Tudománykövető (N^o9) – MTI: Egyetlen farkaspopulációra vezethetőek vissza a mai kutyafajták amerikai kutatók szerint (2017. július 19): Az összes kutya egyetlen farkasfajtára vezethető vissza (444.hu – július 19); Amerikai kutatók szerint egyetlen farkaspopulációra visszavezethetők a mai kutyafajták (Index – július 19)

Létezik-e farkasfajta? Mit nevezünk itt egyáltalán fajtának? Fajon belüli (subspecies, varietas, forma) kategóriák ismertek, és még azon túl is olyanok, amit gazdaságilag hasznosítottunk/domesztikáltunk (cultivar). Van-e hasznosított farkas (Canis lupus lupus)? Nincs, vagyis nem fajtáról van itt szó, hanem alfajról. Fajtái már a kutyának (Canis lupus familiaris) vannak, annak viszont elképesztő a formagazdagsága. Többen vitatkoznak azon, hogy a farkas egy vagy több esetleg már kihalt alfajából/változatából domesztikálták a kutyát. Ez már súlyos teherként nehezedik az itt következő további állításokra. Tény, hogy a farkas és a hozzá hasonló termetű szabadon élő pásztorkutyák pározhatnak, és életképes utódokat hoznak létre. A két csoport közötti jelentősnek mondható ~5% génáramlás folyamatos változásokat idézhet elő mindkét csoportban. Itt el is gondolkodhatunk, miként tudhatjuk így, hogy éppen azok a farkasalfajok pusztultak ki, amelyekből a kutya származott, ha a génáramlás még ma is folyamatos lehet ott, ahol ezek az egyedek egymással találkozhatnak (pl. Grúzia)?

A Canis génuszba egyébként tíz fajt sorolunk: sujtásos sakál (Canis adustus), afrikai farkas (Canis anthus), aranysakál (Canis aureus), prérifarkas (Canis latrans), szürke farkas (Canis lupus), keleti erdei farkas (Canis lycaon), panyókás sakál (Canis mesomelas), vörös farkas (Canis rufus), etióp farkas (Canis simensis) és a kihalt óriásfarkas (Canis dirus).

További ősökről is olvashatunk, így a Canis lepophagus (Mexikó) és a Canis arnensis (Eurázsia); a Canis estruscus (Mediterráneum), a Canis mosbachensis (Eurázsia) és a Canis variabilis (Kína); továbbá a Canis edwardii (Észak-Amerika) és a Canis armbrusteri (Észak-Amerika) leletekről, vagyis elég sokágú és tisztázatlan ez a rokonság.

A szürke farkasra fókuszálva meghökkentő mennyi Canis lupus-alfaj létezik. A 38 alfaj többsége az amerikai kontinensen található. Ismereteink szerint ebből 12 alfaj kihalt már. Ebből csupán egy alfaj a társállatunk, a kutya, amelynek mára közel kétszáz fajtáját tenyésztik.

Még mielőtt tovább haladnánk, a cikkáradatot kiváltó írásra utalásokban további felszínességet is találunk: nemcsak Egyesült Államokbeli szerzőkről van szó, hanem német, ír és francia illetőségűekről is. A sokat emlegetett lelet egy 14,7 ezer éves Bonn-környéki kutyaállkapocs-csont. Ez egyféle mérföldkő ebben a történetben. A kutya farkasból való kiválását azonban máig vita övezi, de 30-40 ezer évvel ezelőtti időpontra gondolunk. Egy éve még azt tartották, hogy két helyen is történt a háziasítás. Európában (belga, német és ír kutyafajták) 15 ezer, míg Ázsiában (afgán, ukrán, orosz, alaszkai kutyafajták) 12,5 ezer éve történt mindez. A 2016-os Science közlemény két eredetről beszél, amelyet mitokondriális eredetű mtDNS alapján állapítottak meg. E teória szerint az európai és ázsiai farkasok közül is domesztikáltak kutyákat. Később (6400 éve) az ázsiai kutyaféléket Európába szállították, és a keresztezésekkel létrejött újkőkorszakiak elfoglalták az őskőkorszaki európai kutyafélék helyét – olvashatjuk. Ennek a szállításnak az okai/ bizonyítékai viszont hiányoznak.

A Nature folyóiratban megjelent mostani teória nem lát genetikai különbséget a kőkorszaki kutyák között; így a kutyafajták kétféle eredetét, illetve domesztikálásának ötletét sem támogatja. A farkasok közül 20-40 ezer éve keletkezett kiválásról beszél, amelybe az európai és kelet-ázsiai leletek is beleillenek. A mostani cikk szerzői főként német és ír kutyacsontminták DNS-vizsgálataival jutottak erre a feltételezésre. A vizsgálatokban szerepet játszott a keményítőemésztés kulcsának, az amiláz enzimet kódoló gén (amy2b) kópiaszámának vizsgálata is, ami az eredetileg ragadozó állat keményítőemésztésének változását követi. Nem találtak különbséget, mint korábban mások. Az adatok – ahogyan a PCR-módszerről ma már köztudott – rendkívüli szórást produkáltak.

Az aranysakállal (Canis aureus), rókával (Vulpes vulpes), prérifarkassal (Canis latrans) rokon farkasfélék genetikai különbségei (mtDNS) azonban európai (balkáni), ázsiai (közel-keleti) és tibeti farkasokat (Canis lupus csoportokat) különítettek el. A kutyaféle ragadozók őse észak-amerikai, amely eljutott Eurázsiába. Az óvilági farkasok később, minden bizonnyal az alaszkai térség felől vándoroltak vissza Észak-Amerikába. Igen sok a kérdés a 26 még ma is létező Canis lupus-alfaj körül, hiszen az ázsiai farkasok visszaútja az északi fehér farkasokon keresztül vezethetett Észak-Amerikába.

A vita tehát tovább tart. Nagy vonalakban látunk valamit a farkas kutyává válásáról, sőt a visszavadulásáról is tudunk, amire a dingó (Canis lupus dingo) és az éneklő kutya (Canis lupus hallstromi) is példa. A mai kutyafélék morfológiai sokfélesége elképesztő. Számomra alig hihető, hogy mindez egy kihalt alfaj egy csoportjára lenne visszavezethető. Miként rejthetett egyetlen farkaspopulációból kiemelt/hozzánk csapódott és háziasított csoport ilyen eszméletlen formagazdagságot? A kutyafélék őseire jellemző a falkákban élés és a vezérhím jelenléte. Többségében az ő utódai vezetik a falkát, vagyis a beltenyésztésre való hajlam jelentős. Miként maradhatott meg a vezérhímrendszer és a szociális életmód miatt szelektálódó csoportokban az a genetikai sokféleség, amit a nemesítés mára a csivava és a tibeti masztiff között kibonthatott?

Mindez azt jelenti, hogy az egyetlen alfajra visszavezetett háziasítást – mint hétköznapi kutyatulajdonos – komolyan kétlem. Értem persze, a kutatás azzal főz, amit megtalált, és amit mérni tud. Az ásatásokból előkerült kutyacsontok száma pedig korlátozott. Megbízhatóan még a háziasítás folyamatának feléig sem látunk vissza.

A következő rész címe: Kóros kövérség – Mi lehet az oka?

Daedalon