Tudománykövető (N^o23) – MTI: Már legalább 200 millió éve élnek lepkék bolygónkon (2018. január 11.): Már legalább 200 millió éve élnek lepkék a bolygónkon (Origo – január 11.); Ebben nagyot tévedtek (Napi.hu – január 11.)

A lepkék már 200 millió éve megjelentek a Földön, 70 millió évvel a virágos növények (Spermatophyta) megjelenése előtt itt voltak – olvasta fel Aranka. A Jura elején a nyitvatermők (ősi fenyőfélék) nektárját fogyasztották.

A magyar hírek ’kitinpikkelyekről’ szólnak, ami azért nem furcsa, mert egyik-másik tankönyv is ezt a képtelenséget írja le. Azt eredeti hírben viszont szó sem esik a kitinről (http://www.bbc.com/news/science-environment-42636275).

A kitin élőlényekben színtelen, képlékeny rugalmas biopolimer, vagyis belőle egyedül színes és merev külső váz nem jöhet létre. Az α-kitin az ízeltlábúakat (Arthropoda), a β-kitin a tintahalakat, a γ-kitin a gombákat jellemzi elsősorban, bár vegyes előfordulásuk sem ritka. A háromféle kitin részben más természetű, így nem is sikerült közös kitinpolimerizáció-gátló szert találni, vagyis olyat, ami a növényvédelemben egyidejűleg gomba- is rovarölő szer lehetne. A kitin a rovarokban a külső váz szerepét betöltő köztakaróba épül be a színesedés (melanizáció) és a keményedés (szklerotizáció) előtt. Összetett térhálós vegyület része, aminek kutikula a becsületes neve, vagyis helyesen kutikulapikkelyekről beszélhetünk, amit az úgyszintén megtévedt szépirodalom a lepke hímporaként említ. A növények pollenjétől ez nagyon is messze áll.

Hogyan is alakult ki ez a köztakaró sejtjeit tetőcserép-szerűen fedő réteg? Nos, úgy hogy a minden egyes sejthez tartozó sörte ellaposodva pikkelyszerű képletté módosult. A különféle színei a térhálós biopolimerbe beépülő színező anyagoktól származnak. Ettől olyan színpompások a lepkék, és ettől veszítik el a színeiket, ha a természet csodáiként ostobán üvegbe zárjuk őket, ahol a pikkelyszőreik letörnek és maszatként kenődnek szét az üveg belső falán. A muzeológusok ezért használnak gyors hatású mérget az ölőüvegeikben, hogy ezt a vergődést megelőzzék.

A rovarok színei sokféle funkciót betölthetnek. Segíthetnek a környezet színeihez való alkalmazkodásban (mimikri). Ipari környezetben a fekete színű változatok megjelenését a sötét színekkel hozzák összefüggésbe. Figyelmeztetheti a rikító színezet vagy rajzolat a ragadozókat arra, hogy veszélyes rovarral állnak szemben, amelyet jobb nem érinteni.

A mai lepkéknek általában hosszú, csigavonalban feltekeredő pödörnyelve van, amivel a virágok nektárját és vizet szívhatnak fel. A növényvédelem többnyire csak növényevő hernyóikkal találkozik.

Sokféle lepkész van. Profik, akik fajokat írnak le, és természettudományi múzeumi gyűjteményekben helyezik el a kipreparált példányokat; amatőrök, akik saját gyűjteményt állítanak fel, és lepkebörzéken csereberélnek. Egyik-másik trópusi példány ára horribilis. Gyűjtéskor sokféle módszert alkalmaznak. A legkorábbi a hálóval való egyenkénti gyűjtés, ahol a kissé elvarázsoltnak lepkész szalad a kiszemelt példány után, megfogja, majd ölőüvegbe dobja, később gombostűkkel kipreparálja. A másik módszer a vizuális csapdázás, ilyen az éjszakai lámpázás. A repülő éjszakai rovarok gyűlnek a fényre. A koppanó és a lepedőn zavartan (normális esetben a Hold fénye alapján tájékozódnak) mászkáló lepkék közül a lepkész válogatva gyűjt.

A csalétkes csapdák a táplálkozási illatanyagok csalogató hatását használják ki, a szexfemon-csapdák pedig lepkék nőstényeinek ivari illatanyagát. A kereskedelemben kapható ragadós csapdák lepkegyűjtési célra nem alkalmasak, hiszen a megfogott rovar rettenetes állapotba kerül miközben utolsó erejéig birkózik a ragaccsal.

Azért írom le mindezt, mert nem olyan régen röppent fel egy hír, hogy a németországi természetvédelmi területeken (64 hely) malaise-csapdával gyűjtött rovarok mennyisége pár évtized alatt csökkent, és a szerzők úgy gondolják, hogy ez a csoport is áldozatul esik korunk kiterjedt környezetszennyezésének. Vagy a globális felmelegedésnek? A malaise-csapda a sátorcsapdák közé tartozik, amely azt használja ki, hogy a röpülő rovarok vonulási útjába telepítve, azok zárt térbe kerülve felfelé igyekszenek menekülni, ahol a megváltó ölőüveg várja őket.

27 éve alatt 75%-kal csökkent a malaise-csapdával fogható röpülő rovarok biomasszája – olvasom a holland, és német szerzőktől (http://journals.plos.org/plosone/article?id=10.1371%2Fjournal.pone.0185809). Hangsúlyozom, hogy Németországban lepkékre és bogarakra igazoltan, egy csapdafélére kihegyezve, továbbá természetvédelmi területeken vizsgálva állíthatják ezt a szerzők. Bár mindenféle okot felsorolnak, biztos ismeretet egyikről sem szereztek. Angliában szívócsapdákat alkalmazva a bársonylegyek aránya csökkent, amit nem gondolok elégséges támasznak. E mérések eredményeinek kitágítása valamiféle globális trendre szerintem már kínos túlzás. Ehhez az elvégzett vizsgálatok elégtelenek. A rovarok egy szűk csoportjára vonatkoznak ezek az adatok és Németországra, ha egyáltalán. A szerénység, ekkora és ilyen vegyes sokaság esetében, mindig jól jöhet. Én úgy gondolom, az ízeltlábúak messze túlélik majd az összes gerinces fajt, kár a veszélyeztetettségüket ilyen egyszerű módszerek alapján nekünk jövendölni. Messze sérülékenyebbek vagyunk náluk. Talán majd ők cirpelik el fölöttünk a nekrológot – vetette közbe Aés.

Szóval mi is történik, ha egy lepke szárnya megrebben, s rajta megcsillannak a színes pikkelyszőrök? Tovagyűrűdzik ez a hatás, mert bioromantikusan azt hisszük, hogy minden összefügg ebben a Föld nevű faluban. Ezért kövessük a taoizmus szerint azt, hogy semmit sem teszünk (wu wei). Mégsem ez történik. Felröppen egy hír a hatodik nagy fajkihalási hullámról, és erre rátelepülnek Aprajafalva krónikásai. A nagy hír átviszi a csöppeket a túlsó partra, valahogy azokat is validálja. Már akinek.

A következő rész címe: Az étrend és az immunrendszer – A halászháló rései

Daedalon