(K+F+I pillanatképek: N^o24)

Az OTKA pályázati rendszer nem csupán valamiféle távoli intézményrendszer a számomra, hanem olyasmi, amit több oldalról ismerek, s amelynek alakításában csekély – bár nem meghatározó – közöm volt. Kötnek általános titoktartási „szerződések”, amelyeket, mint OTKA Bizottsági tag időről időre írtam alá. Nem gondolom azt azonban, hogy mindez akadálya annak, hogy lényegi, általánosan ismerhető, személyi jogokat nem sértő véleményt mondjak. Az érintettségem vázolása azért is fontos, mert szerencsés azt világosan látni ilyen esetben.

Mint pályázó voltam nyertes, de vesztes is. Kimondottan fájt a vesztés, mert elég ritka dolog lehet, hogy OTKA pályázatot aktív Nobel-díjas támogat tanácsaival és Nobel-díj bizottsági tag írásos javaslatával nyújtanak be. Az elutasító bírálóm fő érve az volt, hogy mi lesz, ha a kísérletek nem járnak sikerrel? Egy érintett zsűritag pedig bizalmasan azt kérdezte tőlem, hogy a terület hazai keresztpapáját valóban nem kerestem-e meg és tényleg nem akarok az akadémikus úrral együttműködni? Bevallom, nem is gondolkodtam rajta. Hovatovább világosan érzékelem ugyan, de nem hiszek az előjogokban. De mint ennél sokkal fontosabb tartalom: vajon miféle eredménnyel kell járnia a „kíváncsiságvezérelt” pályázatoknak? Nem elég, ha egy, a tudományos közgondolkodásban megjelenő dogma összeomlik a kísérletek súlya alatt? Így utólag látom, hogy nem volt hibás az érdeklődésem iránya. Egy, az Egyesült Államokban dolgozó norvég kutató azóta egy másik szociális életmódú rovarra épülő biológiai modellből fontos nemzetközi publikációkat jelentetett meg. Én eltemettem ezt a fajta érdeklődésem (a történtek kivizsgálását sem kértem), és a terület szoborarcú „uralkodóját” azóta sem kerestem meg, bár egy nagydoktori védésen „találkoztam” vele a bizottságban, amit ő vezetett.

Szakítottam félbe nyertes OTKA kutatást is a társpályázóm miatt, aki „nem hitte el” a számára kedvezőtlen biológiai eredményeket, s azt gondolta, hogy a kísérleti felvetéseit értékelő munka során én generálom a termékfejlesztéshez kedvezőtlen válaszokat. Máig sem talált olyan együttműködőt, aki számára pozitív eredményeket tudott volna szállítani, pedig időközben serény munkával akadémikussá is vált. Persze, mindez kevés dologra garancia. Az egymást segítő, kapcsolati kört és befolyást erősítő „tudományos közéletben” való részvételre persze mindenképpen.

Lettem OTKA zsűritag is, majd abban olyan, akit a zsűri elnök közvetlenül magához emelt, hogy az alkalmazott biológiai kutatások területén tanácsot adjak, melyik pályázatot ki bíráljon. Ez ugye az OTKA bírálati rendszer sarokpontja, hiszen joviális bírálók választásával egy pályázatot nyerni hagyhatunk, és ismert „epebetegekkel” (értsd: a feladatukat komolyan kezelőkkel) bukásra ítélhetünk. Nem szolgáltam jól az elnök urat – aki véletlenül ismét akadémikus volt –, mert a pályázat lényegi megítélésére és értékmérésre alkalmas bírálókat javasoltam, így sok – általam nem felismert – kis kedvencének pályázata süllyedt el abban az évben.

Végül OTKA Bizottsági tagságra jelölt a Vidékfejlesztési (és még Földművelésügyi) Minisztérium minisztere, vagyis megjelenhettem a pályázati rendszer „döntéshozási” csúcsán is. A második megválasztásom előtt írásban kértem, hogy e formális tisztséget más töltse be, de nem ez történt. Saját négyéves tapasztalatom alapján leírhatom azt, hogy ez a felsőszintű bizottság, amely tagjait a miniszterelnök nevezi ki igazából csak valamiféle homlokzati ornamentika a felépítményen valós, a pályázatok bírálatára kiható önálló döntéskör nélkül. Mit sem segít ezen, hogy mi emelgethettük a kezünket azt illetően, hogy a zsűrik és kollégiumok döntéseit jóváhagyjuk. Lehetett volna persze ennek a bizottságnak konkrét feladata is, például hozzátartoztak a pályázatok etikai ügyei, amit igyekeztünk is körültekintően elbírálni. Beleláthattam tehát etikai ügyekbe és elképedtem némelyiken. Fölöttébb találékony pályázók léteznek, akik kéréseikkel a pályázatukból szólítják meg a számukra ismeretlen bírálót, és persze sztárallűrökkel küzdő, időközben vérig sértett társpályázók is, meg bábként használható vagy önkontrol-hiányos anonim státuszból, fogyatékos angolsággal a pályázót becsmérlő bírálók, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy ők is megméretnek. Szerencsés lenne utóbbiak szigorú rostálása, amiről csak merengett ez a bizottság, de nem tett vele kapcsolatban sokat. Pontosabban megemelte a nemzetközi bírálók arányát, de ez még önmagában nem jelentett megoldást.

Meg kellett volna fontolni a sorsolt bíráló rendszerét, amelybe nincs beleszólása a zsűri elnöknek. Vagyis a bírálatra jelentkezőnek pontos és igazolt tudományterületi kulcsszavakat kellett volna megadni a nemzetközi publikációik kulcsszavai alapján, s a pályázat által megadott kulcsszavakat ennek megfeleltetni. A leginkább hasonlóak kiválasztását és a közülük való sorsolást program végezhette volna el és a bíráló felkérést is. Az OTKA zsűrik ma felemás rendszerben dolgoznak: az elnök felkérhet külső bírálót, de zsűritagot is. A külső bírálók intézményével az a baj, hogy az elnök választja ki őket (ezzel szinte előrevetíti a várható eredményt) és a végén a zsűritagok értelmezhetik és felülbírálhatják a döntéseiket. A zsűritagoknak kiadott pályázatokkal viszont az előzőeken túlmenően az is baj, hogy a limitált számú zsűritagok között sokszor nincs az érintett pályázatra kellőképpen felkészült bíráló és nagyon sokszor képviselhetnek a delegáló szerinti csoportérdeket. Vagyis szerintem a zsűriknek nem a pályázatokkal, hanem a bírálók körének bővítésével és minősítésével kellett volna leginkább foglalkozni. Ez ingyenes bírálati rendszerrel nem valósítható meg, pontosabban az akadémiai tiszteletdíjak átértékelésével kellene végre szembenézni és egyidejűleg a bértáblázattal is. Nem tiszteletdíjakat kellene adni, hanem az elvégzett tisztességes munkát megfizetni. A mai bírálati rendszerben a küldetéstudatos bíráló nagyon is könnyen visszaélhet a helyzetével. Például köztudott, hogy ebben a bírálati rendszerben a maximumból pár pont vesztése a támogatás elvesztését jelenti, így a bírálat állhat csupa dicséretből, de az elcsípett pár pont elégséges a buktatáshoz. Ezt a cinikus megoldást – ki nem találná senki sem – éppen egy akadémikustól kellett hallanom.

Pályázatértékelés szempontjából a kollégiumok szerepe is elég felemás. Véleményem szerint nekik inkább az egyes zsűrikhez tartozó tudományterületek profiltisztítása lett volna a feladatuk, illetve a zsűrikben megjelenő tagok intézmény és tudományterületi kiegyensúlyozottságának javítása, hiszen a statisztikákból elég világosan kirajzolódik a nyertesek köre, ami történetesen a bírálók körével komoly átfedést mutat. Mezőgazdasági területen elégséges, ha a két irányító (MTA és NAIK) közötti intézetek bírálatban való részvételét és nyerési adatait összevetjük. A választáshoz a jelöltek számának jelentékeny bővítésére lett volna szükség, de például az OTKA Bizottság ebbéli munkáját is „megkönnyítette” az ún. OTKA Operatív Bizottság (jobbára elnök, alelnökök és kollégiumvezetők) előzetes munkája, akik a jelölteket sorrendbe állították, s így a tagoknak már gondolkozniuk sem kellett: simán nyerhetett az első helyen megjelölt. Fentiek szerint az OTKA Bizottság jó részének – különösen vonatkozik ez a tárcák által delegáltakra – nem maradtak fejfájásra okot adó feladatai. Úgy gondolom tehát, hogy az OTKA Bizottság feloszlatása helyes döntés volt. Az OTKA Iroda adminisztrációs szinten is el tudja végezni ezt a munkát egy operatívbizottság-szerű, döntéshozás szempontjából Spártaian szigorú etikai normákat érvényesítő, egyenrangú tagokkal. Mint pályám meghatározó részét egy MTA intézetben töltő sem gondolom azt, hogy egy ilyen bizottságban az MTA túlsúlyát vissza kellene állítani vagy, hogy a kollégiumvezetőknek több döntési szinten – a kizárólagosság lehetőségével – kellene újra megjelenni. Szóval, bonyolult és helyenként amatőr megoldásokkal küldő pályázatkezelést láttam, ami nem az elektronikus pályázati rendszer hibája (vagyis nem a mindig készségesen segítő OTKA Irodáé), hanem a háromlépcsős, társadalmi munkára építő, csoportérdekek mentén lassan szelektálódott felépítményé. Ilyen rendszerben jobbára csak azok találják meg a számításaikat, akiket érdekérvényesítés hajt.

Tettem-e ez ellen valamit? Úgy gondolom, hogy én voltam az, aki megakadályozta azt, hogy a három agrárzsűri közül az egyiket felszámolja valamilyen ismeretlen akarat. Igen – bármilyen különös ez a megfogalmazás – ez a pontos, mivel sem a kollégiumi sem az OTKA elnöke (akadémikus, akinek pozíciója kinevezésen alapult, és így érdemi kinevezőjével, az MTA elnökével való kapcsolata szoros) valós érveket felhozni a törekvéssel kapcsolatban nem tudott. Máig sem világos számomra, hogy kinek és miért volt útban az egyik agrárzsűri. Nem tudom elhinni, hogy ennek oka az lehetett, hogy az olyan „nagy” tudományoknak, mint az orvosi is csak kettő van, s valakik azt gondolták, hogy itt az idő az „erőben mutatkozó nyugtalanság” felszámolására. Ezzel ellentétben igaz, hogy a három agrárzsűri felvállalt szakterületei koránt sincsenek rendben. Az idő folyamán az éppen illetékesek – a mezőgazdasági tudományokon belül – hol az egyik érdekcsoportnak kedveztek, hol egy másiknak, és ismételték a biológiai terület egyes diszciplínáit. Így aztán a géntechnológia több zsűriben való megjelenése (túlreprezentálása) tagadhatatlanná vált, míg nem jelentek meg az élelmiszer- és táplálkozástudományok, az agrár-környezettudomány és még továbbiak a rendszerben. Vagyis érdemben lett volna mit tenni az illetékes kollégiumnak és az OTKA Bizottságnak, és nem „érzékenykedve” elállni a cselekvéstől.

A fentiek szerint tehát nem lehetek hiteles sirató, még ha sok pozitív törekvést és erőfeszítést is láttam, amiről most nem írok. Hibát bizony az követ el, aki dolgozik, s ez jóváírható itt is. Az OTKA intézményének szakmai működése logikusan azt a színvonalat hozta, ami a kor kutatói közéletének átlagára jellemző, ami mindennapi életünk etikumára épül. Van hová javulnunk. Igazán jó véleményem az OTKA Irodáról alakult ki, amely adminisztrációs vonalon felépített egy jól működő elektronikus pályázati és pályázatbírálati rendszert, működése során összeszervezett egy ma már nemzetközi szakértői közösséget és működteti azt a felépítményt, aminek elvileg az OTKA Bizottság van/volt az élén. Van persze a nemzetközi bírálattal is baj, aminek igénybevételére a hazai érdek-összefonódások megtörése miatt volt szükség, de persze a már kerítésen belüli érdekcsoportok javasoltak külföldi bírálókat is, így csak nyúlfarknyi csodák voltak várhatók. Egy nemzetközi bírálónak egyébként fogalma sem lehet arról, hogy a magyar (bocsánat a kifejezésért: a nemzetközi tudományban „kisebbségi”) kutatást milyen irányokban kellene kedvezményezni, vagyis csak nemzetközi trendeket tudott érzékelni és visszaigazolni. A hazai tudomány törekvései/óhajai persze a nemzetközi tudomány jellegzetességei szerint alakulnak, de tisztában kell azzal lenni, hogy a nemzetközi versenyben hol van és hol nincs esélye az egyenrangú szereplésre. Erősen műszer- és anyagigényes, gyorsan expandálódó kutatási területeken a hazai kutatás egyértelműen nem képes az Egyesült Államokkal és Japánnal versenyezni, de még Nyugat-Európával kapcsolatos lemaradása is nagyfokú. Még két hete sincs, hogy visszajöttem Kínából, s úgy gondolom, hogy a kutatás lehetőségei, felszereltsége ott is kedvezőbb.

Fenti előzmények után tekintsünk vissza az OTKA „tündöklésére és bukására”, bár mindkét jelző nagyon messze van attól, hogy a valóságot hűen kifejezze. Az OTKA-t – ahogy korábban már írtam – 1986-ban, még az „átkos” utolsó éveiben hívták életre és 2014-ben szűnt meg. Élt 28 évet jegyezhetnék fel a képzeletbeli kopjafájára. A koszorúszalagon olvasható: elindította a hazai alapkutatások támogatását.

Az első években sikeresen törte meg a status quo állapotát, vagyis a beágyazott vezetők helyett újak is kaptak lehetőséget, akik – „hagyományaink” szerint – új érdekszövetségeket hoztak létre. Bal- és jobboldali tudás, lehet-e szánakozó mosoly nélkül hagyni ezt a természettudományok részéről. Az indulás időszakára az volt jellemző, hogy a szerény intézeti alapellátásból végzett kutatás takaréklángon pislogott, de ez biztonságosnak tűnt. Tovább is mehetek, a vasfüggöny és a nyelvi elzártság felértékelte a „szocialista” tábor kutatóinak teljesítményét. Ha ritkán Nyugat-Európába vetődött valaki, akkor alig úszta meg a nagyfokú segítőkészséget, vagyis hogy be ne szervezzék valamilyen cikkbe. Az egyetemi alapképzésünk így utólag nézve is jó volt, nem nagyon vallottak szégyent még közepes minősítésű munkatársaink sem, persze az angolságunkkal volt nem is kevés baj, de néha jól is jött, hiszen elfedte részleges tudásunkat.

A kezdeti OTKA zsűrikre jellemző volt, hogy a hazai akadémiai intézetek és „kutatóegyetemek” állományából szerveződtek. Ha valakinek lejárt a megbízása, akkor a munkahelyéről javasolt helyettest, ami az OTKA „kíváncsiságának” sajátságos kimerevedését okozta. Valamikori igazgatóm szerint, a kezdetekkor tudomásul kellett venni, hogy az OTKA igazából burkolt költségvetési hiánypótlás old meg, vagyis az osztásban résztvevő csoportok ügyeltek arra, hogy intézetenként mindig legyen egy-egy nyerő. Az idő múlásával az egyes bizottságok bizonyos érdeklődések felé tolódtak el, vagyis azok támogatására használták fel a keretet, így a divattudományok szabadon burjánzottak, míg klasszikus területek esetleg leépültek. Tipikus ezek közük a hazai szupraindividuális biológia látványos leépülése, amint akadémikusaik sem voltak képesek új akadémikustársat a rendszerben elhelyezni. Ez az a kor volt, amikor minden elé a molekuláris szót erőltették, bármilyen nevetségesen (lásd molekuláris gasztronómia) is hangzott néhol. Agrárterületen szerencsés volt géntechnológiával foglalkozni, vagy biológiai területen – már ami az ökológiát illeti – madarakkal, bár talán semmi sem indokolta más állatcsoportokkal szembeni kitüntetett kezelésüket. A kimerevedett „érdeklődési”szerkezet elsősorban kutatóegyetemi és akadémiai kutatások támogatására specializálódott és haladt a maga szabályai szerint. A nagyobb érdekcsoportok alkuk során „megvették” a kisebbeket, ez utóbbiak időleges túlélését szolgálta mindez. Aztán már csak bizonyos területek számítottak kutatásnak és megjelentek a nagy és kis tudományok. Szent családok szerveződtek, esendően parciális célokkal. Lassan akadémikus is veszíthetett, ha egyedül maradt a saját szigorú elképzelésével. Egy ismerősöm 13 pályázata veszített sorban egymás után. Egy másik arról panaszkodott nekem, hogy saját néven nem ad be már pályázatot, mert a Godfather 11 emberei kigyomlálják a támogatandók közül.

Hogyan is foglalhatnák össze az OTKA előnyeit? Talán úgy, hogy létrejött/létezik a pályázati és bírálati rendszer. A hátrányait pedig úgy, hogy mindez mára csoportérdekek irányában torzult, vagyis egyenesbe kellene állítani. Ezzel szemben az OMFB pályázati rendszere még nyilvános bírálati rendszert sem tudott felmutatni az utóbbi évtizedben, viszont az itt megnyerhető tételek, akár nagyságrendileg nagyobbak lehettek. Az összeg felhasználásában a kapcsolati tőke szerepét látta mindenki a legjelentősebbnek. Különösen érvényes ez attól az időponttól, amikor a kutatók által vezetett pályázatokat vállalkozók alá rendelték, amikor a tudományos pályázati rendszerből a tudományos szó csak afféle szóvirággá vált. Minden megszépül, ha viszonyítjuk; így az OTKA is az OMFB/NKTH/NFÜ relációiban. Nos, 2015-től ez a két pályázati rendszer egy kézbe kerül, s gondolkodhatunk azon, hogy melyik hatása lesz erőteljesebb a másikra. Ne szaladjunk azonban előre, mert a történés – ahogyan ez az egész végbement – nagyon is „különleges”.

Mint az OTKA Bizottság tagja állíthatom, hogy semmilyen döntés előkészítési, mérlegelési és tanácsadási munkában nem vettünk közösen részt. Egyszerűen és gyorsan megtörtént velünk a dolog, de lássuk egy kicsit közelebbről. Az OTKA 28 évét foglalja össze a 30. ábra. Lényegi mozzanatok: (a) 1986-ban létrejött OTKA irányítása még közvetlenül az MTA alá tartozott; (b) 1991-ben valósult meg az OTKA „függetlenné” válása, de az OTKA mindenkori elnökének kinevezésében a fő szerepet az MTA elnöke játszotta, míg az OTKA Bizottság összetételében is jelentős szelet jutott az MTA-nak; (c) 1993-ban született meg az OTKA törvény, majd 1997-ben került átdolgozásra és 2012-ben módosításra. A 2014-es T/1768 számú törvényjavaslat, amit Lázár János terjesztett a Parlament elé az OTKA törvényt és vele együtt az OTKA Bizottságot hatályon kívül helyezte (2014-es LXXVI törvény). Ezzel a törvénnyel az MTA elnökének (Lovász Lászlónak) követlen és közvetett befolyása is jelentősen csorbult, míg a két eddig külön-külön működtetett pénzügyi alapból egy lett. Találgatásokra ad okot, hogy a fúziót az MTA-nak az OTKA életét tekintve utolsó vezetője – Pálinkás József – tervezte meg, mint kormánybiztos, majd első vezetője lett, mint elnök.

Az OTKA Bizottság 2014. október 15-ei ülésének napirendi pontjai között nem található meg, hogy a bizottság mandátuma az évben lejár. Az ülésen napirend előtti bejelentésre került sor, amennyiben az elnök október 7-én: „…Pálinkás József kormánybiztos úrtól kapott egy törvényjavaslatot a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs (NKFI) Hivatal létrehozásával kapcsolatosan, amelyet most köröztetnek a tárcák között. Ez a törvényjavaslat érinti az OTKA Irodát és az OTKA Programok fejezeti kezelésű előirányzatot. Az OTKA Iroda 2015. január 1-től jogutódlással megszűnik, valamint hatályon kívül helyezik az OTKA törvényt is. 2015. január 1-jétől az OTKA Bizottság is megszűnik.” Minderről nem kérték az érintett OTKA intézményének véleményét. Az OTKA elnöke október 28-án, az ülésen elhangzottakhoz hasonló értelmű közleményt jelentetett meg az OTKA honlapján, ami ma a MyBristol szerverén is olvasható, s amely október 29-én az Indexen is megjelent.

30. ábra: Az OTKA és KTIA fúziója, az NKFIA létrejötte

 E pontnál arra gondoltam, hogy megnézem a miniszterelnök kinevező leveleinek tartalmát. 2010. december 17-én és 2014. április 7-én kaptam teljesen azonos tartalmú leveleket, ami szerint „…hatállyal, (újabb) hároméves időtartamra megbízom.” A megbízás az OTKA Bizottság tagsági teendőinek ellátására irányult. Kevés tartalom, áteső fényben az ország címerét mutató vízjeles papíron, dombornyomásos fehér karton borítóval. Dinamikus, a nyomtatásban alkalmazott betűnagyságnál lényegesen nagyobb (2014-ben még nagyobb), kissé balra dőlő kézjegy. Tisztán látható rajta az „O” és „V” és a végső „r” visszakanyarodva áthúzza azokat. Visszavonásról szóló levelet még nem kaptam, de ha a bizottság megszűnik, akkor nyilvánvalóan a tagságom is. Nem várom tehát, vagyis ahogyan a Való Világ szereplői mondanák: ennyi.

Míg az OTKA Bizottság merengően Godot-ra várt (miért is?), addig egyik kollégiuma november 21-ei dátummal állásfoglalást jelentetett meg. Ebben az alábbiak olvashatók: „Az OTKA története a demokratikus döntéseket és a teljesítményelvet ötvöző társadalmak felsőbbségének a tudományon is túlmutató példája. Tisztelet az alapító Láng Istvánnak és az OTKÁ-t a tudománypolitikai döntések fókuszába emelő Andorka Rudolfnak! Az OTKA teljesítménye a mércéje a közeli és távolabbi jövő tudománypolitikai és tudománytámogatási gyakorlatának. A Műszaki és Természettudományi Kollégium (MTTK) tiltakozik a törvény előkészítésének eljárási módja ellen. Az MTA és az OTKA szakembereinek bevonásával, a kutatók véleményének figyelembevételével történjen kísérlet arra, hogy olyan jogi szabályozás lépjen életbe, ami biztosítékot nyújt a fentebb részletezett értékek, a tudományos kutatás hazai autonómiájának megőrzésére.” Semmi érzékelhető sem történt ezt követően, teljesen lényegtelen volt, hogy az érintettek közül ki és mit gondol és mennyire vette komolyan a megbízatását.

A Magyar Országgyűlés november 25-én fogadta el a törvényt, ami az OTKA intézményrendszerének „önállóságát” megszüntette, vagyis beolvasztotta egy nagyobb rendszerbe. Nem kétséges, hogy a létrejövő új rendszer az OTKA Iroda, az OTKA zsűrik és kollégiumok további foglalkoztatását nem kerülheti meg, hiszen rengeteg pályázati folyamat van történésben. Mindez azonban csak időlegesnek tűnik: a jövőbe mutató határozott ígéret még nincs.

Az OTKA Bizottság utolsó ülésén – 2014. december 10-én – az elnök az MTTK döntéséhez szándékozott csatlakozni, de többünk javaslatára új állásfoglalás/búcsúüzenet fogalmazásba kezdett. Mindez már viharos gyorsasággal történt, s még a kritikai vélemények megvárása előtt többségi szavazatokkal az OTKA honlapjára került a szerény végeredmény. Ebben például az alábbiakat olvashattuk: „Tudjuk, hogy alapkutatás nélkül elsorvad az alkalmazott kutatás és az innováció, és sérül a kulturális örökség ápolása. Tudjuk, hogy az alapkutatás jelenlegi, minden európai mércével kimutatható, rendkívül alacsony finanszírozottsága nem biztosítja a hazai alapkutatás versenyképességét. Az új szervezet feladata, hogy határozott lépéseket tegyen az alapkutatások támogatásának lényeges emelésére.” A szöveg sok része nem tetszett, így elküldtem a javítási javaslataim az elnöknek, amelyet semmilyen visszajelzés nem követett. Véleményem szerint ekkorra már az ex-OTKA Bizottság tagjainak teljesen értelmetlenek tűnt az „üzenet” veretessége. Pillanatnyilag nem is találom az interneten elérhető formában.

Pályázatszervezési szempontból és belülről látva nem tartom hibának az OTKA Bizottság mostani felszámolását, nem dramatizálnám olyan módon, ahogyan néhol olvashattam. A képlet szerintem messze bonyolultabb annál (a következő részben igyekszem majd ezt kifejteni), hogy a tudomány elleni merényletről vagy az innováció iránti jótéteményről kellene beszélnünk. Az átszervezés nem feltétlenül az OTKA lényegi küldetését támadja, vagyis még nincs erre utaló jel. Az OTKA intézménye belülről, de kívülről tekintve sem volt hibátlan (lásd ellenkezőjét: Váradi – ÉS 2014. november 7). Véleményem szerint sohasem az a lényeges, hogy egy intézmény kapubejáratánál milyen név áll, s azt milyen érdekközösség felügyeli, hanem hogy a cél helyes-e, és miként kerül elérésre. A mai – illetve igazából a rendszerváltás utáni „legmasszívabb” tudománypolitikus – Pálinkás József (elnökeként vitathatatlanul az MTA érdekeit képviselte), most másként képzeli el a K+F+I pénzeinek hazai kezelését, mint korábban mások, s kevés benne az ez irányú „hagyománytisztelet”. Azt gondolom, hogy ez idáig rendben van. Magához vonta tehát a K+F+I teljes vertikumát vagy legalábbis törekedik erre. Lehet ezt kevéssé elegánsnak (túl gyorsnak, rejtélyesnek, antidemokratikusnak stb.) látni, de hamarosan kiderül majd, hogy az általa felállított vezetés mit rombol le, és egyidejűleg mit épít fel. Jelentős politikai kérdés, hogy mit kezd majd a pártok igen „vitális” vállalkozói tagozataival, akik az innovációs pályázati pénzek eddigi kedvezményezettjei voltak és aligha igyekeznek majd erről a frissen szerzett előjogukról (vö. talált pénz) a felfedező tudományok kíváncsiságának kedvéért lemondani. A „felfedező” tudomány is talán kíváncsi lehetne végre a tudásalkalmazásra és felismerhetné a hasznosítható feladatait.

Darvas Béla

A folytatás címe: Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal rajtra készen? – szemlélődő séta a berekben (K+F+I pillanatképek: N^o25)