista. Habár, ki tudja? Negyven évig az volt a mantra, hogy a hálapénz-rendszert nem lehet soha kiirtani Magyarországról, aztán kiderült, hogy mégiscsak.

6.kép: Szabó Csaba könyvei

Előzmény: A tudománypolitika árnyéka – No1 Szabó Csaba nélkül

Olvasónapló: Szabó Csaba most megjelent könyvéről a Greenfo ’Dodó (revisited)’ oldalán jelennek meg az írásaim.

Folytatás: Az olvasónapló ide vonatkozó részeinek megjelenése után térünk vissza ide, ahol Szabó Csabát most megjelent könyvéről kérdezem.

Darvas Béla