(Tudománykövető N^o85)

Hogy mik ezek a címképként sorakozó árnyékok, arra csak a memóriám elemzése adhatna választ, hogy mit mivel köt össze. Szabó Csaba nekem afféle fényjáró, aki – mint mindenki más – árnyékot húz maga után. Az árnyék talán az ő gondolataiban mi vagyunk, vagyis most a kortársai. Ez utóbbit azért ne vegyük véresen komolyan. Kételkedjünk abban, hogy mi is meg tudtuk volna csinálni, kételkedjünk benne, hogy ehhez lett volna elég lélekjelenlétünk és energiánk. Minden valóságos kutatót szerénységre nevelnek a nem is ismert elődjeik, akiktől olvasnak. Tisztában vagyunk vele, hogy jó esetben felléphetünk a vállukon arra a szintre, amire nekik még nem volt lehetőségük. Azt is tudjuk, hogy majd a mi vállunkra is lép egyszer valaki és elég szilárdan kell állnunk. Szabó Csaba mostani publicisztikai könyve (Elpazarolt orvostudomány) a tudomány szavahihetőségéről a hatvanhoz közelítő kutató horizontjáról a megélt pillanat megragadása. Ő itt volt és jegyzetelt, de már máshol van. Kiírta, amit régóta gondolt. Megítélhetik érte, de akkor is így látja. Vajon miért nem mások tették meg ezt, akik most helyeselnek vagy ellenkezőleg? Nos azért, mert neki volt ehhez elég hitelessége és bátorsága. Álljuk itt meg egy szóra! Magyarországon nem vitatja ezt a könyvet a honi establishment, amely minden esetben mélyen hallgat, ha nincsenek érvei? Egyáltalán, mi van azzal a tudományos értelmiségivel, aki pályafutása során csak a hallgatást és a kiszolgálást sajátítja el felsőfokon?

Mostanában a Global Scientometric Ranking (GSR) elemző programjával játszadozhattak el a kutatók, amely kor és az utolsó 5 év minőségi publikációi szerint is normalizálja a teljesítményt. Felkínál húszféle tudományterületen való besorolást, azonban ezek a tudományterületek nagyon egyediek és a besorolásra váró kutató gyakran öt csoportba is tartozhat. Különösen jellemző ez interdiszciplináris területen kutatók esetében. A mai tudományos teljesítmények többsége interdiszciplináris természetű. A GSR besorolása súlyosan torzít a fiatalok javára és az utolsó öt év teljesítménye alapján. Ez azonban nem a konkrét kutatóra jellemző nézőpont (néhol a leszálló ágat, máshol fénykort vetjük össze), mivel méltánytalanul hátra sorolja (diszkriminálja) az idősebbeket. A Scopus elemzésében Szabó Csaba (ID 36041388400) besorolása D1, de esetében a célszemély megtalálása nagyon nehéz, mint minden gyakoribb név esetén. A Scopus (Elservier) helytelen adatkezelése ilyen esetekben gyakori!

A különféle összehasonlítások eredményei nagyon eltérők, és nem véletlenül. A legnagyobb eddigi igyekezettel sem találtam még minden szempontból elfogadhatóan pontos adatbázist (az MTMT efelé indult el, de csak 70 ezres, és tartalma önbevallásra és sok ráfordított munkára épül – én közel tíz éve nem egészítem ki, mint a legtöbb nyugállományú kutató) és elfogadható elemzést. A GSR-ből hiányzik például a publikációs háttér gyarapodásával előálló idézésnövekedéssel való korrigálás (a korszaknak megfelelő vizsgálat), ami szintén az idősebb korosztályok korunkbeli teljesítményeit érinti elsősorban. Az is jó kérdés persze, hogy érdemes-e végletekig élezni a formális sorrendbe helyezést, ami nem szólhat tartalomról és eredetiségről. Szilárd Leó és Szent-Györgyi Albert is talán alulteljesítőnek tűnt volna a mai rangsorban. Mit gondolnak, számokban kifejezhető-e az eredetiség?

5.ábra: A Scopus 507.221 kutatójának összevetése alapján (2025. február 25.) az MTA osztályelnökeinek és néhány kiválasztott ismertebb magyar kutató példáján (* – akadémikus, E – MTA elnök, e – HUN-REN elnök) az átlagos társszerzőszámmal és a Q1-es cikkekben való első és levelezőhellyel korrigált rangsor és az össze idézettség

Elkészítettem ugyan a GSR szerinti összevetést, de torzítónak látom, így nem adom közre. Helyette közreadom az átlagos társszerzőszámmal és a Q1-es cikkekben való kiemelt helyen való szerepléssel korrigált idézettségi sorrendet, ami szerintem sokkal tanulságosabb (5. ábra). Pálinkás József (átlagos társszerző 86, Q1-es cikkekben való részvétel 1%) és Merkely Béla (átlagos társzerző 20, Q1-es cikkekben való részvétel 2%) emelhető ki az adathalmazból. Az átlagos szerzőszám gyakorisága társadalomtudományok esetén 1-2 (nálunk építkezésében, nyelviségében, adatforgalmában, könyvcentrikusságában nagyon eltérőnek látom, így sokkal inkább a művészeti ágakhoz tartozónak, mint a mai nemzetközi tudományokhoz), míg a többi tudományoknál 4-6. Kivéve a taxonómiát, ami szintén 1-2 szerzős. A Q1-es cikkekben való részvétel 50-60% körül átlagos. Az 5. ábrán feltüntetett esetekben egyharmadra vagy alá csökken Bedő Zoltán, id. Duda Ernő, Gulyás Balázs, Gyuricza Csaba, Michéli Erika, Nagy Ferenc és Pléh Csaba idézettségének értékelésekor. Ez azt jelenti, hogy a rendkívüli idézettségben a szerző nem szerepelt kitüntetett helyen (esetleg afféle utazó), de hogy részvétele mennyire volt jelentős vagy formális arról nem kapunk tájékoztatást (szerintem mindkét eset játszik), vagyis minden cikkben meg kellene a szerzőknek a részesedési %-át adni ahhoz, hogy a jelenlegi helyzeten tovább lendülhessünk. Én bizonyos vagyok abban, hogy a kiemelkedő összteljesítmények (Gulyás, Merkely, Nagy és Pálinkás) utazással nem hozhatók össze, vagyis az esetükben nincs egyáltalán megítélő megjegyzésem.

*

Darvas Béla: Mi lett volna, ha idehaza maradsz és a tudományos pályafutásod Magyarországot tükrözi vissza?

Szabó Csaba: Húsz éve? Mielőtt úgy döntöttem, hogy visszamegyek Amerikába, éppen nyertem egy jelentős európai pályázatot, és volt egy jól működő laborom, képzett munkatársakkal. Aztán visszaadtam a pályázatot, pontosabban el sem fogadtam. Gondolhatod, hogy nagy meglepetést okoztam ezzel. Úgy gondolom, Magyarországon is folytathattam volna a munkámat, elsősorban külföldi forrásokból, nemzetközi pályázatokból – legalábbis az alapkutatás területén. Nyilván sokkal több energiám ment volna el felesleges dolgokra: szélmalomharcokra, meddő csatározásokra. Azt már nehezebben tudom elképzelni, hogy az alkalmazott kutatások vagy biotechnológiai fejlesztések is beindulhattak volna. Ehhez már akkor sem volt meg a megfelelő befektetői és társadalmi környezet – és úgy érzem, hogy most sincs. Szóval, ha otthon maradtam volna, valószínűleg alapkutatással foglalkozó egyetemi kutató és oktató lennék.

DB: Mi az, ami egy egyesült államokbeli kutatót elkülönít egy magyartól?

SzCs: Az elképesztő intenzitású verseny, és annak a tétje. Nemcsak a kutatási pénzekért, hanem valójában az egész kutatói egzisztencia fenntartásáért folyik egy Magyarországon elképzelhetetlen mértékű küzdelem. Ez az embereket intenzívebben dolgozóvá, éberebbé, keményebbé, de sok esetben nyersebbé, önzőbbé és agresszívabbá is teszi. A másik dolog, részben, gondolom emiatt az, hogy rengeteg szakbarbárral lehet kint találkozni… vagy mi is a polihisztor ellentéte? Monohisztor? Magyarán: sok amerikai kutatóval a tudományukon, esetleg a napi politikán és a sporton kívül nem nagyon lehet másról – például zenéről, irodalomról vagy a világ egyéb aspektusairól – beszélgetni.

DB: Jazz rajongó vagy, derült ki nekem már 2006-ban, sőt a Jazzma külföldi tudósítója. Jelentős gyűjteményed van, mint nekem is. Saját brightoni (Sussex University) tapasztalataim szerint a hobbi, a köznapiság vállalása Angliában teljesen természetes. A Karolinskán dolgozó Klein házaspártól tudom, hogy partijaikra sohasem hívtak meg szakbarbárokat (velük nincs mit megbeszélni – mondta nekem Éva, ők elvannak a szövettenyészeteikkel), csak olyanokat, akik nyitottak a valóság felé és egyediségüket felvállalták. Hogyan savanyodhatott bele a saját fontosságának hitébe – tisztelet a kivételeknek – a magyar tudományos élet nagyobbik fele?

SzCs: A magyar tudományos élet körforgásából én már húsz éve kimaradtam – vagy kiszálltam, vagy kilöktek, vagy… nem is tudom, hogyan fogalmazzak. Szóval ezt inkább te tudnád megítélni: milyen arányban vannak köztük polihisztorok, általánosan művelt emberek, és milyen arányban a szakbarbárok. Őszintén szólva, a szorosan vett tudományterület előrehaladása szempontjából nagyjából mindegy, hogy egy kutató kizárólag a saját szakterületének megszállottja, vagy emellett mondjuk művészettörténet vagy zene iránt is érdeklődik. Van, akinek az, hogy a munkája mellett van egy hobbija vagy valamilyen más irányú szenvedélye, egyfajta egyensúlyt ad, feltölti. De olyan is akad, akinek erre egyáltalán nincs szüksége, és ettől még a saját területén lehet rendkívül hatékony. Összességében talán annyi azért megállapítható, hogy a mostani Instagram-TikTok világ amúgy sem éppen a polihisztorok korszaka.

6.ábra: A tudományos közlés hiteltelenségének ismertebb formái

DB: Mi volt a meghatározó élmény, amikor szembesültél azzal, hogy az eredmény, amire támaszkodni akartál, nem valóságos (6. ábra), hanem legjobb esetben a szerzőkkel játszott a véletlen?

SzCs: Lehet, hogy borzasztóan naiv voltam, amikor tudományos diákkörösként elkezdtem dolgozni. Azt hittem, hogy az általam olvasott tudományos irodalom – ha nem is szentírás – alapjaiban eléggé megbízható. Már diákként is hallottam azonban olyan laboratóriumokról és közleményekről, amelyeket általános bizalmatlanság övezett, és mindenki megismételhetetlen kísérletekről beszélt. Ilyen volt például Alan Lefer philadelphiai professzor úgynevezett myocardial depressive factor elmélete. Azt állította, hogy ez az anyag a keringésben felszaporodik, és vérkeringési sokk esetén gátolja a szív működését. Csak éppen senki nem tudta megtalálni, és az eredeti kísérleteket sem tudták megismételni. Magát az eredeti közlemény egyébként soha nem vonták vissza. Ahogy egyre több kísérletet végeztem és telt az idő, egyre gyakrabban fordult elő, hogy a szakirodalomban leírt hatásokat nem tudtuk megismételni – először az érfiziológia, később a gyulladásgátló mediátorok területén. Túl sok példa van erre ahhoz, hogy egyet-kettőt kiemeljek – és talán nem is lenne szerencsés egy-egy konkrét esetet kipécézni.

DB: Nekem úgy tűnik, hogy a körültekintően szemlélődő, ráérős tudós (aki más gyerekét viszi haza az óvodából) karikatúrája fölött eljárt az idő. Sok pályatársunk (milyen kínos) önmagát is szeretné megelőzni, ezért mindenre ráteszi a kezét, könyököl/rúg, szövetséget köt/szívességeket tesz/elvár és így persze önellenőrzésre/önkontrollra sem jut elég ideje.

SzCs: Hát, velem is előfordult egyszer, hogy autóval mentem az egyik gyerekemért az iskolába, közben pedig kihangosítva egy telekonferencián vettem részt. Aztán továbbhajtottam a következő helyre, ahová aznap mennem kellett, és csak ott vettem észre, hogy elfelejtettem felvenni a gyereket. De, ami a kérdés lényegi részét illeti: ez a fajta viselkedés nyilvánvalóan visszataszító, de nem gondolom, hogy a tudományos életben jellemzőbb lenne, mint bárhol máshol a társadalomban vagy a gazdaságban. Ahol verseny van, ahol egók csapnak össze, ahol pénz és hírnév forog kockán, ott ezek a magatartásformák megjelennek – ez nem kizárólag a tudomány sajátja.

8.kép: Anonymus szobra a Városligetben (forrás)

DB: Jót tesz a tudománynak a bírálatok anonimitása (8. kép)? Miért vagyunk olyan bátortalanok?

SzCs: Képzeljük el, mi lenne, ha a foci-világbajnokságon nem független és erre kiképzett bírók vezetnék a meccseket, hanem minden csoportból az éppen szabadnapos csapat egy-egy önkéntes vagy kinevezett játékosa fújná a sípot – ráadásul símaszkban és sisakban. Pedig valami ilyesmi zajlik jelenleg a tudományban. Próbálkoztak már mindenféle módon pályázatokat és cikkeket bírálni. Normál esetben nevesített pályázatokat, cikkeket értékelnek anonim bírálók. Van azonban olyan rendszer is – például itt, Svájcban –, ahol anonimizált pályázók pályázatait bírálják anonim bírálók. Ez persze nehéz, mert a legtöbb pályázat korábbi munkákra épül, és a hivatkozásokból gyakran ki lehet találni, ki adta be. Próbálták már a bírálók nevesítését is, de sokan nem szeretik ezt a rendszert, mert tartanak a retorzióktól: egy sikertelen pályázó később bosszút állhat az elutasítón. Minden rendszernek megvannak az előnyei és hátrányai, ezért sok pályázati ügynökség oda-vissza ingadozik a különböző megoldások között. A könyvemben azt javaslom, hogy ne kutatók – akik gyakran egymással is versenyeznek ugyanazon a területen – bírálják el egymás pályázatait, hanem erre kiképzett, független szakemberek, akiknek ez a hivatásuk, és akik teljesen kívülállók.

DB: Elég világosan látszik, hogy a szakirodalomban megjelentekben a reprodukálhatatlan eredmények száma túlsúlyos, míg az ebbe belebukók aránya csekély. Van megoldás?

SzCs: Az utolsó fejezetben írok néhány javaslatot. Az egyik ötletem a reprodukálhatósági melléklet lenne. A komolyabb folyóiratok tehetnék ezt kötelezővé, vagyis a benyújtott kézirathoz a szerzők csatolhatnának egy olyan mellékletet, amelyben egy teljesen független labor – lehet egy másik egyetem, de akár egy ipari kutatóintézet is – vakon, azaz a kezeléseket és csoportokat nem ismerve, megismétli a tanulmányban közölt kísérleti eredmények néhány kulcselemét. A másik javaslatom az lenne, hogy a szándékos csalást büntetőjogi kategóriává kellene tenni. De minimum azt kellene elérni, hogy aki szándékos, sorozatos tudományos csalásokban vesz részt, attól akár a diplomáját is el lehessen venni.

DB: Mennyire jellemző a tartalomlopás az ún. originális eredményközlésben? Miért nem használják ennek bírálatára az AI által kínált maximális lehetőséget (11. ábra), bár az valójában a kifejezéslopást leplezi le pontosan?

SzCs: Nincsenek pontos felmérések, de becslések szerint a teljesen légből kapott, fiktív közlemények – vagyis azok, amelyek mögött semmilyen kísérlet nem áll – aránya a mostanában megjelenő publikációk negyedét, sőt akár ennél is többet teszi ki. Ezekhez a cikkekhez gyakran más, korábban közölt tanulmányokból emelnek át elektronikus úton ábrákat – például géleket vagy hisztológiai képeket. Emellett számos olyan plágiumeset is ismert, amikor valaki egy másik közleményt az első szótól az utolsóig ellop, és saját neve alatt publikálja. A könyvemben bemutatok egy példát, amikor ez éppen az egyik saját cikkünkkel történt meg, többször is. Az AI képes felismerni ezeket a visszaéléseket, és olykor a másolt közlemény visszavonásához is vezethet. Azonban sok szerző próbálja kijátszani a rendszert: megváltoztatják, megerőszakolják a szavakat, átrendezik a mondatszerkezetet, s sokszor komikus, oda nem illő kifejezésekkel helyettesítik az eredeti szöveget. Az angol szakirodalomban erre a jelenségre a tortured phrases kifejezést használják. Most már léteznek olyan AI-alapú programok is, amelyek kifejezetten ezeket a megerőszakolt szófordulatokat keresik a cikkekben (7.ábra), és így azonosítanak valószínűsíthetően csalárd közleményeket és szerzőket.

7.ábra: A mesterséges intelligencia (AI) lehetséges pozitív és negatív szerepevállalása a tudományos publikációkban

DB: 65 éves korom után nem veszek részt tudományirányításban – mondta nekem Papp László Jenő akadémikus, és betartotta. Miközben egész életét tanulással és szolgálattal tölti, miért nem gyakorol kellő önkorlátozást a hazai tudományos értelmiség legalább 70 éves kora után? Miért nem megy a leállás?

SzCs: Hát, ezt inkább tőlük kellene megkérdezni. Svájcban a kötelező nyugdíjkorhatár 65 év, különleges esetekben pedig egy vagy két évvel kitolható. Óriási különbségek vannak azonban egyes 65 vagy 70 éves emberek között. Van, aki ugyanolyan frissen és hatékonyan dolgozik, mint korábban, míg mások jelentősen lelassulnak, és a gondolkodási kapacitásuk is csökken. A tragédia az, hogy ha valaki utóbbi kategóriába kerül, azt a környezete általában felismeri – maga az érintett viszont valószínűleg nem.

DB: A magyar egyetemek színvonala … egyenlőtlen? Különösen vonatkozik ez a főiskolákból tupírozott képződményekre, amelyeknek talán erre a fokozatváltásra esélyük sincs? Mindez a rektorok teljesítményén nagyon is meglátszik. Pontosabban, hogy milyen jövőt képzel maga elé az intézmény politikai vezetése (10. kép).

SzCs: Az általam ismert összes országban rendkívül egyenlőtlen az egyetemek színvonala – ez tehát egyáltalán nem hungarikum. Az, hogy Magyarországon hogyan jutott idáig a helyzet – például azáltal, hogy főiskolákat egyetemnek neveztek át –, nyilván hozzájárult az egyenlőtlenségek növekedéséhez. De attól, hogy egy főiskola egyik napról a másikra egyetemként kezd működni, még nem változik meg sem az infrastruktúrája, sem a kutatói és oktatói állománya, sem a vezetése. Ezzel együtt én nem gondolom, hogy mindenáron erőltetni kellene, hogy egy olyan méretű és gazdasági erejű országban, mint Magyarország, minden egyetem kutatóegyetem legyen. El tudok képzelni olyan egyetemeket, ahol kiváló oktatómunka zajlik, akár belső, akár külsős oktatókkal, miközben saját kutatást nem folytatnak. A legfontosabb az lenne, hogy minden intézmény vezetése reálisan mérje fel a saját minőségét és lehetőségeit, és ezeknek megfelelően határozza meg a fejlődési irányát és jövőképét.

9.kép: 2019-es tüntetés az MTA függetlenségéért (Fotó: Botos T./444.hu)

DB: A könyved magyar változatának gyorsan támadt óvatoskodó vagy éppen szenzációkürtölő visszhangja (Magyar Hang, 24.hu, Telex stb.), de csak kevés nyúlt le hozzáértéssel egészen hozzád (Boldogkői Zsolt). Egyik sem érintette persze a valódi munkásságod (most én sem), amely valójában meghatároz téged.

SzCs: A könyvben itt-ott vannak példák a saját munkásságom területéről – mind a kezdeti időszakból, mind a későbbi periódusokból. De természetesen ez a könyv nem erről szól. Egyébként, akit érdekel, hogy tudományosan milyen kutatásokat végeztem vagy végeztünk a csoportommal, az könnyen utánanézhet a Google Scholar-on vagy az angol nyelvű Wikipédián. A legutóbbi kutatásainkról talán annyit érdemes megemlíteni, hogy az elmúlt néhány évben elkezdtünk ciánozni. Te, a növénytan oldaláról nézve, biztosan tudod, hogy vannak olyan növények, amelyek ciánt termelnek, ezzel kommunikálnak és védekeznek a kártevők ellen. A baktériumok világában is előfordul ciántermelés, például a Pseudomonas aeruginosa esetében, amely a ciánt kommunikációs eszközként (quorum sensing) használja. Ezzel szemben az emlősökben és az emberi szervezetben eddig nem vizsgálták, hogy a sejtek termelnek-e ciánt. Sikerült feltárnunk a folyamat teljes biokémiai hátterét, és kimutattuk, hogy a cián módosítja a fehérjéket, méghozzá a cisztein aminosavak tiol-csoportjain keresztül. A cián ebben az alacsony koncentrációban nem sejtméreg, hanem szabályozó szerepet tölt be. A tudományos pályafutásomat a nitrogén-monoxid kutatásával kezdtem, majd dolgoztam egy ideig a szén-monoxid témán is, ezt követően pedig húsz évet töltöttem a kén-hidrogén kutatásával. Eddig ezt a három molekulát fogadta el a szakterület gáz-halmazállapotú jelátvivőként. A cián lesz a negyedik – és ezzel egy vadonatúj kutatási terület nyílik meg.

DB: Mi az, ami kimaradt a könyvből és mi az, amit megtudtál az olvasói reakciókból?

SzCs: A könyvből majdnem teljes egészében kimaradt minden olyan téma és probléma, amely a klinikai kutatásokhoz, embereken végzett kísérletekhez, gyógyszer-engedélyezéshez vagy gyógyszer-visszahívásokhoz kapcsolódik. Pedig ezen a területen is rengeteg problémát lehetne tárgyalni – az úgynevezett opiátkrízistől kezdve egészen a közelmúltban hatalmas botrányt kavart, bűncselekménynek minősülő légcső-transzplantációkig (Macchiarini-eset). Az Alzheimer-kórral kapcsolatos kutatások körüli rendszerszintű csalásokat és manipulációkat ugyan érintőlegesen leírom a könyvben, de ez a téma önmagában is megérne egy külön fejezetet vagy akár egy teljes könyvet. Erről egyébként nemrég megjelent Charles Piller Doctored: Fraud, Arrogance, and Tragedy in the Quest to Cure Alzheimer’s című könyve, amelyet mindenkinek ajánlok – rendkívül izgalmas és tanulságos olvasmány. A könyvem eddigi olvasói visszajelzései alapvetően nagyon pozitívak voltak. Úgy tűnik, sikerült megtalálnom azt a stílust és megközelítést, amely az érdeklődő, de nem szakmabeli olvasók számára is befogadható. Attól tartottam, hogy tudományellenesnek kiáltanak majd ki, de ez eddig nem történt meg. Ez azt mutatja, hogy a problémák olyan súlyosak, hogy már nem lehet őket szőnyeg alá söpörni. Sőt, ha valakit tudományellenességgel kellene vádolni, az éppen az, aki úgy tesz, mintha minden rendben lenne, és hallgat az egyre fokozódó problémákról. Szakmabeliektől eddig csak elismerést kaptam – és néhány javaslatot arra, hogyan lehetne finomítani bizonyos reformötleteket, amelyeket az utolsó fejezetben vázolok fel. Egy statisztikus-filozófus kolléga ugyan kissé megfeddett, hogy a p < 0,05 magyarázatát túlságosan leegyszerűsítettem. De, amikor megkértem, hogy írjon helyette egy jobbat – ugyanolyan terjedelemben, laikusok számára is érthetően –, ő sem tudott ennél jobb definíciót javasolni. Akiktől viszont egyáltalán nem kaptam visszajelzést, azok a döntéshozók: a tudománypolitikai szereplők, az MTA reprezentánsai. A hivatalos magyar tudományos élet eddig tudomást sem vett a könyvről; a Magyar Tudomány folyóiratban meg sem említik, pedig ott aztán sok egyéb téma előkerül. Gyanítom, hogy ez számodra sem túl nagy meglepetés.

10.kép: Magyar Bálint és Szabó Csaba 2005-ben

Kétségkívül nem az. A Magyar Tudomány (súlyos fogalmi zavar a neve is) szerintem nem tudományos, hanem csak tudományoskodó lap. Máig nem sikerült megtalálnia sem az közélethez szóló szerzőit, sem az olvasóit. Minden főszerkesztője kerülte azt, amit tudománypolitikai kritikának érzékelt. Az ugyanis, mint érinthetetlenhez, a laphoz fel sem ért, és így akkor a számára nem is létezett. Sohasem ment a szembenézés, a tudománypolitikai profil teljes felvállalása. Mikor Klein Györgyről írtam beszélgetős cikket, akkor először Csányi Vilmos főszerkesztőnek küldtem a Magyar Tudomány-ba, aki a tartalmán ujjongva eltanácsolt, hogy neki ugyan személyesen nagyon tetszik az írás, de a szerkesztői éppen azokat a részeket szednék ki belőle, ami a számára az értéke. 2005-ben és 2007-ben írtam ebbe a lapba érintettként hozzászólást, amely az ott már megjelent írás igazságtartalmát vitatta. A GM-növények ügyében heves kritika ért az érdekelt félként elfogult hazai növényi géntechnológusok részéről (Balázs Ervin, Dudits Dénes stb.), pedig nem vagyok géntechnológia–ellenes, hanem csak kritikus. Ha valaki a mai helyzetet ellenőrzi, akkor kiderül számára, hogy az Európai Unióban minden tekintetben az általunk képviselt kritikus vélemény érvényesült. Éreznem kellene most valami elégtételt? Régen nem foglalkoztat az akkori porfürdő. Én megbarátkoztam azzal a gondolattal, hogy megosztó ember vagyok. Nem azért, mert az szeretnék lenni, hanem mert ezt a címkét ragasztotta rám valamikor pár akadémikus, sőt volt olyan is, aki beperelt, bár az egyetemén voltam az egyik doktori iskola külső törzstagja. Akkor átmentem az ELTE doktori iskolájába és az MTA kutatóhálózatát is elhagyta miattuk az osztályunk.

*

Szabó Csaba könyvének magyar olvasatával próbálkozom ebben a sorozatban. Sokféle az egyezés és persze az eltérés is az Egyesült Államokéval. Az eltérések sem a hazai állapotokat dicsőítik. A rendszerváltás utáni politika (beleértve minden kormánypárt nyüzsgését) egyáltalán nem becsülte meg a hazai tudományos értelmiséget. Legjobbjaink – akik tehették – külföldre mentek (10. kép), és nem is vártuk talán vissza sem a teljesítőket. Kifejezett kihívás idehaza kutatóként (nem ennek káeftés változatára gondolok) maradni és látni az önerős építkezésünk filléres zavarait, amit ma a fejünk fölötti (ó’ ne autonómia) állványokon politikai segédmunkások (Palkovics László, Hankó Balázs) vakolnak.

(folytatása következik)

Előzmény: A tudománypolitika árnyéka – N^o1, N^o2 (Átlátszó)

Olvasónapló: Szabó Csaba: Elpazarolt orvostudomány N^o2a, No2b, N^o2c, N^o2d, N^o2e, N^o2f (Greenfo)

Darvas Béla