(KFI N^o56)

Palackokat vet partra a víz az óceánok fövenyére (1. melléklet), bennük üzenetekkel valakiktől. A címképen az egyik legrégebbi leletet látjuk. Ez a történet lentebb szintén valami ilyesmi lesz. Hosszabb persze, és mégis seregnyi homályos részlettel, de lesz benne akció: ártatlanság kontra fondorlatos szövetkezés, 10 forint/hektár bérleti díjért egy 7.700 hektáros gazdaság, legelő, természetvédelmi és vadászterület szürreális átjátszása.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

2011-ben Fülöp Sándor, a Jövő Nemzedékek Országgyűlési Biztosa (az önálló hivatal 2012-ben megszűnt) feltáró jelentést készített a Balaton-nagybereki, bérbe adott térségben lévő természetvédelmi terület (Nagybereki Fehérvíz Természetvédelmi Terület) állapotával kapcsolatban. Hogyan lehetett egyáltalán természetvédelmi területet (is) bérbe adni 1992-ben? Ki volt kikapcsolva? Vajon Keresztes K. Sándor (MDF) környezetvédelmi miniszter, eredeti szakmája szerint építész? A peres eljárás megindításának hatására a B. Braun Melsungen AG vezetője Ludwig Georg Braun panasszal fordult Orbán Viktorhoz, ami elég különleges fejlemény, hiszen a német vadászra a privatizáláskor szerinte ráerőltették ezt a területet, amit jóságosan rendbe hozatott.

Ugyancsak érthetetlen, hogy az 1992-es szerződés a vadászati jogok átadására is kiterjedt, aminek a lebonyolítása nem volt az akkori törvénynek megfelelő. A későbbiekben a kezelt vadászati terület a 24 ezer hektár nagyságot is elérte. Hogyan nem vette észre sokáig ezt senki? Végül a vadászati jogokat 2017-ben az állam visszavette, azt követően, hogy az 1992-es szerződést eredménytelenül perelte. A vadászati jogok gyakorlása tehát évtizedekig jogszerűtlenül a – Braun-család tulajdonában álló – Hubertus Bt-t és jogelődjeit illette. A hazai jogszolgáltatás tehát a Hubertus Rt-t eredményező szerződést rendben találta, bár józan igazságérzetünk mégis vonakodik ezt elhinni. A spontán (értsd vadkeleti), majd központilag vezérelt privatizáció során rendkívüli dolgok történtek. Az állam szabadult a tulajdonaitól, és a valós érték töredékével is beérte. Valutára volt szüksége, hiszen valutaalapú (itt nem segít a pénznyomtatás) adósságállománya nyomasztó mértékűre növekedett.

1.melléklet. Központilag vezérelt privatizáció (1990-1994). „Az 1990 májusában megalakult, Antall József miniszterelnök vezette kormány [2. kép] – az MDF-FKgP-KDNP koalíció – szociális piacgazdaság megteremtésére törekedett, s a privatizációt a gazdasági rendszerváltozás véghezvitele szempontjából az egyik legfontosabb eszköznek tekintette. A gazdasági örökség súlyos volt, a demokratikus Magyarország, az új kormány rossz szerkezetű, válságban lévő gazdaságot örökölt, mintegy 30-40%-ban felszámolásra, teljes egészében modernizációra szoruló ipart, több százezer fős kapun belüli munkanélküliséget, alacsony termelékenységet, általános forrás- (tőke-) hiányban szenvedő gazdaságot, leromlott bankokat, túlfoglalkoztatott, sokszor igénytelen termékeket előállító élelmiszer-gazdaságot, korszerűtlen, kiépítetlen, szűk kapacitású infrastruktúrát, összeomló keleti piacokat – ahová korábban a külkereskedelem 50%-a irányult –, hatalmas, 21 milliárd dolláros külföldi adósságot, mindössze 600 millió dolláros valutatartalékot, gyorsuló inflációt, tetemes államadósságot […], 1990-re 500 millió dollárra emelkedtek a külföldi befektetések, megindult a szervezett privatizáció. 1990. májusa után az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) pozíciója megerősödött. A szervezetnek az Országgyűléshez való kapcsolatát az Antall-kormány nem tartotta jó megoldásnak, mivel így a kormánnyal versengő gazdaságpolitikai intézmény jött volna létre. 1990. júliusában az Országgyűlés módosította az vonatkozó törvényt, s az ÁVÜ ezzel költségvetési intézmény lett, amely a hozzá tartozó állami vagyon tekintetében tulajdonosi jogokat gyakorolt. Az igazgatótanács elnökévé Mádl Ferenc tárca nélküli minisztert, ügyvezetőjévé Csepi Lajost nevezték ki. Az új kormány 1990 augusztusában fogadta el a »Tulajdon és privatizáció« című előterjesztést, amely a tulajdonreform, a vállalkozásélénkítés és a privatizáció irányait határozta meg […] 1991. szeptemberében a kormány ismét foglalkozott a privatizáció kérdésével, a gyorsítás lehetőségeivel. A kidolgozott munkaprogram előírta az állam tartós tulajdonosi jogait gyakorló Állami Tulajdonosi Intézet (ÁTI) létrehozását, a 100%-ban privatizálni szánt állami vagyon értékesítését pedig az ÁVÜ-re bízta. Ennek megfelelően kellett megosztani a vállalatokat az ÁTI és az ÁVÜ között […] A privatizációs politika irányításával 1992. januárjában Szabó Tamás tárca nélküli minisztert bízták meg. Az ÁVÜ igazgatótanácsának elnökévé a miniszterelnök Pongrácz Tibort, a Pénzügyminisztérium (PM) addigi politikai államtitkárát nevezte ki. Az ügyvezető továbbra is Csepi Lajos maradt […] 1990-1994 között a privatizációs szervezetek összességében 310 milliárd forintnyi állami vagyont privatizáltak, a bevétel 55%-a külföldi, 45%-a belföldi befektetőktől származott. A hazai bevételekből 44 milliárd forint volt a készpénz, 94 milliárd forint pedig a kedvezményes (E-hitel, kárpótlási jegy stb.) kivásárlási rész, vagyis összesen 68%. A privatizáció a négy esztendő alatt folyamatosan gyorsult.” [Magyarország a XX. században. II kötet. Babits Kiadó, Szekszárd.]

2.kép: A rendszerváltás utáni kormányalakító ülés (Fotó: Szalay Zoltán)

Az Antall-kormány különleges privatizációja

A balatonyfenyvesi Balaton-nagybereki Állami Gazdaság a negyedik legnagyobb volt hajdanán, de papíron egyszerre csak vesztességessé vált. A privatizáció előszobájában a gazdaság utolsó vezérigazgatója, 1989-től Baumstark Mihály már futott is az illetékes elvtársakhoz a súlyos problémáival. A 2013-ban forgatott dokumentumfilmben – ami már a levetítése előtt hullámokat vetett – Balás István, az MDF képviselők Monopoly csoportjának vezetője (1993-ban kizárták) szerint a gazdaság vezetői szándékosan terelték veszteség felé a gazdaságot. Balás nem volt meggyőződve arról, hogy az ÁVÜ (ügyvezetője 1990-1994 között Csepi Lajos – 3. kép) munkáját kellő gazdasági áttekintéssel végezheti (lásd villáminterjú), és ennek a véleményének az országgyűlésben is hangot adott: „A vállalati törvény szerint a vállalati vezérkarra van bízva rengeteg jogosítvány. Bizonyos jellegű vagyonok eleve ki is kerültek – értéktől függetlenül – az ÁVÜ látóköréből. Ilyen körülmények között az ÁVÜ egyet tehet: az átalakulás vagy értékesítés időpontjában vizsgálja az értéket, és arra vagy bólint, vagy vétót emel bizonyos korlátok között. Az esetek döntő többségében azonban – és ez objektív adottságaiból folyik – nem is igen tehet mást, mint hogy bólintson. Nincs arra módja az Állami Vagyonügynökségnek, hogy érzékelje azokat a veszélyeket, amelyek – például a vevői érdekeltségből fakadóan – oda tendálnak, hogy mire megvehető egy vállalat, addigra kellően alacsony legyen az értéke.” Elég megvenni két Mercedes-sel többet, hogy a gazdaság veszteséges legyen – mondja a filmben Balás. Közel 10 évvel később Bihari Tamás cikke szemlézi az ÁVÜ kritikus négy évét (lásd 2. melléklet).

3.kép: Hivatali eskü Antall József előtt: Hankiss Elemér, Gombár Csaba és Csepi Lajos (Kovács Attila/MTI)

2.melléklet. Szegfűk, tulipánok, mákvirágok.   „Az 1990 és 1994 között lebonyolított privatizációs tranzakciók nemhogy csatornát, hanem a mai napig sűrű forgalmat lebonyolító, széles kommunikációs sugárutat teremtettek az MDF-es politikusok és a KISz egykori vezetői között. Ez idő tájt közhelyszámba ment, hogy az ÁVÜ irodáinak ajtaján kifüggesztett névtáblákat nézegetve a látogató azt hihette, hogy a KISz vagy az MSzMP központjában jár. Az MDF politikusai és klienseik alkotta igazgatóság döntései nyomán részben az egykori KISz-es Csepi Lajos ügyvezető igazgató operatív irányításával óriási értékű vagyontárgyak kerültek állami tulajdonból bagóért magánkézbe. Az ÁVÜ magatartásáról szólva jelzésértékű lehet az az 1999. augusztusában, egy orosz lapban megjelent nyilatkozat, amelyet egy magyar fegyvergyártó cég, a Digép [Diósgyőri Gépgyár] privatizálása után adott a világsajtóban maffiakapcsolatairól elhíresült Szemjon Mogiljevics… […] A magyar feldolgozóipar ebbe rokkant bele. Így a hatalmas hasznot hajtó növényolajipar – ugyancsak ellenőrizetlen – külföldieknek történt átjátszásához például olyan MDF-es politikusok neve kötődik, mint Raskó Györgyé [minisztere Gergátz Elemér állatorvos, FKgP → EKgP] és Pongrácz Tiboré […] Az MDF-es Raskó és Pongrácz ekkor tagjai voltak a vagyonügynökség döntést hozó igazgatóságának, utóbbi annak elnöke volt. Pongrácz, aki ma is az MDF-ben politizáló konzervatív értelmiségi, a NÖMOV [Növényolaj-ipari és Mosószergyártó Vállalat] eladását szentesítő szerződés aláírását követő napon már szó szerint nem emlékezett a nemzetgazdaságot alapvetően hátrányosan érintő ügyletre, főnöke, Szabó Tamás privatizációs miniszter pedig szóba sem állt az ugyanezen a napon őt ugyancsak a növényolajgyárak eladásáról firtató újságíróval […] Pongráczra jellemző az a határtalan cinizmus is, hogy vezető tisztviselője lett annak a Caola Rt-nek, amelyet nagy botrányt kavarva a KISz KB utolsó első titkára, Nagy Imre vásárolt meg a vagyonügynökségtől egyetlen forintért, s aki állítólag azzal fejezte ki háláját, hogy az MDF prominensei lakiteleki kirándulásaikon Caola szappannal moshatták kezeiket. Nagy Imre barátja és üzlettársa, a szintén egykoron KISz-es Kocsis András Pongrácz szűk bizalmi köréhez tartozik […] Kocsis András volt az is, aki nagyban hozzájárult az MDF alatt elkezdett, s a Horn-Kuncze-kormány alatt befejezett másik nagyon fontos vertikum, a Magyarországon hagyományos termelési kultúrát képviselő cukorgyárak felszámolásához, hogy ezzel válhasson teljessé az itt, a feldolgozóiparban nyomuló külföldiek immáron hazai monopóliuma. Az igazgatóság elnökeként aktív részvételével privatizálták a Magyar Cukor Rt-t, majd a sajátosan értelmezett nemzeti érdek jegyében a céget villámgyorsan továbbadták a – német-osztrák – konkurenciának […] A NÖMOV eladásában Raskó György is kulcsszerepet játszott. Raskó a Világbank alkalmazottjaként érkezett a rendszerváltáshoz, kevesen tudják, hogy már akkor érdekeltségébe tartozott egy, a magyar mezőgazdaságnak konkurenciát jelentő szójaimportcég, a Hunsoya Kft. [megszűnt]. Ilyen előzmények után tölthette be az Antall-kormányban – az Alkotmánybíróság határozata szerint is alkotmányellenesen – a Földművelési Minisztérium közigazgatási államtitkáraként a vagyonügynökség igazgatósági tagjának státuszát […] A nemzeti vagyon elherdálását az MDF-en belül csupán néhányan tették szóvá. A pártból kitaszított Csurka István mellett a néhány parlamenti képviselőt tömörítő, lassan a feledés homályába vesző Monopoly csoport.”

Balaton-nagybereki Állami Gazdaság (1949-1992)

1.ábra: A Balaton-nagybereki Állami Gazdaság területei a déli parton (forrás)

A Balaton-nagybereki (1990-től ezen a néven) Állami Gazdaság jogelődje 1949-ben szerveződött, és hamarosan a Dunántúl egyik legnagyobb gazdaságává vált (1. ábra). Itt található az egykor több mint tízezer hektár kiterjedésű – a Balaton főmedrétől gátakkal elválasztott, a hal-, vad- és nádgazdálkodásra, valamint legeltetéses, rideg marhatartásra kiválóan alkalmas – Nagyberek, amelynek lecsapolása a 19. század közepén kezdődött, és a 20 század második évtizedének elejére a csatornarendszer kiépítésével fejeződött be. A lecsapolt terület legmélyebb részén visszamaradt mintegy ezerötszáz hektár kiterjedésű ősláp, a Fehér-víz természetvédelmi értéke jelentős, így 1977-ben védetté nyilvánították. A hajdani ősmocsár súlyosan belvizes terület, vízrendezése mindig is problémát jelentett. Szántóföldi művelésre kevéssé alkalmas, de például kenderből, dohányból és cukorrépából (>300 mázsa/hektár) egészen jó terméseredményeket ért el a gazdaság, amely 4.800 hektárt művelt meg akkortájt. A vízrendező csatornákból öntözőhajókkal locsoltak. A megművelt terület nagysága a Hubertus Agráripari Rt./Zrt. idején a felére csökkent, míg a foglalkoztatottak száma huszadára (2300 → 120) zsugorodott. 30 ezres sertésállományt láttak el itt a gazdaság fénykorában, és tehenészetük is volt.

Az állami gazdaság privatizációs szerződését Baumstark Mihály közbenjárására rendkívüli gyorsasággal (az ÁVÜ Igazgatótanácsa négy hónap alatt hozta tető alá a szerződést), 1992. áprilisában kötötték meg a Braun Industrieholding AG (Sempach, Svájc) céggel. 1992-ben az ÁG jogutódaként jött létre a Hubertus Agráripari Rt. (később Zrt.), aminek még az állam kisebbségi tulajdonosa volt 46% erejéig. Ez az állami részesedés 1996-ra 36%-ra zsugorodott, mivel 10%-ot a Kereskedelmi és Hitelbank (1997-ben a belga Kredietbank privatizálta, és mára a holland ABN AMRO Bank közreműködésével a belga KBC Bank NV része) vásárolt ki. A peres ügyek lezárta után 2017-ben a magyar felek kiszálltak a Zrt-ből, és német tulajdonú Bt-vé alakult át.

Villáminterjú Csepi Lajossal.   Darvas Béla: Mennyire tudott megalapozott és független döntéseket hozni az ÁVÜ vezetőjeként? Csepi Lajos: Ügyvezető igazgatóként az ÁVÜ apparátusának irányítása volt a feladatom. A privatizációs döntéseket kezdetben teljeskörűen az ÁVÜ Igazgatótanácsa hozta, 2-3 évet követően kis értékű ügyekben az apparátus. A döntéseket én írtam alá.   DB: Antall József valóban szorgalmazta a B. Braun-családdal való szerződéskötést? CsL: Antall József számomra egyetlen általános követelményt fogalmazott meg: mindent tegyek meg a korrupció lehetőségének kizárása érdekében. Konkrét ügyekben sohasem utasított.   DB: Kik voltak az Igazgatótanács tagjai 1992-ben a szerződéskötés évében? Pongrácz Tibor (PM ex-államtitkár) volt már az elnök (Mádl Ferencet váltotta), és Raskó Györgyöt (FM államtitkár) találtam meg, de a többieket nem. CsL: Az 1992-es névsorra már nem emlékszem, de az induló testület néhány tagjára (1990. augusztus) igen. Mádl Ferenc volt az elnök [1992-ben már nem], a tagok Martonyi János [MSzMP → MDF – NGKM → KM államtitkár – 1992-ben már nem volt tag], Bokros Lajos [MSzP – 1992-ben már nem volt tag], Urbán László [Fidesz], Kopátsy Sándor [SzDSz – politikai befolyásról panaszkodott, 1992-ben már nem volt tag], Bártfai Béla [MDF – PM államtitkár], Nagy Zoltán [MDF – PM államtitkár → OTP], Botos Balázs [MDF – IKM államtitkár h.] és még 2-3 személy [Takácsy Gyula képviselő – MDF, Raskó György államtitkár – MDF, FM]. A továbbiakban gyakoriak voltak a változások.   DB: Szerződéskötéskor az ÁVÜ Igazgatótanácsának tagja Raskó György is, aki a Földművelésügyi Minisztérium MDF-es államtitkára volt. Milyen szerepet játszott a mezőgazdasági privatizációkban? CsL: Valamennyi konkrét ügyben ismertette tárcája álláspontját.   DB: Hogyan tartalmazhatott az 1992-ben kötött szerződés jogi szempontból annyi hibát (elővásárlási és vadászati jogok; természetvédelmi terület bérbeadása)? CsL: Nem emlékszem a 30 éve lezajlott tranzakció részleteire. Az ÁVÜ jogutódjának irattárában bizonyára ma is elérhető az érintett ülés jegyzőkönyve.

Darvas Béla

(folytatása következik)