(Praeteritum N^o2)

A Debrői úti kutatótelep főmérnöki tervrajza még nem a megvalósult állapotot mutatja. Czigler terveiről származik az A-E épületjelölés (12. ábra), amit Istvánffi változtatott főépület + I-IV pavilon névre. Eszerint a főépület szolgálta az igazgatás, könyvtár, múzeum, oktatás céljait; az I. pavilon a Borkémiai osztály, a II. pavilon a Növénypatológiai osztály, a III. pavilon a Zimotechnikai (erjedéstechnológiai) osztály, a IV. pavilon a gyakorlati osztály laboratóriumait. Ezeken kívül gépház (gyárkéménnyel), üvegház és portaépület is épült. A telepen két oldalsó kaput is nyitottak. Az egyiket a Ruszti úton, közel a Csopaki utca beszájazásánál, míg a másik szinte vele szemben a Zilahi utcára nyílóan.

A kezdő épületjelölések mellett továbbiak is használatba kerültek. Az óramutató járásának megfelelően megjelent az arab számozás, amelyben a főépület (A) lett az 1-es, az I. pavilon (B) a 2-es stb. A műszaki dokumentációk már a régi mellék és az új épületeket is bevonták a számozásba és az óramutató-járással ellentétes irányba haladtak. Ebben a jelölésben a porta és melléképületei lettek az 1-es, a IV. pavilon (E) a 2-es stb.

Egy világhírű magyar intézet – a Debrői úti szőlészeti kutatótelep 1906-ban   A Vasárnapi Újság 1906. június 24-ei száma mutatta be a budai Debrői úton működő Magyar Királyi Központi Szőlészeti Kísérleti Állomást és Ampelológiai Intézetet. A fényképekkel illusztrált tudósítás egy alig két éve megnyitott kutatóintézetet ismertetett. Az intézet létrehozásának irányítója Darányi Ignác földmívelésügyi miniszter volt, aki a szervezési és berendezési tervek kidolgozására Istvánffi Gyula (a cikkben Istvánffy) kolozsvári egyetemi tanárt kérte fel. A lap különösen nagyra értékelte Istvánffi szervezőmunkáját. A pavilonrendszerű épületegyüttest az ő elképzelései alapján Czigler Győző műegyetemi tanár építette. A kétemeletes, 66 méter hosszú, palotaszerű főépületet félkörívben elhelyezett kutatópavilonok és üvegházak egészítették ki. A jobb oldali főkapu mellett gép- és fűtőház, valamint villamosáram-fejlesztő épület állt. A főépületben igazgatósági irodák, könyvtár, előadó- és tantermek, továbbá igazgatói lakás kapott helyet. A négy kutatópavilonban növényélettani és növénykórtani, borvegytani, erjedéstani, valamint gyakorlati szőlészeti-borászati osztály működött. A laboratóriumok víz-, gáz- és villanyvezetékkel, valamint – akkor a kor legmodernebb laboratóriumi technikájának számító – elszívófülkékkel rendelkeztek, a fűtést központi gőzrendszer biztosította. A gépháztól téglából épült, görnyedten járható alagútrendszer vezetett el az épületekig, amiben a fűtéscsövek, később a villamosvezetékeket helyezték el. A bútorzat és több berendezés Istvánffi tervei alapján készült. A gondozott parkban kísérleti szőlőültetvények, valamint a természetes sziklákat hasznosító, tátrai növényekkel betelepített sziklakert is helyet kapott. Ez a korai kép hamar eltűnt, a sziklakert, majd lassan a szőlős (1988-ban az E-épület mellett még maradtak tőkék) is felszámolásra került. A telepen meghatározóvá vált a nyírt fű és a jegenyenyár. Ez utóbbi idős fák balesetveszélyessége viharos időben, mikor az öreg főágak leszakadtak, hamar kiderült. Az intézet kutatói a szőlő kártevőivel és betegségeivel, a védekezési eljárásokkal, a talaj és az éghajlat hatásaival, a szőlőnemesítéssel, a mustok és borok vizsgálatával, valamint a borhamisítás felismerésével foglalkoztak. Az erjedéstani laboratóriumban Groh Gyula különböző borvidékek élesztőit tenyésztette és hasonlította össze; a cikk szerint addig tizennyolc élesztőváltozatot különítettek el és vizsgáltak meg. A növénykórtani üvegházban a beteg szőlőtőkéket egyenként nyilvántartva tanulmányozták. A tudósítás két különösen szemléletes kísérletet is leírt. Az egyikben a palackozott borok tengeri szállítással szembeni ellenállását vizsgálták. A palackokat villamos szerkezettel tartós rázásnak, egyidejűleg magas hőmérsékletnek tették ki. A másik berendezés a napsütés időtartamát rögzítette, amelynek adatait az intézet hét meteorológiai megfigyelőállomásának eredményeivel együtt értékelhette. Az intézet szakmai állománya Istvánffi igazgatón kívül tíz tisztviselőből és öt további szakértőből, valamint segédszemélyzetből állt. A lap ezt a létszámot a feladatok nagyságához mérten kevésnek tartotta. Ugyanakkor hangsúlyozta a kutatók nemzetközi elismertségét: Istvánffit a párizsi Akadémia két alkalommal tüntette ki. A beszámoló legfontosabb történeti tanulsága, hogy a Debrői úti telep már 1906-ban nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, korszerűen felszerelt, sok szakterületet egyesítő kutatóközpontként mutatták be. Az épületegyüttes nem pusztán reprezentatív intézeti székház volt, hanem a laboratóriumi, növényházi, szabadföldi és technológiai kísérletek európai szintű összehangolt helyszíne.

12.ábra: A kutatótelep építés utáni állapota még kerítés és utcák nélkül

A kutatótelepen az idők során több (szolgálati lakások, raktárak, kis tanácskozóterem stb.), kisebb épület épült (dacára eredeti nagyságának és stílusának rovására), amint a 2021-es címábra-térképe is mutatja {címábra: A kutatótelep 1901-es tervrajza és mai helyszínrajza [forrás → (db) → AI]}. Az általános kutatótelepi kép után próbálkozzunk az egyes épületek történetét rekonstruálni, hiszen a helybőség miatt óriási jövés-menés támadt ezen a telken, amelynek akkor még a későbbi Présház utca másik oldalán lévő szőlőtelke még kerítés nélkül működött. Ezért készültek abból az irányból is képek a kutatótelepről (lásd később). A kutatótelek körüli utcákat később alakították ki a gyümölcs- és szőlőskerteket elválasztó dűlőkből.

Istvánffi egységes intézete

A Magyar Királyi Központi Szőlészeti Kísérleti Állomást és Ampelológiai Intézetről pár év után a Vasárnapi Újság tudósított. Szinte mai stílusban hájpolta az intézetet, miközben a felsorolt állománya szinte elveszett a feladatához képest túlméretezett kutatótelepen. Későbbi feljegyzés az induló létszámot csak 60 főre teszi (lásd Biacs, 2005). Hamar felmerült, hogy a telep a természettudományi (elsősorban mezőgazdasági) kutatási területen sokkal több intézetnek helyet adhat, mint a szőlészeti és borászati intézetek, amely tudományos terület később bizonyította, hogy kutatásalkalmazási terület, amely használja az alapkutatásokat, de alapvetően nem arról szól, hanem termékről (szabadalmak, ipari előállítási titkok). Kutatási területei zoológia, mikológia, genetika területekre vonatkoznak inkább. A kutatótelep elsődleges célja ezen ponton bukott meg Istvánffi halálakor és indult el az általános mezőgazdasági (növénytermesztési) kutatások felé.

13.ábra: A Debrői úti kutatótelep főépülete az átadás környékén. Szemből bal oldalon a B-épület oldala, jobb oldalon D-épület bejárata (FSzEK)

Istvánffi intézetének gyöngéje   Az 1904-ben megnyílt Ampelológiai Intézet a szőlőtermesztés, a szőlőbetegségek, a fajtakutatás és a borászati technológia tudományos vizsgálatának meghatározó intézménye volt. A kutatótelep a célra, amire létrehozták óriási volt. A Magyarországon Istvánffi által mozgósítható kutatószemélyzet, ehhez képest nagyon alacsony volt. Kétségtelenül átgondolatlan volt az, hogy a hatalmas kutatótelepet kik fogják hasznosan betölteni és a működési költséget ki fogja folyamatosan fedezni. Istvánffi hamarabb távozott annál, hogy megérje, amint az Ampelológiai Intézet szép lassan elolvadt a telepen. A hatalmas intézet mindvégig küzdött a pénzügyi támogatás hiányával, amit megteremteni sohasem volt képes. „1945 végén a telepi épületek az ostrom után még eléggé rossz állapotban voltak, akkor volt folyamatban az újjáépítés. Emlékszem, hogy egyik első tevékenységem volt épületünk még hiányzó ablaküvegeinek pótlása, olajos papírral. Bár a helyzet akkoriban nagyon nehéz volt (kis fizetések, szegénység, a kutatási eszközök, felszerelések hiánya, a fokozódó politikai nyomás), mi az Intézetben, sőt az egész telepen jól éreztük magunkat. Intézetünkön kívül még négy kutatóintézet működött a telepen: a Növényvédelmi Kutató Intézet, az Agrokémiai Kutató Intézet, az Élelmiszeripari Kutató Intézet és a Genetikai Kutató (Ferenczi in Biacs, 2005). Az intézmény történetében az első jelentős fordulatot az 1950-es átszervezés jelentette. A Szőlészeti Kutató Intézet létrehozásával országos kutatóhálózat alakult ki, amelyben a budapesti központ mellett vidéki kutatóállomások is működtek. A szőlészeti és borászati kutatások így fokozatosan több termőhelyre, köztük Tokaj-Hegyaljára és Kecskemét környékére is kiterjedtek. A döntő változás 1977-ben következett be, amikor Romány Pál mezőgazdasági miniszter rendelkezésére a Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet központját Budapestről Kecskemétre helyezték át. Az intézeti tevékenység kezdetben elsősorban Miklóstelepen folytatódott, majd az 1981-ben Kisfáiban átvett épületekben alakították ki az új központot. A kisfái telephely a 2000-es évek első évtizedében megszűnt, a megmaradt kutatási tevékenység pedig visszakerült Miklóstelepre. A Herman Ottó úti kutatótelep történetében 1977 tekinthető a szőlészeti-borászati intézeti központ távozása meghatározó évének. Ez azonban nem bizonyítja, hogy valamennyi laboratórium és kutató ugyanebben az évben hagyta el az épületegyüttest, hiszen kevesen mentek le Kecskemétre.

A Debrői/Herman Ottó úti kutatótelep főépülete (A → főépület → 1)

Czigler Győző tervei alapján épült 1901-1903 között historizáló, eklektikus stílusban. A tégla- és terrakottadíszítésű homlokzaton egy fő és két mellék tornyos tető emelkedett (13-14. ábrák). Homlokzatán az első emeleten erkélyt helyezett el az építész. Belül vörösmárványlépcsők és kovácsoltvaskorlátok díszítették. Eredetileg itt működött a Királyi Magyar Felsőbb Szőlő- és Borgazdasági Tanfolyam oktatóterme és -laborja.

Istvánffi Gyula   Az eredetileg Schaarschmidt Gyula (Kolozsvár, 1860. április 5. – Budapest, 1930. augusztus 16.) botanikus, mikológus, növénykórtani kutató, ampelológus és egyetemi tanár volt. A kolozsvári és a bonni egyetemen tanult, 1881-ben bölcsészdoktori, 1882-ben természetrajz–földrajz szakos tanári oklevelet szerzett. Pályája kezdetén a kolozsvári egyetemen dolgozott, majd 1885-1887 között a münsteri mezőgazdasági akadémián Oscar Brefeld munkatársaként végzett mikológiai kutatásokat. 1889-től a Magyar Nemzeti Múzeum Növénytárát vezette, 1897-ben pedig a kolozsvári egyetem nyilvános rendes tanárává nevezték ki. Darányi Ignác földmívelésügyi miniszter felkérésére megszervezte a Magyar Királyi Központi Szőlészeti Kísérleti Állomást és Ampelológiai Intézetet, amelynek 1898-tól 1915-ig volt igazgatója. Az intézet 1904-ben megnyílt Debrői úti kutatótelepének kialakításában meghatározó szerepet játszott, és a szőlészeti, növénykórtani, borvegytani, valamint erjedéstani kutatásokat egységes intézményi keretbe szervezte. Tudományos munkásságában kiemelkedő helyet foglalt el a szőlő fakó- és szürke-rothadásának vizsgálata, továbbá a peronoszpóra elleni védekezés és a fertőzésveszély előrejelzésének kidolgozása. A Clusius-kódex gombaábrázolásainak feldolgozásával a magyar mikológiatörténet kutatásához is jelentősen hozzájárult, munkásságát pedig a Francia Tudományos Akadémia 1902-ben és 1905-ben Thore-díjjal ismerte el. A Magyar Tudományos Akadémia 1901-ben levelező, 1920-ban rendes tagjává választotta, 1915 és 1927 között pedig a budapesti József Műegyetem növénytanprofesszoraként működött. Közel kétszáz tudományos közleménye és a Debrői úti intézet megszervezésében végzett munkája a magyar mikológia és növénykórtan meghatározó alakjává tette.

14.ábra: Az A-épület terve és megvalósulása és Istvánffi Gyula [forrás → (db) → AI]

A főépület teteje a II. Világháború végén, Budapest ostromakor súlyosan megsérült, a tornyok és a tető (ami az épület legszebb részei voltak), de a felső szint is romossá vált. A felső szint újjá építése nem igazodott Czigler terveihez, a homlokzati ablakok beosztása megváltozott és a magas tető helyett az épület lapos-tetőt kapott. Az épület ezzel a gyors (rutinszerű) újraépítéssel szerintem elveszítette a stílusát és így kiemelkedő műemléki értékét is, és ma csak afféle műemlékrom csupán. Mindez a telep vezetőinek későbbi stílusrombolásához nagyban hozzájárult, hiszen az I.-es pavilont sem stílusának megfelelően renoválták, hanem húztak rá egy plusz emeletet kis ablakokkal. A telepen sorra épültek a funkcionális épületek: a második szolgálati lakás, a raktárak, a kis előadóterem, a technológiacsarnok és egy épületegyüttes a Zilah utcai saroknál.

Az A épület építési engedélyét 1902. szeptember 4-én adták ki. A pavilonokét már 1901-ben. Az 1903. júliusi beszámoló szerint a központi épület belső munkálatai még folytak. Az A-épület az igazgatás, a tudományos gyűjtemények és az oktatás központja lett: irodák, könyvtár, múzeum, gyakorló laboratóriumok és nagy előadóterem kaptak benne helyet. Hosszanti alaprajzát középfolyosó és tágas lépcsőház szervezte. A szimmetrikus főhomlokzat középső rizalitját címeres háromszögoromzat és csúcsos, laternás tető hangsúlyozta. Az egykori dombormű (terrakotta lehetett) a tetővel elpusztult. Az épület a kutatótelep funkcionális és építészeti központja volt a II. Világháború rombolásáig.

15.ábra: A két angyalos Szent Koronás címer a pécsi Postapalotán (forrás)

Intézetek a főépületben (A)

Az eredeti stílusú kutatótelepen az épületek külső megjelenését jellemezte a klinkertéglás díszítés, az egyedi magas-tetős szerkezet, a terrakotta díszek. A főépület díszei a fehér erkély és kétalakos címer (feltehetőleg a két angyalos Szent Koronás címer – 15. ábra). Erről a Budapest ostromakor a tűzvészben megsemmisült címerről nem maradt használható kép.

Istvánffi egységes irányításúnak gondolt kutatótelepe már induláskor nem volt az, hiszen a különböző készültségű épületekbe átmenetileg más intézetek is beköltözhettek, akik a mezőgazdasági tárca irányítása alá tartoztak. Sőt a legelső ismert beköltöző a Magyar Rovartani Állomás volt 1903-ban a I. pavilonba (B-épület).

16.ábra: A mezőgazdasági kutatótelep A-épületének intézetei és igazgatói

Az Agrokémiai Kutatóintézet   „Egerszegi Sándor ebben az időben dolgozta ki a réteges homokjavítás, az altalaj trágyázás módszerét. 1954-ben már a TAKI Homokkutatási Osztályán töltötte a nyári gyakorlat idejét. 1955. április 20-án tudományos segédmunkatárs lett a TAKI-ban, ahol […] mint, tudományos segédmunkatárs dolgozott a Homokkutatási Osztályon… […] Ez a hely egyben szakmai kádernevelő szerepet is betöltött, mert az itt dolgozók közül sokan, pl. Stefanovits Pál, Debreczeni Béla, Máté Ferenc… a későbbiekben különböző helyeken vezető szerepet foglaltak el az agrokémia és talajtan területén” (Láng in Biacs, 2005).

Az Agrokémiai Kutatóintézet a Zöld Forradalom idején a mezőgazdaság legégetőbb problémájával a termésfokozással foglalkozott, amit főként műtrágyázással gondolt elérni (16-17 ábrák). Kitűnő munkatársai azért hamarosan a talaj mikrobiális élete felé fordultak, amely valószínűleg az emberiség tudásának legnagyobb fehér-foltja.

A TAKI-t 1955-ben a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatához csatolták, 1981-től az NKI is az MTA intézetté vált. 2012-ben az addig önálló Növényvédelmi Intézet az MTA Agrártudományi Kutatóközpont tagintézetévé vált, ami 2019-től pedig az ELKH Agrártudományi Kutatóközponthoz (ATK) került. Az ELKH-át nevezték át HUN-REN-né. Jelenleg arról folyik a diskurzus, hogy ismét a MTA-hoz csatolják vissza a kutatóhálózatot. A KÉKI (akkor Központi Élelmiszer-tudományi Kutató Intézet) Környezetbiztonsági Főosztállyal bővült, majd beolvadt a NAIK-ba, melyből utóbb az AKK és ÉKI kutatóintézetei a MATE-ba olvadtak be. E folyamat visszafordítására esélyt keveset látok, hiszen az intéztetek az oktatás részeivé váltak. A magyar mezőgazdasági kutatások lerombolása a rendszerváltás utáni időszakában történt. Különösen sokat tettek ezért az Orbán-kormányok, amelyek véglegesítették azt az állapot, amelyben a 120 éves Herman Ottó úti kutatótelep kiürült. Helyén jelenleg nincs semmi, infrastruktúrája leharcolt, védett épületei pusztulnak. Dacára ennek rózsadombi telkével így is 10-50 milliárd forint értéket képvisel.

17.ábra: Az agrokémiai területen a kutatóteleppel kapcsolatba került akadémiai doktorok (1951 óta létező legfelső tudományfokozat) és akadémikusok (Megjegyzés: a képeken Láng István és Németh Tamás az MTA ex-főtitkárai)

A TAKI kísérleti telepei   A korábban kiterjedtebb hálózatból az ezredfordulóra két kiemelt telep maradt meg: az őrbottyáni Kvassay-telep és a Fejér megyei Nagyhörcsök. Az intézet korábban Mezőnagymihályon is végzett szabadföldi kutatásokat. Őrbottyánban elsősorban a talaj víz- és tápanyag-gazdálkodásával, a művelési eljárásokkal és a termékenység fenntartásával foglalkoztak. Nagyhörcsökön agrokémiai tartamkísérletek folytak; ezek közül különösen jelentős a Kádár Imre vezetésével 1991-ben indított, 13 potenciálisan toxikus elem talaj–növény-rendszerben való viselkedését vizsgáló kísérlet. A telepek tudományos értékét a több évtizeden át követett kezelések és megfigyelések adták.

Intézetek a B-épületben

A B-épület címere feltehetően ugyanaz a Bacchus fej volt szőlőfürtökkel, mint a többi pavilon esetében. 1944 karácsonyán az épületet bombatalálat érte és feltehetően az eredeti terrakotta dísz megsérült. Ezt a kapu fölötti Kossuth címerrel pótolták, ami egyáltalán nem illett az A-épület korábbi Szent Koronás címeréhez, de az akkor már nem létezett, hiszen 1944 szilveszterén megsemmisült. A Kossuth címert a Rákosi éra alatt malterral elfedték és csak a rendszerváltáskor bontották ki. A folyamatos stílusrombolásra későn érkezett válasz. 2016-ban, elsősorban Kőmíves Tamás és Németh Tamás kezdeményezésére, Láng Zsolt polgármester támogatásával védetté nyilvánították az eredeti épületeket. Erre azért is szükség volt, mert ekkorára az értékes rózsadombi telekre szemet vetett több ingatlanos csoport is. Az utolsó részben erre visszatérek.

A B-épület Istvánffi tervei szerint eredetileg a Borkémiai Osztály területe volt, azonban nem az, hanem átmenetileg és egy részébe a Magyar Rovartani Intézet költözött be először, 1903-ban és csak ezt követően borászat. A későbbi Növényvédelmi Kutatóintézet nem egyetlen intézmény költözéseként, hanem két, később összefutó intézményi vonalaként lehet rekonstruálni. Ez tehát más történet, mint az, amit a legtöbb korábbi tudománytörténeti írás pontatlanul tartalmaz. 1880-ban létrehozott Országos Phylloxera Kísérleti Állomás → Magyar Királyi Állami Rovartani Állomás entomológiai vonalaként, illetve az 1878/1897-től Magyaróváron kialakult vetőmagvizsgáló–növényélettani–növénykórtani tevékenység találkozásáról beszélhetünk (18. ábra). E két intézményelőzmény az 1930/1932-es évek növényvédelmi intézeti átszervezéseiben egyesült (Bognár, 1994).

A Phylloxera Kísérleti Állomás legendája   Az állomás megszervezésére és vezetésére Horváth Gézát kérte fel 1880-ban a Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium. 1880-as helyszíne a felügyelő minisztérium épülete volt. Az állomás központját először a minisztériumban, egyetlen helyiségben rendezték be. A kutatási és kísérleti tevékenység ezzel párhuzamosan külön telepeken, többek között Farkasdon, Szendrőn és Rákospalota–Istvánteleken folyt. Az állomás előbb a minisztériummal közös, illetve bérelt helyiségeket használt, egy ideig az új minisztériumi palotában működött, 1892 után ismét bérelt épületbe, majd 1901-ben az Országos Chémiai Intézettel közös épületbe került (Bognár, 1994). A filoxéraügyi feladatkörből 1890-ben szélesebb mezőgazdasági rovartani intézmény lett: Magyar Királyi Állami Rovartani Állomás. Az MTA intézettörténete 1880-1890 közé teszi a Phylloxera Kísérleti Állomást, 1890-1932 közé a Rovartani Állomást. 1903-ban a Rovartani Állomás ideiglenesen a kiépülő Magyar Királyi Központi Szőlészeti Kísérleti Állomás és Ampelológiai Intézet Debrői úti telepének I. pavilonjába (B-épület) került. A korabeli 1907-es intézményi ismertető alapján a rovartani állomás itt 14 szobát és két raktárhelyiséget használt. A Debrői úti elhelyezés azonban csak átmeneti volt. 1907-re önálló elhelyezésére már állami beruházást terveztek. 1914-ben a Rovartani Állomás a Meteorológiai Intézettel közös, új budai épületbe került a Kitaibel Pál utca 1. alá, ahogy Jablonowsky József cikkei aláírásaiban olvashatjuk. Horváth Géza 1895-ig maradt vezető; utóda Jablonowski József lett, aki 1928-ig irányította az intézményt. Az ő vezetésével jelent meg a Debrői út B-épületében a rovartani kutatás, amit az I. Világháború alatt hagyott el, amikor az A-épületben hadikórházat rendeztek be.

A Növényvédelmi Kutatóintézet kezdetben gyakorlati kártevőproblémákkal foglalkozott, de viszonylag hamar csalódott a széles hatásspektrumú növényvédő szerekben és szelektív válfajaik kutatása felé fordult.

18.ábra: A mezőgazdasági kutatótelep B-épületének intézetei és igazgatói

Óvári Állomás   Magyaróváron 1897-ben alakult ki a Magyar Királyi Állami Vetőmagvizsgáló-, Növényélet- és Kórtani Állomás. Első vezetője Linhart György volt. A növénykórtani részleg 1913-1914 fordulóján költözött Budapestre. A későbbi Növényvédelmi Kutatóintézet növénykórtani–növényélettani vonala nem a Phylloxera/Rovartani Állomáson belül keletkezett, hanem Magyaróvárról érkezett Budapestre. Az MTA intézettörténete az 1878-as Vetőmagvizsgáló és Növényvédelmi Állomást, majd az 1897-ben létrejött Magyaróvári Magyar Királyi Állami Vetőmagvizsgáló-, Növényélet- és Kórtani Állomást a Növényvédelmi Kutatóintézet közvetlen intézményi előzményei között tartja számon (Bognár, 1994). A Debrői/Herman Ottó úti rovartani visszatérés az 1930-as évek intézményi összevonásainak eredménye. Az MTA intézettörténete szerint 1932-ben a két kutatóállomás egyesítésével jött létre a Földművelésügyi Minisztérium alá tartozó Növényvédelmi Kutató Intézet.

19.ábra: A növényvédelem területen a kutatóteleppel kapcsolatba került akadémiai doktorok (1951 óta létező legfelső tudományfokozat) és akadémikusok

A Júlia-majori kutatótelep   Jermy Tibor igazgatósága alatt, 1973-ban készült el a Júlia-majori (Julianna-major, Nagykovácsi úti, Ady-ligeti) kutatótelep, amihez szintén állami tulajdonú volt a földterület. A Nagykovácsi úti kutatótelephez üvegházi hajók és 47 hektár igen értékes szántóterület tartozott, mivel Budapest határánál fekszik és a városbővítés lehetősége (20. ábra). A funkcióhoz nagyon ügyetlenül tervezett épület a sterilhím-módszer kutatási infrastruktúráját tartotta szem előtt. A Rovartani Osztály igényei szerint épült tehát, ezért az épület tervezésében kutatók (pl. Szentesi Árpád, Nagy Barnabás, Jermy Tibor) is részt vettek. Szinte teljesen használhatatlan egyedi konstrukció jött létre. A pincei (hogy ez miért kellett sohasem vált világossá) szinten rovarnevelő helyiségek, míg a földszinten irodai és laboratóriumi munkaterek, valamint hűthető, szigetelt helyiségek készültek; az infrastruktúrához egy ólommal szigetelt falú céziumizotópos besugárzó is tartozott. Ezek megfeleltek a nagy tömegű rovarnevelést és sterilizálást igénylő genetikai növényvédelmi programnak. Az akkor éppen sokak által kutatott védekezési módról azonban hamar kiderült, hogy csak szigeteken alkalmazható sikeresen. A szelektív védekezési stratégiák kutatása megmaradt, így a szex-feromon (Tóth Miklós, Szőcs Gábor), rovarhormon (Varjas László, Darvas Béla) és táplálkozásgátlók (Szentesi Árpád, Jermy Tibor) felé fordult. Az építkezésnek súlyos műszaki hibái is voltak. A pince vízszigetelése elégtelennek bizonyult, ezért rendszeresen elöntötte a víz. Ezért csak raktározásra volt használható. Az épület előtt később több kutat alakítottak ki, amelyekből szivattyúzással próbálták a talajvízszintet csökkenteni. 1984-ben konténerekből kialakított laboratóriumi egységek jelentettek fejlesztést. A telepre kiköltözött a Gyomirtási Osztály és a Virológiai Csoport (Beczner László, Burgyán József) is. Egyébként a telep elnevezése is tévedés volt, mert a valóságos Júlia-major egy feljebb lévő erdőterületi majorság volt, amelyet a Pilisi Parkerdő kezelt és a Magyar Cserkész Szövetség bérelt.

20.ábra: Ady-ligettől Nagykovácsiig

Forrásjegyzék   Biacs P. szerk. (2005) Egy 100 éves magyar kutatótelep története. Budapest Bank Budapestért Alapítvány; Bognár S. (1994) A magyar növényvédelem története a legrégibb időktől napjainkig (1030-1980). Kisalföldi Vállalkozásfejlesztési Alapítvány, Mosonmagyaróvár; Budapest Főváros II. Kerületi Önkormányzat (2021) II. kerületi szabályozási terv módosításának partnerségi dokumentációja; Gáborjányi R. (2000) Magyar Tudományos Akadémia Növényvédelmi Kutatóintézet. MTA; Horváth J. (2019) Emlékek és gondolatok a magyaróvári agrár-felsőoktatási centenáriumán. Magyar Tudomány, 179 (10), 1548-1556; Hornok L. (2025) A magyar növényvédelmi tudomány története. Magyar Tudomány, 186 (5), 834-841; Szentesi Á. (2020) Miért szerettem az NKI-ban dolgozni? Növényvédelem, 56 (különszám), 58-63; Takács, K. (2010) Czigler Győző építész. Szakdolgozat. Pázmány Péter Katolikus Egyetem; Tóth E. (2025) Czigler Győző építész (1850-1905) élete és munkássága. PhD-dolgozat. Pázmány Péter Katolikus Egyetem.

Köszönetnyilvánítás

Köszönettel tartozom Murányi Attilának, aki az A-épület; Kőmíves Tamásnak és Székács Andrásnak, akik a B-épület történetének rekonstruálásában voltak a segítségemre. Az idézett forrásmunkák állításai ellentmondóak, kevés bennük a forráskritika, viszont sok az átvett tartalmi hiba. Leginkább Bognár Sándor írása (csak papíron olvasható) tekinthető jó forrásnak, aki a mezőgazdasági tárca archívumát használhatta. Az is meglepő, hogy a kevés forrásmunka mennyire személyes és csak a saját szűkebb szakmai látótérre koncentrál. Ez különösen szomorú az építészeti értékekre való visszhang elmaradása miatt.

(folytatása következik)

Darvas Béla