Tudománykövető (SzCs N^o2)

Nem a bóvli-gyárak jelentik az igazi problémát: a tudományos publikációs rendszert kellene újraépíteni –– a teljes tudományos ökoszisztémával együtt. A bóvli-gyárakkal kapcsolatos válság nem a tudomány elleni külső támadás, hanem csak egy dolog a sok közül, amely a tudomány mai, elég rossz hatásfokkal működő ökoszisztémájának tart tükröt. A profitorientált tudományos kiadói ipar – amely mostanában a tudományos integritás újdonsült megmentőjeként tünteti fel magát – valójában e működési zavar fő haszonélvezője és elősegítője. Ha a tudomány vissza akarja nyerni hitelességét, le kell bontani és újjáépíteni az egész rendszert. Nem megjavítani, nem kozmetikázni: lebontani, és újjáépíteni.

83%

Év végéig még

21 003 387 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A bóvli-gyárak (vagy papírgyárak vagy tanulmánygyárak) létezéséről – azokról a kétes hátterű vállalkozásokról beszélünk, amelyek fizető szerzők számára gyártanak tudományos cikkeket, és garantálják azok megjelenését – már jó pár éve tudunk. Az újdonság csak az, hogy mostanában mintha a vezető tudományos folyóiratok is felfigyeltek volna rájuk. Azon laikusok, akik először szereznek tudomást a bóvli-gyárakról, megdöbbennek a tevékenység elképesztő méretein. Tevékenységük arcátlanságán. Azon, ahogy beszivárognak a tudományos élet minden rétegébe. A hálózataikon átáramló elképesztő pénzösszegek mennyiségén. Habár könnyű beépülni a köreikbe és leleplezni a módszereiket, a háttérben álló bűnözők érintetlenek maradnak. Csak arról nem beszél senki, hogy miért {címkép: Biztonsági őr [(db) → ChatGPT5]}. Hát azért, mert éppen ugyanaz a rendszer védi, vagy legalábbis tolerálja őket, amely látszólag harcol ellenük.

A kiadók képmutatása a bóvli-gyárak ellen

A tudományos kiadói ipar mostanában azt kommunikálja mindenfelé, hogy háborút hirdetett a bóvli-gyárak ellen. United2Act – hirdetik plakátokon, hashtagekkel és Zoom-prezentációkon. Legújabb találmányuk, a Trust Marker (bizalmi jelvény) azt ígéri, hogy bizonyos szerzői és intézményi jellemzők alapján megjelöli a hiteles munkákat – miközben továbbra sem törődik azzal, vajon a cikk állításai igazak vagy reprodukálhatók. A tekintélyes, vagy, mondjuk inkább, jobb napokat is megélt Lancet folyóirat a közelmúltban összeállított egy új bizottságot az úgynevezett World Conferences on Research Integrity Foundation (WCRIF) nevű szervezettel karöltve; ez a testület a 2026-ban Vancouverben tartandó konferencián fog összeülni. Az MDPI kiadó pedig épp most jelentette be, hogy mesterséges intelligenciával támogatott képi ellenőrzést fog alkalmazni a hamis képek kiszűrésére. Legutóbb pedig az úgynevezett Stockholmi Nyilatkozat figyelmeztet mindenkit, hogy a bóvli-gyárak egyre inkább beszennyezik a tudományos szakirodalmat hamis adatokkal teli áltanulmányokkal, és felszólít mindenkit, hogy vezessen be jobb szabályozásokat és intézkedéseket a publikálás minőségének és integritásának növelése érdekében.

Első hallásra ezek a kampányok pozitívnak tűnnek. Ám valójában üresek, képmutatóak és öncélúak. Ez csak marketing, nem reform. A WCRIF-konferenciákat 2007 óta rendezik meg, anélkül, hogy bármilyen kézzelfogható hatásuk lenne a tudományos integritás egyre romló tendenciáira. Egymást érik az integritással és metatudománnyal foglalkozó konferenciák, workshopok, és hasonlóképpen végtelen az irányelvek, ellenőrző listák és egyezmények sora – némelyiket az akadémiai szféra kezdeményezte, de sokat közülük a profit-vezérelt tudományos kiadói ipar támogat. Szögezzük le világosan: a tudományos kiadói ipar nem áldozata a bóvli-gyáraknak – hanem cinkosuk és haszonélvezőjük.

A nap mint nap publikált rengeteg hamis cikk révén a bóvli-gyárak komoly bevételi forrást jelentenek a kiadói iparág számára. A top-folyóiratok megengedhetik maguknak, hogy válogatósak legyenek, de még a legtekintélyesebb lapok kiadói is létrehoztak alacsonyabb rangú bébi-folyóiratokat, hogy silány közlemények garmadának kiadásával pumpálják fel a bevételeiket. Más szavakkal, minden profitorientált kiadó hasznot húz a silány tudományos cikkek áradatából. A szürke-zónás és úgynevezett predátor folyóiratok mindig is boldogan fogadták a bóvli-gyárak anyagait, és beszedték értük a nyílt hozzáférés díjait. A zárt hozzáférésű folyóiratok pedig mindig is beszedték és be fogják szedni a könyvtáraktól az előfizetési díjakat. Hacsak nem történik valami drasztikus, a kiadók folytatni fogják a jelenlegi gyakorlatukat – miközben hangosan támogatják az úgynevezett bóvligyár-ellenes kezdeményezéseket. Tökéletes átverés folyik: maguk a piac fenntartói és haszonélvezői adják elő az erkölcsi színjátékot.

2.kép: Bóvli-gyár [(db) → ChatGPT5]

A bóvli-gyár csak tünet

A bóvli-gyárak (2. kép) azért léteznek, mert a jelenlegi tudományos rendszer szereplői igényt tartanak rájuk. Nem magát a betegséget jelentik, csak tünetek. Az igazi probléma tehát a kereslet. Az egyetemeken, kutatóintézeteken belül létezik egy kétségbeesett, szűnni nem akaró igény – mégpedig olyan emberek részéről (nem használom a kutatói vagy tudós szavakat, mert ne áltassuk magunkat: ők nem azok), akiknek a túléléshez, a pályázatokhoz, a ranglétrán való előmenetelhez publikációkra van szükségük. Miért vásárolnak bóvlit? Mert az intézményeik a publikációk mennyiségét és az idézettségi mutatókat mindennél fontosabbnak tartják. Amíg ezeket a torz ösztönzőrendszereket fel nem számolják, a bóvli-gyárak virágozni fognak. A megoldás nem egy újabb kiadói munkacsoport vagy bizalmi jelvény, hanem az elszámoltathatóság. Bárkit, akit rajtakapnak, hogy bóvli-gyári terméket vásárol, azonnal el kellene távolítani – de úgy, hogy ne legyen többé sehol kutatóként vagy oktatóként alkalmazható. Azoknak az intézményeknek pedig, amelyek eltűrik az ilyen embereket, el kellene veszíteniük minden további finanszírozásra való jogosultságukat. Ha megszűnik a kereslet, vele szűnik meg a kínálat is. Minden egyéb kezdeményezés csak mellébeszélés.

Amíg valami drasztikus dolog nem történik, a tudományos kiadók továbbra is ontani fogják a bóvligyár-ellenes kiáltványaikat, miközben profitálnak ugyanabból a romlásból. Úgy tesznek, mintha felmosnák a padlót – miközben a csap továbbra is nyitva van, mert ők maguk hagyták nyitva.

Mélyebb problémák

De ne áltassuk magunkat azzal, hogy a bóvli-gyárak jelentik a válság gyökerét. Csupán egy korhadó fa törzsén növekvő, jól látható micéliumrétegről van szó. A szisztematikus reprodukciós vizsgálatok már kimutatták, hogy a biomedicinális szakcikkek több, mint 80%-a nem ismételhető meg független másik laboratóriumban – még a top-folyóiratokban megjelent eredmények sem, s még akkor sem, ha az eredeti szerzők segítségét is bevonták az megismétlést próbáló szakemberek. A reprodukálhatatlanság nagy részét nem lehet a bóvli-gyárak számlájára írni. A megismételhetetlen cikkek igazi laboratóriumokban születnek – pályázati támogatásokkal, presztízzsel és intézményi áldással a hátuk mögött. Az a szomorú helyzet, hogy minden adat azt mutatja, hogy a biomedicinális tudományos szakirodalom összességében megbízhatatlan. A bóvli-gyárak a betegségnek a feketepiaci változatát jelentik (3. kép): egy olyan kultúra hozta őket életre, amely a mennyiséget jutalmazza, nem az érvényességet; az újdonságot, nem az igazságot; magát a publikálást, nem pedig a megteremtett új tudást. Ennek orvoslása teljes rendszerszintű reformot igényel – az oktatástól és finanszírozástól kezdve az adatelemzésen át a minőség-ellenőrzésig, és persze a publikációs iparig. Amíg ez nem valósul meg, addig nem gyógyítjuk meg ezt a betegséget.

3.kép: Bolhapiaci cikkajánlat [(db) → ChatGPT5]

Miért kell felszámolni a profitorientált tudományos publikációs rendszert?

A profitorientált tudományos kiadói ipar kiválóan el tudja hitetni, hogy ő a tudományos eredmények közlésének és terjesztésének egyetlen lehetséges módja. Pedig a tudományos kommunikáció és az akadémiai munkák publikálása történelmileg nem a részvényesek tulajdonában lévő, profitszerzésre berendezkedett üzleti modellen alapult. Az egyetemi kiadók, a tudományos társaságok és a kutatói közösségek vállalták a terjesztés és a minőség-ellenőrzés felelősségét. A huszadik század nagy részében a folyóiratok tulajdonosai vagy irányítói tudományos társaságok (gyakran non-profit szervezetek) voltak. Könyvtárak fizettek elő rájuk; a kiadói tevékenység szolgáltatási modellje a tudományos infrastruktúra része volt, nem pedig egy jól menő kereskedelmi vállalkozás. A profitorientált tudományos kiadók fokozatosan átvették az uralmat, de valójában az égvilágon semmi sem indokolja, hogy a tudományos közösség a publikálást profitmaximalizáló üzleti vállalkozásként fogadja el.

A legújabb bóvligyár-válság és az ellene meghirdetett öncélú, hatástalan hadüzenet csupán a legfrissebb bizonyíték a profit logikája és a tudomány logikája közötti nyilvánvaló ellentmondásra. A jelenlegi tudományos kiadók rendszere költséges, a mennyiséget növeli a minőség kézzelfogható javulása helyett, nem vizsgálja, és így természetesen nem is szavatolja a publikált állítások megbízhatóságát, és nem mutatja jelét semmiféle belső reformnak. A jelenlegi tudományos publikálás gazdasági vonatkozásai megdöbbentő mértékben pazarolják a közpénzt. A kiadók 30-40%-os haszonkulccsal dolgoznak. A tudományos szektor (végső soron a kormányok, vagyis az adófizetők) négyszer fizet ugyanazért: (i) fizet a kutatásért magáért; (ii) viseli a szakmai bírálat/szerkesztés költségeit; (iii) kifizeti a közlés előfizetési vagy APC-díját; és (iv) az intézményi könyvtárak előfizetnek a folyóiratokra, hogy a kutatók hozzáférhessenek a publikációkhoz. Röviden: busásan megfizetjük azt, hogy a közfinanszírozott tudást egy olyan kereskedelmi közvetítő rendszer ossza újra, amelynek haszonkulcsa magas, a hozzáadott értéke pedig erősen megkérdőjelezhető.

A folyóiratok márkaértéke egyre inkább felfújt; a folyóirat impaktfaktora és a presztízshierarchia motiválja a kutatók viselkedését (hogy magas impakt faktorú/besorolású lapokban publikáljanak) ahelyett, hogy a publikált munka valódi értéke számítana. Ami mellesleg folyamatosan csökken – mármint minden egyes publikált cikk valódi hatása az adott tudományterületre. De amikor a rendszer a mennyiséget és a presztízst ösztönzi a reprodukálhatóság, a szigor és a minőség helyett, azzal csak a publikációk száma gyarapodik, nem pedig a megbízható, igazolt tudás. Ez az igazi oka annak, hogy bóvli-gyárak léteznek: hogy kitöltsék az egyre növekvő űrt a valódi kutatási eredmények rendelkezésre álló mennyisége és aközött a virtuális oldaltömeg között, amelyet a profitorientált folyóiratok valamivel – szinte bármivel! – meg kell, hogy töltsenek (4. kép).

4.kép: Aranymosó [(db) → ChatGPT5]

A fokozatos javítgatás reménytelen

Sokat beszélnek róla, hogyan kellene javítani (vagy inkább javítgatni) a jelenlegi rendszert. A szakmai bírálati rendszer megjavításával. Legitim kutatócsoportok kitüntetésével: bizalmi plecsnikkel és más megkülönböztető jelzésekkel. A hamis képek és a mesterséges intelligencia által generált szövegek kiszűrésének fejlesztésével. És így tovább. A profitorientált iparág hangosan támogatja az efféle javaslatokat. De átfogóbb javaslatokról hallani sem akarnak. Rengeteg dolgot tehetnének a kiadók a rendszer javításáért – például kezdhetnék azzal, hogy megfizethetnék a bírálatot végző kutatókat az értékes idejükért és szakértelmükért, vagy belső statisztikai szakértőket és hivatásos lektorokat alkalmazhatnának. Vagy – Isten ments – finanszírozhatnák azon túlhájpolt kulcsfontosságú eredmények független reprodukálását, amelyeket rendszeresen közölnek (és amelyeket nem vonnak vissza, még többszöri sikertelen megerősítési kísérlet után sem). Vagyis a profitorientált folyóiratokat továbbra sem érdekli semmilyen olyan reform, ami csökkentené a hasznukat. Semmi jele annak, hogy a jelenlegi tudományos kiadói rendszer hajlandó lenne, vagy képes lenne önmagát megreformálni.

Összefoglalva: a jelenlegi profitorientált publikációs rendszer költsége magas, nem tölti be megfelelően a funkcióját, és olyan ösztönzőkön alapul, amelyek nincsenek összhangban a valódi tudományos értékekkel. Nemrégiben egy agyonreklámozott alternatívaként egyesek azt javasolják, hogy a tudósok vegyék vissza a folyóiratok irányítását, és adják azokat tudományos társaságok vagy egyetemek kezébe. Ez a visszatérő javaslat – bár minden alkalommal a jó szándék vezérli – soha nem fog sikerrel járni, mert érintetlenül hagyná az alapvető ösztönzőket, mint amilyen a jelenlegi, impaktfaktorra/folyóirat-rangsorra és publikált mennyiségre építő egyetemi értékelési rendszer és a késhegyre menő verseny, a publish or perish (publikálj, vagy pusztulj) mentalitás. Vegyük példának a Journal of Clinical Investigation (JCI) folyóiratot, amelyet a legtöbben mérvadónak és tiszteletre méltónak tartanak. Nem profitorientált, mivel az American Society of Clinical Investigation (Amerikai Klinikai Vizsgálati Társaság) működteti, és mégis úgy néz ki és úgy viselkedik, akár egy profitorientált lap. A hibákat feltáró adatdetektíveket kapzsi hátsó szándékokkal vádolja; miközben szóban a tudományos reformok mellett tesz hitet, érdemi reformoknak makacsul ellenáll (például nem hajlandó nyilvánosságra hozni a bírálók nevét, sem megfizetni őket a kéziratok bírálatáért), és rendíthetetlenül védi a saját, túlzó nyílt hozzáférési díjait. Ha valami úgy jár, mint egy kacsa, és úgy néz ki, mint egy kacsa, és úgy hápog, mint egy kacsa… Vagyis a tudományos társasági folyóiratok is főleg a pénzcsinálásról szólnak: csak épp ilyenkor a bevétel azt a társaságot gazdagítja, amely birtokolja őket. Ha a JCI jelenti a társaságok által működtetett folyóiratok állítólagos fényes jövőjének példáját, akkor ez sem fog jobb helyzetbe juttatni minket annál, mint ahol most tartunk.

Ha egy rendszer – bármilyen rendszer – nem működik, ha nem szolgálja eredeti célját, akkor drasztikusan meg kell reformálni, s ha ez nem megy, akkor meg kell szüntetni és le kell cserélni. Félmegoldások nem fognak működni: véleményem szerint az egyetlen megoldás a tudományoscikk-kiadás jelenlegi módozatának felszámolása.

5.kép: AI-minőségbiztosítás [(db) → ChatGPT5]

A tudományos publikálást a kutatás finanszírozóinak kell átvenni

Egy általam javasolt új rendszerben a tudományos eredmények közlésének jelenlegi, folyóirat-alapú modellje teljesen megszűnne (vagy másként fogalmazva magától kimúlna, mivel többé nem táplálná a beküldött kéziratok végeláthatatlan áradata). Ehelyett a kutatás finanszírozói vehetnék át a tudományos kommunikációt és az adatok terjesztését. Nyílt infrastruktúrát hoznának létre – preprint szervereket, közösségi alapon működtetett szakmai bírálati platformokat, adat- és adat-lerakatokat –, és szétválasztanák a publikációk hitelesítését (szakmai bírálat, reprodukálás) a márkaépítéstől és az üzlettől. Ebben a modellben: (a) Amikor egy kutató (vagy kutatócsoport) támogatást nyer, alá kell írnia, hogy a projekt során keletkező összes adatot a támogatók szerverén helyezi el, és a támogatók rendszere lesz az egyetlen eszköz az adatok terjesztésére és a publikálásra. (Ha egy pályázó kutató nem fogadja el ezeket a feltételeket, nyugodtan keressen más finanszírozási forrást a kutatásához. Megjósolom: némi kezdeti panaszkodás után szinte mindenki bele fog egyezni a támogatók új feltételeibe.); (b) A támogatóknak közvetlenebb szerepet kellene vállalniuk a kutatásokban: a támogatott kutatás minden fázisában aktívan részt kellene venniük. Minőségbiztosítást, minőség-ellenőrzést és adatintegritási támogatást kellene nyújtaniuk (5. kép): más szóval, a kutatás tényleges folyamatának aktív szereplőivé, partnereivé kellene, hogy válnának. (Ez nagyobb létszámú, szakképzettebb személyzetet igényelne; a pénzt azokból a nyílt hozzáférési és egyéb publikációs díjakból lehetne előteremteni, amelyeket a támogatószervezetnek ebben az új rendszerben már nem kell fizetnie.); (c) Amint egy jelentős projektkomponens elkészül, a kedvezményezettek közzétennék az eredményeiket (az összes nyers adatot és azok elemzését) egy, a támogató által fenntartott nyílt archívumban. Az adatok mellé csatolnának egy összefoglalást és egy kéziratot, amelyeket azonnal nyilvánossá is tennének. (Egyszerű ötlet: ha egy kutatástámogató szerv egy kutatót vagy kutatócsoportot érdemesnek talál a támogatásra, akkor ugyanúgy érdemesnek kell találnia őket az adataik terjesztésére is.); (d) A jelenlegi, tudományos irodalmat követő és nyilvánosságra hozó rendszereknek (pl. a PubMed) új megoldást kell találniuk arra, hogy nyomon kövessék ezeket az új publikációs formákat; (e) Ekkor megkezdődne a publikálás utáni kommentálás (amit nem is kellene feltétlenül bírálatnak neveznünk). A támogatók által kijelölt bizottságok és a tudományos közösség bevonásával történne mindez; a hozzászólások nyíltak lennének, névvel vállaltak és átláthatóak. A kutatási eredmények erősségeit, gyengeségeit és következményeit a publikálás után vitatnák meg (ahelyett, hogy a publikálás előtt kapuőrködnének felettük); (f) Ahogy egy komplett adatkészlet és annak elemzése felkerülne a kutatási szerverre, és nyilvánossá válna, megkezdődnének a független megismétlési (replikációs vagy reprodukciós) vizsgálatok. Ezek az eredeti közlemény néhány kiválasztott kulcselemére összpontosítanának. A reprodukciós munkát a kutatástámogató és a kutatók közösen terveznék meg, de független, harmadik fél laboratóriumában történne, szorosan kontrollált (ipari szabványú) módon. A független reprodukcióra minden egyes kutatási támogatásnak külön pénzalapot kellene elkülöníteni; (g) A reprodukciós kísérletek eredményeit támogatók szerverén tennék közzé – összekapcsolva az eredeti adathalmazzal és eredeti kézirattal. Azok az eredmények, és a hozzá köthető tanulmányok, amelyek átmennek a független reprodukció próbáján, elismerő pecsétet kapnának a hitelesség jeléül; (h) Csak azok a kutatók és kutatócsoportok kapnának folyamatos finanszírozást, akik érvényes és megbízható adatokat állítanak elő. Azokat az intézményeket, amelyek kutatói nagy mennyiségben állítanak elő reprodukálhatatlan vagy hamisított adatokat, ki kellene zárni a további támogatásokból. Nyilvánvaló, hogy ebben az új rendszerben az egyetemi laboratóriumok és kutatóintézetek rákényszerülnének, hogy hatékony minőség-ellenőrzési rendszereket állítsanak be. Ettől mind ez idáig meglehetősen ódzkodtak. (Aki eddig eljutott a cikkben, az pontosan érti, hogy miért.)

A fenti rendszerben a finanszírozó ügynökségek a költségvetésük egy részét átcsoportosítanák a publikációs díjakról és előfizetésekről a kutatómunka támogatására, a minőségbiztosításra, a minőség-ellenőrzésre, a hitelesítésre és a reprodukcióra. A kutatók ösztönzői így teljesen megváltoznának: a top-folyóiratokban való publikálás helyett hitelesítő pecséteket gyűjtenének (szakértői és közösségi lektorálás + közvetlen reprodukció révén), és a jutalmuk az érdemi tudományos hozzájárulásokon alapulna, nem pedig azon, hogy hány cikket publikáltak nagy impakt faktorú lapokban.

Ez a megközelítés összehangolná a publikálást a kutatás közfinanszírozott jellegével, kiiktatná a profitelemet, és közösségi irányítás alá helyezné a rendszert. Egyébként ez az egész koncepció nem új. Egy évtizede a Wellcome Alapítvány előállt valami hasonlóval (Wellcome Open Research), de a kezdeményezés kudarcot vallott, mert – a nyilvános felháborodás után – nem tette kötelezővé támogatott kutatóinak, hogy a Wellcome saját folyóiratában publikáljanak. A fent javasolt reform csak akkor fog működni, ha kötelező. Nemrégiben az eLife is megpróbálta bevezetni az először publikálni, utólag bírálni rendszert. Az eredmény? A folyóiratot a tudományos publikációs ipar megbüntette: megvonták tőle az impaktfaktorát. Egyetlen folyóirat önmagában soha nem lesz képes megtörni a rendszert. Ismétlem: a reform csak akkor fog működni, ha kötelező.

Mint már említettem, a fent vázolt új rendszer felszabadítaná azokat az összegeket is, amelyeket jelenleg előfizetésekre és közlési díjakra költenek, és átirányítaná azokat maguk a kutatások és azok független ellenőrzésének finanszírozására. (Irdatlan pénzekről van szó: becslések szerint a legnagyobb tudományos kiadók becsült együttes éves bevétele 20-30 milliárd amerikai dollár; a bóvli-gyáraknak elpazarolt pénz mennyiségét senki nem tudja biztosan, de szerintem ennek az összegnek legalább a negyede. Összehasonlításul: az amerikai kutatási hivatal évente 40 milliárd dollárnyi, az EU Horizon programja pedig évente 7 milliárd dollárnyi kutatást támogat; a magyar HUN-REN program költségvetése évi 0,3 milliárd dollár körül van. Vagyis: a tudományos kiadói ipar lenyeli a kutatásra szánt és költött pénz jelentékeny hányadát.) Ha a rendszert sikerülne megreformálni, a haszon a pénzmegtakarításon túl is óriási lenne: szélesebb körű hozzáférés, erősebb minőség-ellenőrzés (a reprodukció révén), valamint az ösztönzők áthangolása úgy, hogy azok a megbízhatóságot jutalmazzák, ne az újdonságot. Mindez akár a tudományos folyamatba vetett, elveszőfélben levő közbizalom bizonyos fokú helyreállításához is vezethet.

6.kép: Publikációs Laokon-csoport [(db) → ChatGPT5]

Összefoglalás

A bóvli-gyárak elleni harcról szóló öncélú és üres nyilatkozatok csak egy példát jelentenek a sok közül annak bizonyítására, hogy a jelenlegi profitorientált tudományos kiadói rendszer túlélte a hasznosságát. Drága, és bár a terjedelme óriásira nőtt, nem hozott javulást sem a megbízhatóság, sem a való életbeli hatás terén. Hiányzik belőle minden hiteles önreform-mechanizmus, mivel egész léte a profitról szól, és nem a tudományról (6. kép). A rendszer perifériáján végrehajtott fokozatos javítgatások nem működnek: ha működnének, akkor annak már látnánk az eredményét. De nem látjuk. Meg kell tehát szüntetni az egészet.

A jelenlegi rendszer lebontása és a publikálás irányításának a kutatás-támogatókra való áthelyezése az egyetlen út egy fenntarthatóbb, tudásközpontú, átlátható és költséghatékony tudományos ökoszisztéma felé. Mondanunk sem kell, hogy a fent vázolt reform borzasztó nehezen lenne kivitelezhető, mert a publikációs ipar, amely mélyen összefonódott a jelenlegi egyetemi és kutatóintézeti rendszerrel, uralja a tudományos és tudományos-ismeretterjesztő és napi sajtót is, és hitetetlen lobbierővel bír. Vagyis nagyon jól ért az önvédelemhez és saját maga fenntartásához. Ráadásul a jelenlegi kutatásfinanszírozó szervezeteket zömében olyan egyetemi professzorok irányítják, akik a status quo, vagyis a meglevő tudományos és publikációs ökoszisztéma részei. Ezért aztán nincs más választás: nekik is menniük kell. A kutatástámogató szervezetek vezetését le kell cserélni kormányzati adminisztrátorok és reformszemléletű tudósok új generációjára. Olyanokra, akiknek egyedüli érdekei a minőség, a reprodukálhatóság, a hitelesítés és végül az eredményeknek a köz javára való átültetése. Amíg ez nem valósul meg, marad minden a régiben, és a jelenlegi trendeket figyelembe véve – melyben a mesterséges intelligencia rövidesen meg fogja sokszorozni a bóvligyári termékeket – nem sok jóra számíthatunk. Nagyon nehéz lesz kikényszeríteni valódi reformot. De meg kell tenni. Nincs más járható út.

Szabó Csaba

Ps. A fenti cikk eredetileg a ForBetterScience blogon, angolul jelent meg, és a nemzetközi tudományos közvéleményt próbálja megszólítani. A cikkben kijelölt reformot kis országok, mint például Magyarország nem kezdhetnék el, mert garantáltan lemaradnának az egyetemek, kutatóintézetek nemzetközi versenyében. Ha a magyar kutatóhálózat, korai befogadóként, átállna arra, hogy hazai szerverrendszeren és ezen újfajta (s emiatt impaktfaktor nélküli) tudományoseredmény-közreadási rendszeren át kezdjen el publikálni, lépéshátrányba kerülne a világ minden más kutatójával szemben, akik a tradicionális publikációs rendszerben maradtak. Az új rendszerre átállt kutatók önéletrajzában ettől kezdve nem szerepelnének ismert lapokban megjelent közlemények, s ezt a nemzetközi kutatástámogatók nem vennének jó néven: vagyis a külső pályázati források elapadnának. Tehát nagyszabású reform csak akkor lenne lehetséges, ha a legnagyobbak kezdenék el: az Egyesült Államok és az Európai Unió.